Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-12-01 / 4. szám
78 AZ ERŐ 1925. december hó tön betette az ajtót, de ez a másodperc elég volt neki arra, hogy meglássa, mi van odakint. Mindenünnen bekerített várudvar, melynek földszintjén vannak elhelyezve. Mindkét ajtó előtt katonai őrség, tehát a várban katonaság van. Nem merte mondani, de elgondolta, hogy hátha nem sikerül a gázzal valamennyit megbénítani és amikor menekülnek, egy lövés kárt tehetne a mérnökben, milyen nagy szerencsétlenség volna az! Magára nem is gondolt. Az ajtónyitásnak az lett az eredménye, hogy a nyurga titkár újra megjelent és megkérdezte, hogy nem óhajtanak-e az urak valamit, mert ha a tanácsos úrral akarnának beszélni, azonnal jelenti neki. —- Nem! — felelt neki Dani és megerőltette a német tudományát. — Mi már nem beszélünk többet a tanácsos úrral. Búcsúzunk tőle. Mondja meg neki, hogy búcsúzunk. A titkár nem értette a dolgot, de azért elment. A mérnök az órájára nézett. —• Még ötven perc! — Akármilyen biztos volt is dolgában, mégis izgatta a helyzet. Egyszerre csak belépett a szobába a tanácsos megint: —• Az urak különös üzenetet küldtek — kezdte bizonytalanul körülnézve, mintha legalább is egy csapat ellenséges katonát sejtene a szobában. —Komoly embereknél ezt a beszédet nem értem. — Igen hamar meg fogja érteni. — Mit akarnak tenni? —- Elmegyünk innen. —- Lehetetlen! Hogyan? — Repülőgépen. — A mérnök megnézte az óráját. — Számításom szerint repülőgépemnek már Brünn előtt kell lennie. A tanácsos leült, vagyis inkább lerogyott egy székre, aztán hebegve nyögte ki: —- De hát honnan tudják, hol vannak? — Megmondtam én azt magának, tanácsos úr, hogy aki a hungaritot kitalálta, az még egyebeket is tud ám! Csak nem gondoja, hogy olyan nehéz azt kiszámítani, hogy milyen földrajzi fokok alatt fekszik ez a várkastély? Reggel az első dolgom ez volt. Aztán, hogy innen meg tudom rendelni a repülőgépemet, azon se csodálkozzék. Hiába, a találmányok korában élünk! Bizony, tanácsos úr . . . — még mondani akart valamit, de aztán hirtelen félb. szakította a mondatot és felkiáltott. — Hallja? Ismeri ezt a dallamot? Ez a Rákóczi-induló! Ez az én repülőgépem! A' tanácsos verejtékező homlokkal, fakóhalaványan rohant az ajtóhoz, kitárta, hogy kirohanjon rajta. Abban a pillanatban nehéz, fojtó szag áradt a szobába, a tanácsos megtántorodott, a levegőbe kapott és lezuhant a küszöbre. Dani izgatottan rohant utána, a mérnök vissza akarta tartani és feléje lépett. De a következő pillanatban mind a ketten elvesztették eszméletüket. . . Mire magukhoz tértek, barátságos hansági nap ragyogott be ablakukon. Délután volt már és Zára igen sokszor benézett hozzájuk. Hiába mondta a geológus, hogy nincsen semmi veszedelem. Ez a gázfajta nem öl, ők ketten különben is csak annyit kaptak belőle, amíg az udvaron keresztülvítték őket a repülőgépbe. De Zóra azért mégis aggódott és nem tudta, melyikért aggódik jobban? A fiúért-e, akit gyermekének tekintett vagy a férfiért, aki hatalmas terveinek lelke volt? A két egészséges szervezet hamar kiheverte a bajt és amikor másnap reggel már együtt ültek a reggelizőasztalnál, Dani felvetette a kérdést, hogy mi módon írják majd meg a lapok ennek a csehországi fogságnak a történetét? Mennyit mulat majd rajta a világ! Zóra nyugodtan, komolyan felelt rá: — Semmit se írnak! Egy szót se az egészről! Sokkal megdöbbentőbb lesz a mi hallgatásunk, mintha akármit Íratnánk. Akik sokat beszélnek vagy azért beszélnek annyit, mert lusták a cselekvésre vagy másokat akarnak megakadályozni a cselekvésben, vagy jó embereiket akarják rávenni arra, hogy helyettük dolgozzanak. Mi nem beszélünk, mi cselekedni fogunk. Dani urfinak ugyan nem nagyon tetszett a dolog, jobb szerette volna, ha az egész kaland belekerül az újságokba, de aztán megvígasztalódott, hogy a jövő héten folytatni fogják útjukat a mérnökkel Németországban, Svájcban, Lengyelországban és a balti tartományokban. Vége volt már az ősznek, mire hazakerültek és bizony Dani egészen más szemmel nézte Magyarországot most, hogy a külföldet megismerte. Még talán többre becsülte a magyar nép okosságát, a magyar ember elfogulatlan világos gondolkozását, mint eddig, de meglátta a fogyatkozásokat is, azt a szerencsétlen csigaházi életet, melyből nem akar kibújni a magyar, hogy keresse az érintkezést és a versenyt a világ haladó népeivel. A tél a tapasztalatok kidolgozásával telt el. Pontosan kijelölték azokat a legfontosabb vonalakat, üzemeket, telepeket, amiket meg kell szerezni, ha Európa uj jövendő életében kezükben akarják tartani a vezető szerepet. Eljött a tavasz ideje. Megjött március hónap, a télből való kibontakozás ideje, majd a máskor rügyet fakasztó április és Közép-Európát még mindig hó takarta. Csak itt-ott olvadt meg a hó a déli lejtőkön, de ezeket a helyeket is nem egyszer éjjel újra belepte a hó. Április végén kezdett csak lefoszlani a fehér takaró és május elején nyilt a hóvirág. Erre már egész Európa népe belátta, hogy nem véletlen ez, hanem a természeti viszonyoknak olyan átalakulása, mely ezt a világrészt nagy veszedelemmel fenyegetheti. Most már előbukkantak a följegyzések arról, hogy az utóbbi években fokozatosan hült Közép-Európa hőmérséklete és igen hamar levonták belőle a következtetést, hogyha ez így tart, sőt fejlődik, akkor néhány év múlva Közép-Európát jég és hó fogja borítani, lakóinak pedig valami melegebb vidékre kell vándorolni, ha nem akarnak úgy élni itt, mint az eszkimók. Tudományos könyvek, népszerű munkák, sőt elbeszélések és regények jelentek meg erről a világválságról. A legtöbbjét a Hungarit-vállalat adta ki és a mindig Jobban kihűlő Európával szemben csábító színekben írták le Afrika és Közép-Amerika délövi vidékeit. De bármennyire érdekelte is az embereket ez a kérdés és akármilyen figyelemmel olvasták is, amit a kihűlő Európáról könyvek és újságok írtak, azért mégsem tudták elhinni, hogy ami eddig volt, az megváltozhatik és Európa, az emberi kultúra sok évezredes fészke, lakatlan hósivataggá váljék. A nedves, enyhe nyárra korán beköszöntött a ködös, havas ősz. Németországot az Északi tenger felől áramló fagyasztó párák olyan ködbe burkolták, amilyent eddig csak Londonban ismertek. Ez a köd aztán elborította egész Közép-Európát és igen
