Az Ujság, 1953 (33. évfolyam, 3-42. szám)
1953-06-04 / 22. szám
6 OLDAL AZ ÚJSÁG JUNE 4, S3 Erősebb a szerelemnél Nem egyszer honvágy gyötörte. Ez természetes is volt! Itt a tehetségét, a művészetét csodálták és szerették; ha nem lett volna az ünnepelt művésznő, tudomást se vettek volna a létezéséről, de amott, a régi otthonban egyedül őt magát és egyedül önmagáért szeretik s Isabelle most még jobban érezte e különbséget, mint valaha. Egyik este a színházban, a jobbszélső proszcénium páholy ban elől egy öregur ült és egy nagyon fiatal hölgy, akik mindketten feszült figyelemmel kisérték Isabelle játékát. A fiatal hölgy sűrűn hátrafordult, főleg a felvonás közben, odaszólt egy hátulüllőnek, akit a páholy vörösbársony oldalfüggönye szem elől takart. — Günther, láttál-e életedben ilyen tökéletes játékot és megjelenést?— Ez a Richards, azt hiszem, a világ legnagyobb művésznője, legalább is tökéletesebbet elképzelni se tudok. Miért ülsz annyira hátul, hiszen onnan nem láthatsz mindent! Gyere előbbre! — Nagyon jól látok, Rosa, tudod, hogy nem szeretem a túlélés világítást. A fiatalasszony lelkesedése jelenetről-jelenetre növekedett, de most már inkább az elölülő öreg úrhoz fordult, mint a kinél ez a nagy lelkesedés inkább talált visszhangra. — Ugy-e, papa, milyen isteni ez a Richards?.... Ha férfi volnék, beleszeretnék! Az öregur gyors oldalpillantást vetett a fiára, de nem láthatta arcának kifjezését, mert az még jobban hátrahuzódott. A fiatalasszony észre se vette ezt a kis közjátékot és zavartalanul folytatta: — Tudod, mit szeretnék, papa?.... Ha valamiképpen kifejezhetném elragadtatásomat és hálámat a művésznőnek. Talán írhatnék neki... Bár sokkal jobban szeretném felkeresni... — Gyermekes ostobaság, Rosa, — mormogott közbe afféle intézeti, regényes, kisleányos rajongások.... — Hát Istenem, alig múltam tizenkilencéves, meg nem is olyan nagyon régen kerültem ki az intézetből, — felelte tréfás duzzogással a nagyon bájos, barna asszonyka — majd ha elérem a te Matuzsálemi-korodat én is olyan bölcs leszek. Ami különben nem is volna jó, gondold csak el, milyen unalmas volna a házasságunk, ha olyan tökéletes volnék, mint te és nem volna min tréfálkozni. így sokkal jobb!.... Azért jól tudod, hogy ha mormogó medve vagy is, mégis téged szeretlek legjobban a világon — és az asszonyka most megint kedvesen az öreg úrhoz fordult: — Légy hát te a biró, papa, mondd, olyan lehetetlen dolgot kívántam az imént?.... Te nem osztod elragadtatásomat? — Teljes mértekben és tökéletesen igazad volt, mert a Richardsnál nagyobb művésznőt én sem ismerek. Szivbe-lélekbe markoló a játéka, pedig milyen egyszerű és mesterkéletlen, nem tagadom, hogy magam is örülnék, ha személyesen kifejezhetném elragadtatásomat. — Akkor hát vigy el magaddad, drága papa! — suttogta hízelgőn az asszonyka. Günther nem vett részt e párbeszédben, szótlanul anynyira visszahúzódott a páholy hátterébe, hogy nem is láthatta a színpadot. Már megbánta, hogy eljött; már visszavágyódott a csendes, falusi kastélyba, ahol a mindennapi élet nagy egyformaságának változatlan nyugalmában régen megnyugodott és azt remélte, hogy ott mingyárt újra visszanyeri lelki egyensúlyát, amit Isabelle látása most annyira megzavart. Nem kellett volna idejönnie, kerülnie kellett volna e megpróbáltatást. Pedig azt hitte, már mindenen túl van. Tévedett... . __ * __ Isabelle, szobájában ülve, uj szerepét lapozgatta, mikor a szobaleány névjegyet hozott be. — Megmondottam, Marie, hogy ma senkit se fogadok, ne zavarjanak, — szólt szigorúan Isabelle. •— Mondottam ennek az urnák, hogy a