Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1925-11-01 / 3. szám
64 AZ ER Ő 1925. november hó. cenkint 20 kilométer sebességgel rohan a tündöklő fényű Véga csillag tájéka felé, ragadva magával kicsiny kísérőit, a bolygókat, s mire a Sziriusz izzó gömbje ia mostani helyünkön vágtat keresztül, mi már akkor onnan 000 billió kilométer távolságban leszünk. Azok, akik szeretik a természet törvényeit előre kicirkalmazott képzelt utakra sorakoztatni, és szeretik a működő természeti erőkben az egyszerűség bölcs mintaképét látni: mindjárt egy szépen hangzó rendszert is építettek föl arra a tényre, hogy az állócsillagok valójában mozgó csillagok. Nem is rosszul hangzik: a holdak körülbelül egy síkban keringenek főbolygóink körül; a bolygók majdnem egy síkban — az ekliptika síkjában — és egy irányban keringenek a Nap körül; nos, és az összes napok, vagyis állócsillagok pedig közel egy síkban — a tejút síkjában — és egyirányban keringenek egy óriási középponti Nap körül, mely magához láncolja és maga körül forgatja a tejút rendszerének sok milliónyi csillagát. Ám ez a szépen hangzó rendszer csak a képzelet szülötte marad. Középponti Nap nincs. Mint ahogyan Napunk nagyságra nézve sok százszorta fölülmúlja a körülötte keringő'összes bolygókat: úgy egy ily központi Nap tömegének is sokszorosan fölül kellene múlni a körötte keringő száz meg száz milliónyi többi Napnak összes tömegét. De hol látunk ily hatalmas Napot? Ennek az égi csodának még- a tejút legtávolabbi részéről is imponáló fénns^el kellene hozzánk világítani. Már pedig az összes elsőrendű csillagok mind úgyszólván közvetlen szomszédaink s épp csak azért oly fényesek, mert közel vannak, ■ de nagyságuk egyáltalán nem akkora, hogy akár csak ezeret vagy százat is bírnának maguk körüli forgatni a mi Napunkhoz hasonló nagyságú csillagokból. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy mi a tejútat alkotó csillag-rendszernek körülbelül a közepe tájáivvagyunk. Tudjuk ezt abból, hogy a tejút átlag minden irányiban egy teljes kör mentén egyenletes tömöttségünek látjuk, holott ha a rendszer egyik végéhez közel volnánk, akkor a fehér ködfátyol csak egy félkör mentén tűnne föl előttünk. Úgy de ha a középtájon vagyunk, úgy a képzelt központi Naptól nem is lehetnénk nagyon messze, s így valóban óriási nagyságúnak kellene látnunk. De nemcsak ez a körülmény szól ellene annak, hogy a tejút csillagai egy központi Nap körül egy síkban keringenek, mint a bolygók a Nap körül. Ma már, ha nem is sokat, de egyet-mást mégis tudunk a csillagok mozgásának irányáról, s ez arra tanít bennünket, hogy a csillagok bizonyos csoportokban mozognak, egyik csoport ilyen, másik amolyan irányban, s hogy nagy általánosságban két fő vonulási irányt lehet megkülönböztetni, amelyek egymással szemközt haladnak. -Tíz, húsz vagy akár száz vagy több csillagból álló csoportok, bizonyos önálló rendszert képezve, vándorolnak tovább a maguk útján; s míg az egyes osillagelemek végezik e szűkebb rendszer körén belül megszabott mozgásaikat: maga az egész rendszer minden elemével mozog tovább a két fővonulási út valamelyikén. Szinte ahhoz lehetne az egész jelenséget hasonlítani, ahogyan a vérsejtek áramlanak az állati testben egymással szemközt a vénákon és artériákon. És e mozgásokhoz nem is szükséges középponti Napot föltételezni. Nagyon