Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-01-01 / 5. szám
1926. január hó. AZ ERŐ 117 r f , * Lapatogas* Szélcsöndes, fülledt levegőjű, fojtoan forro délután volt a szuezi öbölben. A hajónk egyik oldalán Port Tewfik fehér, lapos tetejű házai csillogtak a forró napsütésben, a másik oldalon pedig a Szuez felett meredek, sötétbarna sziklafal emelkedett merészen a ragyogóan kék ég felé. Közbül a tenger olyan volt mint az olaj s felszínén fodornélküli, síma hullámok lassan álmos egykedvűséggel baktattak a part felé. A hajó horgonyon állt és a fedélzeten a csend teljes volt. Az unalom elterjeszkedett felettünk, valósággal ránk •ült, még beszélgetéshez sem volt kedvünk, szótlan némaságban üldögéltünk. Nehány hajókötélnyi messzeségre tőlünk horgonyzott egy másik hajó, azon se volt életnek még nyoma sem. Lustán feküdtem egy vászonszékben és zöld mezők, füves rétek után vágyódtam. Egy hajóinas jött hozzám, valamit hozott és udvariasan, de egy kis impertinenciával fejezte ki kívánságát, hogy bár történnék valami érdekes, váratlan esemény. És valóban történt. A baloldalunkon levő kihalt hajó hirtelen megelevenedett. Látni lehetett, amint az emberek izgatottan járkálnak a fedélzeten. Nyomban tudatták velünk, hogy cápát láttak és a szörnyeteget pár perc múlva mi is észrevettük hátul, a hajókormány mögött. Azonnal megindult a hajsza mindkét hajón, hogy ki tudja elfogni. A cápa-fogás iránt érzett romantika még mindig nem veszett ki és még a gyors gőzhajók életében is veresbetűs napnak számít, ha horogra akad egy a tenger gyűlölt bestiái közül. Az egyik gépész összedrótozott három mészáros-horgot, hatalmas husdarabot akasztott rá, friss húst, mert a cápa nem harap bele a sózott húsba. Elkezdődött az izgalmas várakozás a két hajón: kinek a horgán fog a cápa fennakadni ? Az pedig két teljes órán át úszkált a két hajó körül, majd mi láttuk, majd a másik hajón, de a horgokat érintetlenül hagyta. Kezdett alkonyodni és a tengeren enyhe szél kerekedett. Mindenki a födélzeten volt és visszafojtott csöndben figyelte a cápát, amely szabályos időközökben feltűnt, majd megint elmerült a hajónak hol az egyik, hol a másik oldalán. Hirtelen diadallárma hallatszott a másik hajóról. A cápa az ő horgukat kapta be és miközben erősen tartották a horogra akadt foglyot, a vízen keresztül tisztán hallatszottak a kiáltások: „Vigyázat, fiúk!“ „Állj odébb egy kicsit: ügyelj a kötélre! „Már kezd kifáradni“. „No most, fiúk, már emelkedik!“ És jött is. hosszú karcsú földes színű teste ott függött a hajó oldalánál. Gyorsan kötelet dobtak át az úszonyai alatt és feszesen tartották. Kinyitotta szörnyű nagy torkát és egy teljes veder édesvizet öntöttek a szájába. A matrózok ugyanis jól tudják, hogy egy veder édesvíz mindig a legjobban képes elbénítani a horogra került cápát. Már készülődtek, hogy a fedélzetre vonják, __________■________■____________________ee vde nehéz munka volt, mert a hajó nem volt megterhelve és magasan kiállt a vízből. De azért emelkedett a cápa, magasabbra, egyre mágasabbra, mikor hirtelen egy nagy csohbanás hallatszott, a cápa elszabadult. A nap épen akkor ért a nyugati horizonthoz, eltűnt a barna sziklák mögött, és gyorsan besötétedett. Mindnyájan bosszankodtak az elromlott mulatság miatt. A cápa úgy látszott, végkép elinalt. Készen minden eshetőségre, a horgot ugyan kinnhagytuk éjszakára is, de mire lefeküdtünk, mindenki tökéletesen megfeledkezett a roszszul sikerült cápahalászatról. Hajnalban bábeli hangzavarra ébredtünk. Kíváncsian siettünk a fedélzetre s láttuk, hogy egy egész flottányi arab bárka sür-forr a hajó fara mögött. A lárma oka a cápa volt, amely ezúttal sokkal alaposabban horogra akadva vergődött a hosszú hajókötélen. Az arabok, akik a dohány, gyümölcs és török édességek árúsításával foglalkoznak, alkudozni kezdtek velünk a cápára s nehányan fel is kapaszkodtak a hajóra, hogy a bestiát segítsék a fedélzetre emelni. Sőt a végén ők egyedül végezték el a fáradságos munkát, a nyugtalankodó cápát többször is lecsendesítvén á torkába öntött veder-vízzel. A mi hajónk fedélzete sokkal alacsonyabb volt és igy a felvonás könnyebben megtörtént. A cápa veszettül csapkodott, mikor végignyúlt a fedélzeten s nagy szája, mikor kinyitotta, a sok hegyes fogával olyan volt, mint valami miniatűr cseppkőbarlang. Azonnal megjelent a főhajómester egy nagy sulyokkal, amit „Chips“, a hajóács szokott használni. Megforgatta a feje ‘fölött és teljes erejével rásujtott a cápa fejére. A sulyok azonban úgy pattant vissza, mintha a bestia nem húsból és csontból, hanem gummiból lett volna és az első ütés után még elevenebb volt mint az ütés előtt. Egy következő alkalommal azonban a sulyok nemesebb részeket ért és a cápa azután gyorsan kimúlt. A gyomrában találtunk egy nagy vas-csavart, húsz láb hosszú kötelet, huszonhat halat, amelyek közül némelyikben még élet is volt. Azután a szokásos osztozkodás történt meg. A farkuszony magáé a hajóé lett és azt trofeumként a matrózok valami látható helyre kiszögezik. A kapitány kapta az állkapcsot és a fogakat. A pupillákra sorsot vetettünk. Ezek frissen kocsonya-szerű gömbök, nehány óra alatt azonban megkeményednek. A színük topáz-sárga és régebbi időben a matrózok szokták mellénygomboknak használni. Az arabok hosszú alkudozás után körülbelül ötven aranyfrankért megvették a kimúlt cápát. A húsát megeszik, pedig legalább nyersen, kemény mint a kő és teljesen megemészthetetlennek látszik. * H. E. Aydonnak a londoni Spectator-ban megjelent leírása után fordította : M. E. A csiga panasza» Lent úszom a mélyben, Rút szörnyetegek, medúza, polip, vén, lomha kövek közt. Oh, jaj, milyen úszás kúszás, csiga-csúszás Lomhán, örök éjben 1 Kagylóm borul itt rám ; Bölcsőm, palotám és börtönöm egyben e bús vízi váram. Itt éltem elomlik, míg díszbe kibomlik És túl él a kriptám. Jajom oda fordul, Hol fény foly alá zöld parton, opálos sziklák szakadékán. Kg, föld, csoda násza : élet foganása. Lét kelyhe kicsordul. • . . . Jöjj már tüzes orkán ! Jöjj, mard fel a tengert, zúzd össze silány rab, törpe lakóit! Vess tölcsért a mélybe és halva vagy élve Vess föl, ki a sodrán ! Barcsai-Fehér Géza.