nagyságos művésznő ma nem fogad, — védekezett a szobaleány — de tovább erősködött, hogy csak hozzam be a névjegyét, mert egy-két percnél tovább nem fog zavarni és hogy ha nem volna átutazóban, szívesen jönne máskor, de még ma este elutazik. , Azt már elhallgatta a szobacica, hogy a látogató dús borravalóval is megajándékozta, csakhogy a névjegyet behozza. Isabelle ezalatt a névjegyre tekintett és mikor határtalan meglepetéssel az ot feketélő nevet olvasta, akaratlanul összerezzent: , „Báró Stromfeld Eberhard”. Mit jelenthet ez a látogatás? — Vezesse az urat a szalonba! Günther apja.... itt nála!.Ugyan mi célból? Leküzdte felindulását és átsietett a szalonba, ahol a jóságosarcu, nagyon rokonszenves, egyenestartásu öregur már várta. — Kérem, művésznő, ne tekintse ezt a látogatásomat pusztán a kíváncsiságnak, mert sokkal nemesebb indító ok késztetett az eljövetelre. Gondolhatja, hogy már rég vágyom megismerni önt és mióta tegnap este a színpadon láttam, ez a vágyam még jobban megerősödött, mert most már csodálatomat és elragadtatásomat is ki akartam fejezni. Tegnap este óta világosan látom, hogy ön milyen helyesen cselekedett, habár akkori elhatározása valakinek, aki nekem legkedvesebb e földön és igy rajta keresztül nekem is sok fájdalmat okozott. — Günther nem boldog? — kérdezte Isabelle halkan. — így hát Isten nem hallgatta meg imádságomat .... , — Günther nem boldogtalan. Csak hát nehéz megismerni a legszebbet, legnagyobbat, aztán lemondani róla. Belenézni a napba és nélkülözni melengető sugarait. Ám azért, ahogy mondottam, a fiam nem boldogtalan. Szép, kedves fiatalasszony oldalán él, aki őt jobban szereti, mint amennyi szeretetet Günther nyújt. Aki azonban boldog gondtalanságában nem sejti, hogy férje mennyire több is lehetne számára és igy nem is nélkülözi, amit nem tud. Rosa kellőképen betölti a helyét, de ugyan ki töltené be itt ezt a helyet ki tudná pótolni az ön művészetét? — így hát báró ur, ön megérti elhatározásomat? — Nem csak értem, de a legnagyobb mértékben helyeslem is, mert vétkezett volna a művészet ellen, ha elvonja tehetségét a világot jelentő deszkáktól, ilyen magasztos célt szolgálni a legnagyobb dicsőség és minden áldozatot megér. — Köszönöm a jó Istennek, hogy ezeket a szavakat Günther apjának a szájából hallhattam!.... Úgy érzem, mintha ezek a szavak felmentést jelentenének egy súlyos vád alól és egyben áldást további életemre. — Ezt is jelenti és fogadja szívesen egy öregember szájából, aki boldogan nevezte volna önt leányának és mégis azt mondja, hogy haladjon tovább e dicsőségteljes pályáján, mert aki ilyen nagy művésznő, annak nem egy embert, de az egész világot boldogítania kell! S az öregur végtelenül kedves, szinte kérő mozdulattal két kezével átfogta Isabelle szép fejét és homlokon csókolta. — Most még egy kérés... A menyem lent vár a taxiban, minden vágya és kívánsága, hogy ide feljöhessen és kifejezhesse rajongó csodálatát. Lemehetek érte? — Günther tud erről? — kérdezte kis habozás után Isabelle. — Nem, ő már tegnap este hazautazott, amit én nagyon helyeseltem. 