jól tudjuk, hogy két vagy több test végezhet egy közös súlypont körül való mozgást, anélkül, hogy a súlypontban kellene valami anyagi testnek lenni. A tejút, ellentétben a monarchikus szervezetű naprendszerrel, hol a Nap korlátlan ura és irányítója a körötte keringő bolygóknak: egy köztársasági szervezetű csillagrendszer, melynek csillagpolgárai kölcsönösen vonzzák, mozgatják és egyensúlyban tartják egymást, egyeduralkodó szerepét játszó központi Nap nélkül. A csillagászat mai álláspontján már teljesen föl is adták a középponti Nap létezésének gondolatát. De egyszersmind föl kellett adni eredeti alakjában azt az elméletet is, amit Kant állított föl a tejút megmagyarázására. A tejút nem lehet csillagokkal egyenletesen benépesített lencsealakú lapos korong, mert ezzel a föltevéssel nem lehetne szeszélyes alakját, élesen határolt széleit, sötét foltjait, túlfényes, csillagokkal túltömött részeinek létezését magyarázni. A Kanf# elméletét fölváltotta a Prolctor föltevése, amely szerint a tejút csillagai egy elnyúlt gyűrűalakú rendszerben csoportosulnak, elágazásokkal. és megszakításokkal, hozzánk közelebbi és távolabbi részekkel, s a mi Napunk közel a gyűrű középpontjához foglal helyet. Ez az elmélet sem állott fönn sokáig. Újabb, óriási távcsövek, a színképelemezés csodás eredményei, a csillagok mozgását kutató mérések és számítások a Proktor által alkotott világkép módosításait tették sziikségessé. Ma már a tejútat nem hosszúkás gyüröalaknak, hanem a csillagok valamely sajátságosán kanyargó, spirális ágakban elhelyezett tömkelegének gondoljuk. ÉS ez legjobban meg is felel annak az alaknak, amit egy tengely körüli forgásban levő rendszer szabadon álló részei tartoznak elfoglalni. A tejút egyes csillagcsoportjainak, esillagelemeinek mozgásában rejlő szabályszerűségről ugyan még keveset tudunk, de annyi valószínű, hogy a részek bizonyos határozott irányú mozgásán kívül az egész óriási rendszernek egy egységes, egyirányú, lassú tengelykörüli mozgása van. Minthogy azonban a forgás középpontjához közelebb 1 e,vö belső részek, gyorsabban mozogván, elöreisietnek, a külső, lassúbb mozgású részek pedig liátramaradnak; lassankint a rendszer összes csillagai csigavonal-szerű alakban helyezkednek el, mintha egy óriási forgó rakétakerék egyes karjaiból kilövellő tűzszikrák lennének. Csakhogy e nagyszerű rakétának minden szikrája egy-egy hatalmas Nap, vagy rettentő kiterjedésű világköd, születő világok bölcsője. Mert a tejút mérhetetlen - nagyságú csillagrendszerében nemcsak kialakult csillagok vannak, hanem alakuló félben levő, gázállapotú világködök is, a fejlődés legkülönbözőbb fokozataiban. Vannak egészen szabálytalan alakú ködfoltok, ezek a legfiatalabbak, a fejlődés legkezdetlegesebb fokán; vannak gyűrű vagy gömbalakba rendeződött ködtömegek, a fejlődésnek évmilliókkal magasabb fokán állók; sőt némelyik ilyen ködfoltban már jól lehet észlelni a kialakulni kezdő középponti magvat, ,a születő rendszer leendő hatalmas Nappal. És sajátságos, bizonyára nem leletlen dolog: míg a szabályos alakot öltött, tehát már fejlödöttebb ködfoltok mind a tejút fényes szalagjának közelében találhatók, addig a szabálytalan alakú, egészen fiatal ködök leginkább a tejút úgynevezett pólusai közelében: az égboltnak a tejút körétől legtávolabb eső két pontja körül helyezkednek el.
