Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-12-01 / 4. szám
1925. december hó A Z E K 0 81 — 'Nem kell nekem a legédesebb alma, — felelte az idegen, — mert én éretlen vackorhoz vagyok szokva és ha nincs más, megelégszem sárral is. Ha jót akar velem tenni, főtisztelendöséged, akkor csináltasson nekem sárból pogácsát. Az örog- papnak még ideje sem volt rá, hogy csodálkozzék, mert az idegen folytatta: — Nem vagyok én gazdag ember, nem vagyok méltóságos úr. Szegény, jámbor vándorlegény vagyok és ezalatt a köpönyeg alatt nagyon fázom. És mielőtt a másik egy szót is szólhatott volna, kitárta a köpönyegét ős alatta anyaszült mezítelen volt a teste. Ha fótisztelendőéged jót akar velem tenni, — folytatta a2 idegen, — adjon nekem néhány pár rongyot, ami nekem való. Hallottam, hogy az ácsék házában nagy a nyomorúság és ahol nagy a nyomouság, ___________- - ----------------...----------------------------ott bőven van- condra. Menjünk el az ácsék házába és jut számomra még néhány takaró-rongy. A vén ember dermedten nézett az idegenre. Az idegen pedig felállt és ment előre, ő pedig maga sem tudta, hogyan, de nyomon követte. És az ácsék házába mentek. Az idegen ott levetette a köpönyegét és betakarta vele az ács gyermekeit. Ő maga pedig magára szedte a condrákat, amiket az elátkozott ács koldustanyáján talált. És lehajolt a földre, sárt vert fel és pogácsát akart gyúrni, de a szent öreg megelőzte és ő gyúrt, gyorsan a sárból néhány pogácsát, ahogy a gyerekek szokták. Az idegen pedig szólt: — Magammal viszem ezeket a pogácsákat a nagy útra. Mert elállt a vihar és nekem folytatnom kell az utamat gyalog és mezítláb. Aztán kiment a házból és 1-assankint eltűnt mindenek szeme elől . ..----------------------------------------------------------------... Tükörvarázs. Furcsa, megható, lenyűgöző érzés, hogy itt járok a kisváros szélén hosszú évek után és visszaálmodom magamat egy negyed század előtti időbe, ami kedves és drága volt s amit most már nagy távlatból megbüvölten nézünk. Minden úgy van ma is. Semmi sem változott. Itt, a város szélén már csak zöldelő rétek, őszeleji hervadásban tarkálló kertek terjengenek el a messzeségbe. Előttem magányos hegyek kéksége rajzolódik égre, hátam mögött meg a város. Templomok magas tornyai, a kollégium épülete szöknek ki a kis házak közül. Bárányfelhők úszkálnak az égen, miket a jó Isten hajt a szélostorával. Elszéledeznek, elszakadoznak, aztán megint egymáshoz szaladnak és mennek, örökre mennek végtelen távolságokban. Itt a sárguló hársfa. Körülötte tarka, ő.-zi ruhába öltözött bokrok. Valamikor régen nap-nap után itt üldögéltem alattuk. Akkor roppant előkelő társaságom volt: Cicero, Livius, Herodotos, Xenophon és sok-sok más, évezredek, századok előtt elporladt világnagyságok. Óh már azok is elhagytak és másokhoz szegődtek, hogy másokat tanítsanak. Elfogultan, áhítattal leülök a bokrok közé újra. Gyenge szellő borzolja szét a sárguló füvet. Bogarak játszadoznak a fűszálakon, elröpködnek, újra visszaszállanak. No most egy bogár épen a szemembe röpült. Előveszem a kis tükrömet, belenézek, hogy kiszedjem. Ni csak mi ez ? Megdörzsölöm a szememet. Lehetséges ? A tükörből mosolygó arcú kis fiú néz rám. Ez volnék én ? Persze. A tükör nem hazudik. Én vagyok, én ! Hála Isten ! Mi volt hát eddig ? Álom, rettenetes rossz álom, ami egy negyedszázadnak tűnt fel. Semmi sem igaz hát, amit összeálmodtam ez alatt a hosszú idő alatt. Mert sokáig álmodtam és rosszat. Leráztam az iskola megunt porát, eldobtam a könyveimet, mert elkövetkezett az idő, amit annyira vártam: nagy lettem. Minden szabad volt,,amit irigyelve néztem. Azt álmodtam, hogy kávéházakba, vendéglőkbe jártam, sétáimon botot hordtam magammal. Lám csak tegnap este is a kávéházba voltam és szégyengyalázat, ezt a görög tanárom is meglátta. Sok más kegyetlen dolgot is átéltem és ebben a rettenetes hosszúnak feltűnő álomban, amiből nem tudtam felébredni, óh de sokszor álmodtam magamat kis fiúnak. De álom volt ez is, mert sokszor néztem a tükörbe és láttam, hogy egyre jobban deresedik a hajam és egyre szomorúbb lesz a szemem nézése. És most végre felébredtem itt a hársfa alatt. Hála Isten, hogy ezt a sok évet csak egyetlen éjszaka alatt álmodtam át és semmi sem volt igaz. Ez a valóság, ami most van, az a nagy rossz élet volt az álom. Megint én vagyok itt, a kis mosolygó fin, aki most véletlenül otthon felejtette a Rhetorikát és Ovidiust, amiből memoritert kellene tanulnia. Aztán, ami körülöttem van, az is ugyanaz, mint akkor . . . mint tegnap. Ez itt a huszárkaszárnya fala, amott a rét, ahol tegnap késő estig szaladgáltunk. Ujra-meg újra belenézek a tükörbe. A kis fiú változatlanul néz rám. Eszembe jut hirtelen, hogy ma délután az osztálynak kirándulása van és én meg elmaradtam.