'Térmészetesen, Rosának, a menyemnek, sejtelme sincs a múltról, másként nem hoznám ide. És, ha ön nem kívánja... — Hozza fel.... szívesen látom! — vágott közbe halkan Isabelle. Néhány perc múlva már előtte állt a szép fiatalasszonyka, félénken, sápadtan, reszetett az elfogódottságtól, hogy ilyen közelségből, szemtől-szembe láthatja, beszélhet a nagyi művésznővel. Isabelle is mélyen megindult volt, maga előtt látva a nőt, aki elfoglalta a helyet, ahova ő vágyott egykor boldogságra sóvárgással. Egy-két pillanatig némán nézték egymást, majd az öregur ingerkelve szólt: — Nos, Rosa, megnémultunk?.... Hiszen alig vártad, hogy rajongó lelkesedésedet szavakban kifejezhessed_ — Nem... nem tudok szólni ... — dadogta zavartan a még majdnem gyermekasszony és hirtelen, ösztönösen megragadta Isabelle kezét és forrón megcsókolta. A következő pillanatban Isabelle átkarolta a bajos kis asszonyt és megcsókolva a hamvas arcocskát, a fülébe súgta: Isten áldjon meg és minlenkit, aki kedves a szivednek, édes gyermekem! Este volt... Az eseménydus nap estéje Isabelle lelkében még ott rezgett a délelőtti látogatás izgalmas hatása* amely felkavarta a múlt minden boldog és fájdalmas emlékét.. A szive nyugtalan volt, hiába nem akarta, egyre csak a múltba nézett; jelent és jövőt egyszerre értéktelennek, sötétnek látott. Günther.... Erich...: Mindketten szép, nyugodt ntt^ hónukban békés, talán boldog házaséletüket élik. Vájjon akárcsak egyiküknek is hiányzik-e, gondolnak-e még reá szeretettel, bánkódással? ... És mintha hirtelen irigylendőnek látná a két fiatalasszony helyzetét, azt, hogy meleg, házias körben, övéik javára és kényelmére működhetnek erős férfikarok támaszában, erős férfilelkek velüktörődésével. És megint eszébe villant nagybátyja jóslata: „Magányosan fogsz élni, magunk körünkbeli tisztességes ember nem vesá el színésznőt feleségül.” Ennek a jóslatnak csak fele teljesült, mert Isabellét Erichen és Güntheren kívül is nem egy előkelő, sőt főrangú ur kérte feleségül. De annál igazabb, hogy magányosan él és ez az' egyedüllét soha olyan fájdalmasan nem nehezedett rá, mint a mai napon. Először nem elégítette ki a hivatása, elsőizben támadtak kételyei, hogy nem alakíthatta volna-e szebben, kielégítőbben az életét___ Sokáig ült ott komoly, fájdalmas gondolatokba mer(ilten, állát kezefejének támasztva, mereven bámulva magp, elé. Gyászruhás hölgy A legszebb temetésnek sem kell költségesnek lennie A család csak $380.00-} fizet fényezett erős fém koporsóért, kézzel varrott bel sővel, cement box-val, a balzsamozással, a szolgá latunkkal, a halottas kocsival ,egy limousine-val gyászjelentéssel, szemfödővei és más 25 lced vezménnyel, amelyet a nehéz órákban nyújtunk uj Átalakított raktárunk egy eméietén 25 különböző koporsóból lehet választani. .. Fém koporsóink árai $420.00, $450.00, $480.00, $510.00 és $540.00 — ezekhez az árakhoz mi nem csapunk. hozzá különlegességekért — EZEK AZ árak véglegesek és fedezik a temetés teljes költségét. A JOHN J. HRICZÓ CO. személyzete 40 év alatt a temetések szolgálatában annyi mindenre kiterjedő tapasztalatra tett szert, hogy minden család problémáit megéri és azokban segiségül lehet. 9412 Buckeye Rd. GA 1 -3830 17504 Harvard Ave WY 1-0929 í. Mint szőkéi lő, pajkos kis fehér lepkék, libegtek a szőke lányok a teniszpályán, öröm, mosoly virított az életnek ez^en az eldugott kedves kis szigetén. A kék égből bőkezűen csorgatta aranysugarait a nap. A férfiak izmosán, diadal-ittasan, pompázó ifjuságukbon szilaj jókedvvel futottak az el hajított labdák után, mintha a boldogságot kergetnék: Egy gyászruhás hölgy lépdelt el délutánonként a pálya mellett. Halk magába mélyedéssel, csöndesen aprózta a lépteit. Rendesen olvasott. A tekintete komolyan merült el a betűk világában. Föl se pillantott soha. A jókedvű kacagásokat nem hallotta. Pedig ifjú volt, hamvas arcú, kék szemű, szőke, mint a pálya fehérruhás hölgyei. Valami halk, magábazárt fájdalmat hordott, mint csöndes kincset, amely az övé volt és amelyet nem adott volna oda ezer kacagásért sem. Az egyik tenniszező férfi, pompás, jókedvű legény, ha meglátta