Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-01-01 / 5. szám
122 AZ ER Ö 1926. január hó. Az ablaktábla zuzmarás, ködös. Jó Tél apó megrázza ősz szakállát, A légen sok-sok kis pelyhecske száll át S fehér lepellel mindent elfödöz . .. Itt állok csendben az ablak megett: Kint hólepett tető, füstölgő kémény ... . .. Magános létra áll a padlás végén ... Az udvaron két csóka lépeget. . . A szájában még füstöl a pipa, Mellette mélyet szusszant kis fia ... Most jön fel a nap s az ablakon át Az álm odókra hinti aranyát ... — Elnézem őket hosszasan, merengve, Talán így lassan fáradt két szememre Leszáll az álom pillangója csendbe !... (Sárospatak.) Képes Géza, fg. VI. o. t. Télíkép« Borongó arccal néz a szürke égbolt — Hogy mosolyogni láttam, jaj de rég volt!... . .. Bólintgatnak az alvó, néma fák .. . Óh, most már látom, most tudom már, értem, Megjöttetek, kiktől annyira féltem : Álmos napok, álmatlan éjszakák ! . .. Útközben« Hajnal van. Kint még félhomály dereng, Bent pislafényű lámpa lángja leng, A vonat lágyan, taktust verve reng. Miként bölcsőben síró gyermekek, Kiket elringattak bársony-kezek : Alusznak mélyen bent az emberek ... Az ablaknál egy néni szundikál, A szája nyitva .. . karján kis kosár ... Amott nyújtózik egy züllött alak, S miként komor, sötét felhődarab Borúi szemére egy zsíros kalap. Előttem horkol egy agg bácsika, Görög istennő* Édes Gézám! Olvasd el egy rég elsárgult levélből másolt édes-bús gondolataimat. Egy ajtó előtt állottam akkor, amikor írtam neked s rettegtem a kilincset lenyomni. Mert lelkem érezte, hogy valami végtelen nagy csalódás ér, valami szívetszorító fájdalom. Hogyan, miért? Megmagyarázhatatlan volt számomra. Akkor győzte le a szívem a dacosságomat. Ki akartam békülni a görög istennővel. A Boldogság jött hozzám, mint egy illatos májusi zápor a szomjas földre. Azután elmentek a felhők s a nap tovább égette a fáradt mezőt. * Egy énekkarban buzgólkodtunk mind a ketten. Ő alt, én tenor. Sokáig észre se vettem. Végre meg kellett látnom. Az énekterem ajtajában állt s mikor kimentem, megszóllítottam: — Szabad ? — Édes, gyors mozdulattal kitárta az ajtót. Mehettem. Akaratlanul egymás barna, mély szemébe pillantottunk szívet dobbantó pillantással. Lelkemet megszállta a legszentebb öröm színes pillangó-raja. Ilyen pillanat súlyát érezheti a király, amidőn fejére teszik a koronát. Jól tudtam, hogy én vagyok az élet büszke királya. Alig tudtuk betenni az ajtót. O belül fogta a kilincset, én meg kívül.