a gyászruhás hölgyet, odasurrant a kerítés mellé és bámulta az elsuhanó komQly gyászt. Mintha csöndesen kongó harangszó vegyült vona a szilaj jókedv kacagásába. A napok múlásán valami édesen izgató nyugtalanságot érzett, valahányszor a gyászruhás hölgy elment a kerítés mellett. Újnak, érdekesnek találta a szomorúságot a kacagó szőke lányok társaságában, akik itt a teniszpályán az élet mosolygós oldalát tárták eléje. — Meg kell ismerkednem azzal a gyászruhás szépséggel ! —s mondta egy napon a barátjának, tennisz után, mikor hazafelé ballagtak. Csak úgy a cigarettájának mondta, mintha nem is á barátjához, hanem a parázsosan égő cigarettáiéi; hez beszélne. — Nehéz lesz! —szólt barátja. — Miért? Te talán isme*1 red azt a nőt? j A barát némán igent intett a fejével. Mohón karolt belé. — Ejnye, hát ne kínozz, mondd, kicsoda az a leány? — Az a leány.... egy halottba szerelmes! Föloldhatatlanul,, makacsul, furcsán, érdekeden! Nevezd ezt a szerelmet bárminek, aminek csak akarod, de ennél görcsösebb, tisztább ragaszkodást egy emlékhez, egy elmúlt .élethez, még nem láttam !.... És elmondta a történetet a lányról. Vőlegénye volt az elhunyt. Délceg, nyúlánk katonagyerek. Huszáriszt. Egy golyó a háborúban eltalálta szivét és megölte s a huszártiszt itthagyta menyasszonyát, apját, anyját, akiknek szemefénye, minden ujjongó, nagyszerű reménye volt ez a fiú. Azóta a lány minden délután kijár a temetőbe a sirhoz. A fiút! hazahozták. Ide a hazai földbe temették el. Temető után a leány elmegy a két öreghez. A vacsorát együtt szokták elkölteni. Négyesben. A két öreg, a lány és a hófehér abroszos, ragyogóan tiszta asztalon ott áll a negyedik teríték. A fiúé is. Mintha csak élne. Vacsora után átmennek a fiú szobájába, amely az ő emlékeivel van tele. Az ő emléke él, beszél, harsog ebben a szobában. A képek a falon, amelyekről mosolygó kedves arc cal ő néz le a családra, huszáruniformisban, civilben, sok-sok kedves emlék, amelyek mind róla beszélnek. Leülnek itt a szobában, rá emlékeznek, fölelevenitik isk kedves bohó rendetlensé'gét. Mindezt a rajongó szej vetetnek olyan színes, meg- 1 bocsátóan tiszta köntösébe i öltöztetve, mintha az élet legtökéletesebb példánya hunyt volna ki a fiúban, akinél szebbet, jobbat nem alkothatott az Ég. — Én mindennek «dacára meg fogok ismerkedni a leánnyal! — mondta a fiú. Ha a halott iránti szeretetnek ezer sziklavárával zárja is el magát! 2. Egy délután, már úgy al konyatfelé járt az idő, a nap hunyorgó-álmosán öntöt te szét biborleplét a hegyek peremén, a leány a temetőből visszafelé indult. Az útja az öregekhez a teniszpálya mellett vezetett el. Ekkor a kis fehérkötéses könyvből (a vőlegénye kedvenc olvasmánya volt ez is, együtt akart lenni az elhunyt gondolatvilágával) ki hullott az olvasójel. A tenniszruhás fiú egy ügyes szökkenéssel kívül termett a kerítésen. A kacagó leányok a tenniszpáyán bámulva néztek utánna. Mi lelte Dénest? — Bocsánat, leejtette az olvasójelét! — emelte fel a kis hitvány Színes papirt. A lány pirosán biccentette meg a fejét. Halk ’köszönöm’ hullott ki a száján, de nem fordult az ifjú felé. Az olvasó jelet visszatette a helyére és tovább indult. — Bocsánat, — csengett újra az ifjú hangja elszántan, — én ismertem a vőlegényét.... A halott sokat beszélt önről.... a nevét sohasem árulta el.... Már régen kerestem, hogy elmondjam önnek, miyen rajongó szeretettel foglalkozott önnel.... Nem tudtam a nevét, de itt, ahogy elmegy minden délután a tenniszpálya mellett : valahogy megéreztem, hogy csak ön lehet az, akit ilyen nagyon szeretett valaki! .... A lány tiltakozva emelte lángoló arcát az ifjúra........ — Kérem nem akartam én most ostoba bókot monda ni.... Csak igazságot, őszinte igazságot, — folytatta továb a fiú a megkezdett beszédet. — Nekem egyenesen megbízatásom van az ön vőlegényétől, hgy üzenetet hozzak a számára.... Szegény elfelejtette elárulni az ön nevét.. Vagy féltette tőlem.. Drága, kedves, okos fiú volt. Talpig katona, nagyszerű férfi.... Büszke vagyok rá, hogy barátom volt! Erre már megszólalt a lány. A szava halk csengéssel botorkált elő a szive rejtett zugából. — Hát barátja volt? — Jó barátom! Mondhatnám testi-lelki jóbarátom LAnnak az embernek, akinél gondolkodásban és cselekedetben kiválóbb, úribb jellemet még nem ismertem csak egy öröme, egy boldog gondolat volt a kötelességén kívül.... Ön!.... S én meg tudom érteni, ha ön tisztán és hűségesen érzi az emlékét! Megérdemelte az a fiú! A lány ráemelte kinyílt pillantását az ifjúra. | Egy csöpp mosoly ragyogott a szemében, mint a hajnali harmat egy virágon. — Beszéljen róla! A tiszta rajongás csengett a hangijából. A tenniszpályát már elhagyták. Alacsony kis házak sorakoztak a belváros felé vezető utcán. A nap utolsót lobbant a hegyek peremén, mint egy álmos nagy gyermekszem. Hűvös illatok futottak le a hegyekről és menekültek be a szürkületbe. A tenniszruhás fiú az elhunytról beszélt. Sok mindent. Érdekeset, szépet. Csupa nemes, kedves vonás elevenedett meg a szavai nyo.mán a halottról. Milyen bájtor, nagyszerű katona volt. Rettenhetetlen, kötelességtudó, semmitől vissza nem riadó, kiváló férfi. Szerelmében gyöngéd, finom, mintha nem is lett volna az a haláltmegvető katona. A leány tekintete belemerült a leszálló kékes szürke ségbe. Az arca lángolt az emlékek rászakadt édes terhétől. Mint bűbájos, csodás harangcsengés zengtek, muzsikáltak a férfi szavai az esti csöndben 3. Másnap megint találkoztak Harmadnap ismét. És mindig, egyedül csak a halottról volt szó. Soha a beszédnek egy pillanatnyi rebbenése nem terült rá a saját életükre. A halott, mint egy gőgös, makacs kényur, uralkodott ezeken a találkozásokon. A lány egy este fölvillanó mosollyal nézett a fiúra. A férfi elkapta ezt a gyöngéd finom mosolyt és a szivében muzsikálni kezdett az ujjongás: Most.... nekem mond valamit, valami édes, kedves furcsaságot, valami halk vallomást.... amely talán egyedül nekem szól, amelyben a halott már csak a második szerepet játsza. — Nagyon kérem — zengett a leány hangja az esti csöndben, mint távóli harangszó— de Ígérje meg nekem, hogy megteszi, amit kérek.... hiszen jóbarátja volt Jánosnak.... — ígérem! — ujjongott a fiú. _ Jöjjön el ma este az öregekhez.... már annyit beszéltem nekik magáról, János jó barátjáról.... látni akarják magáti, beszélni magával a fiukról.... Jiljj ön— Szegényekkel nagyon jót tesz.... Tehát megint csak a halott!.... Az ő emlékét kell újra feleleveníteni, színes, érdekes élmények leplébe öltöztetni, amelyek egy embert kiragadnak az elmúlás hidegségéből és élő, eleven valóságként ültetik oda az érte rajongó szivek elé. Aznap öt teríték volt a fehérabroszos asztalon. A fiú, mikor az elhunytról beszélt, egy puha, finom gesztussal néha odamozdult az üres tányér felé. Lassan ő Is beleélte magát a házra roskadt gyász hangulatába Vacsora után az elhunyt szobájában az öreg ur pipára gyújtott. A fiút cigarettával kínálták. Az elhunyt elszivatlan maradt füstölnivalójából. Hadi élményeket kellett elbeszélnie a vendégnek. Ádáz harcokat, amelyekből mint diadalmas, lobogó emelkedett ki a halott vitézsége, bátorsága. Föl gyűlt szemmel hallgatták. Könnyesen pillantottak egymásra és távozáskor melegen rázták meg a vendég kezét. Kérték, legyen szerencséjük máskor is. Nagy öröm ez számukra hogy János jóbarátíiát hallgathatják. A fiú megígérte, hogy máskor is eljön. Lassan hűtlen lett a tenniszhez, a kacagó lányok mind kevesebbet látták. Annál gyakrabban rótta a gyászruháfc hölggyel a temetőt. Hazafelé a csöndes őszi estéken most már néha, lopva, szinte közéjük surranva, saját magukról is esett egyegy szó. És ez a néha elejtett csendes szó, lassan egy uj életet nyitott előttük. Egy uj életet, melyben a halott mindjobban kezdte elveszíteni mindenható ereiét. Tavasz felé mind ritkábban esett a szó a halottról. Csak az öregek vacsorájánál beszéltek róla. De a szavak üresen kongtak csupán, elvesztették mindent betöltő erejüket. 4. Egy ujjongó, zengő tavaszi délutánon, amelyen a temető akácainak illatától volt terhes a levegő, a u keze remegőn kereste méta! lány kezét. Két száj mohi talált egymásra. Olyan te. mészetesnek, régen vártna; érezték most ezt a csóko hogy a lány meg sem lepő dött a fiú reátörő mohósá gán. A csók után a leány szemében parázsos meleg gyűlt mely keresztül tüzelt eddigi barátságukon, mint láng a selyempapiron. Egyszerre megérzett mindent, amit eddig csak halk sejtésként hordott magában. — Dénes!.... Ugy-e, maga sohasem ismerte Jánost! — Bevallom, soha nem ismertem szegényt! — Szóval!.... amit eddig elmondott, mind csak érdekes, színes hazugság volt! — Magáért! — remegett a szó a fiú ajkán. A lány nem felelt. A lehulló napot nézte. 5. — Valamit..., még nem mondtam el Jánosról! — kezdte egy este halk hangon a fiú a mesét az öregeknek. — Nos? — remegett föl a két öreg. — Egy este, szégény, úgy látszik, érezhette, hogy valami baj történik vele.... Nagy ütközet előtt állottunk.... Megfogta a kezemet az árok fülledt csöndjében. — Te, Dénes.... A menyasszonyomról még nem beszéltem neked.... Csodás, nagyszerű leány.... Én úgy érzem, hogy nem fogom többé élve látni.... Szeretnék azzal a nyugodt tudattal nekimenni ennek a harcnak.... hogy lesz valaki, akire rábízhatom ezt a kincset.... Ha meghalok, vedd feleségül.... hiszem, ha megismered, szeretni fogod. A két öreg feje lecsuklott. Halk könnycsepp pergett végig az arcukon. A lány és a fiú szeme, mint két titkos összeesküvő olvadt egymásba. Mind a ketten érezték, hogy többé nem lesz szó a halottról. Fáradtak voltak. A hosszantartó mese elbágyasztotta őket. A maguk friss, uj boldogságának akartak élni. __* ^ Az esküvőn a két öreg is ! ott volt és amikor, a selyem ruhás menyasszony a vőlegény kanján lelépdelt az oltár lépcsőjéről, az öregasszony könnyes sóhajtással odabujt az urához, a szavak imádságosan peregtek le a száján: — Akárcsak a mi fiunkat i látnám!.... ELIÉZER TEVÉJE. Egy előkelő jótékonycélu bazáron hölgyek különböző holmit árusítottak a sátrak ban. Lehetett ólt levelező lapot, pezsgőt, konfetit, szódavizet kapni. Legfőbb vevője egy szép zsidóasszonynak volt, aki szódavizet árusított. Irigy szomszédnője, egy grófnő levelező lapokkal szorgoskodott ott — egy ismerősének (hires antiszemita volt ez az ur), aki megkérdezte megy-e az üzlet, azt felelte: —Nekem gyengén; de annál jobban annak a zsidóasszonynak —s szomszédnőjére mutatott. Erre az ur a zsidóasszony sátrához lépett és gúnyosan igy szólott: — Rebeka, adjál nekem is abból a vizből. A zsidóasszony nem maradt adós: — Igen én vagyok annak a Rebekának leszármazottja aki a kutnál Eliézer tevéit megittta — tessék parancsolni.... NEM TUD MINDENT MAGA VÉGEZNI... Gyakornok: Főnök ur, kérem, a könyvelő nyakonvájgott engemet! I — Hát mindent magam J végezzek ? fLjjfcl!
