Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1926-06-01 / 10. szám

234 AZ ERŐ 1926. június hó. s ultimátumot küldött a rendőrségnek. Amennyiben továbbra is megtiltaná a ballagás téli jogát, ők a leg­közelebbi vonattal a szomszéd városba költöznek át s ott folytatják tanulmányaikat. Már pedig, ha két-három­­száz diák elhagyja az anyafészket, az bizony nagy kár fogadósnak, háziúrnak, kávésnak, az egész városnak. Mit tehetett a hatóság? Engedett s a megbékült konfe­­rátérek nyomba vissza is tértek otthonukba. Ilyen „kivo­nulás“ ma már nem igen esik meg, de pár évtizeddel ezelőtt még gyakori esemény volt. Az önállóságra nevelt diákegylet kötötte magát a jogaihoz s ha a polgárokkal szemben valamiben elmarasztalták, kivonulással állt bosz­­szút. Persze ezek a kivonulások csak pár napi zavart okoztak s békés megegyezéssel, visszavonulással vég­ződtek. Aki illusztrált történelmi könyveket olvas a német diákság múltjáról, sok érdekes, egykorú képet láthat bennük, melyek efajta kivonulási aktusokat ábrázolnak. Jénában, Németország egyik legtipikusabb diákváro­sában, igen kedvelt szokás a weimari kirándulás. Boldo­gabb időkben lóháton, sőt gyalog is megtették ezt az utat Jéna fiai. Mikor Schiller Haramiát adták, ott voltak az összes egyletek az előadáson. Sipkásan, szalagosán elfoglalták a földszintet, az egyik elnök magával vitte az elmaradhatatlan gyúródeszkát és a schlägert, mintha csak kneipéban lettek volna. Példátlan csendben ültek a herceg megboldogult elődei halottas ingben, lepedőben. Fejükön sárga diadém csillog s azon az uralkodói sor­szám. A szagos szellemeket egyleti tagok követik, mint lovagok, hercegek, kamarások, gyorsfestők és egyéb csodabogarak. A hadügyminiszter egyedül gördül négy ponniló-húzta kocsijában. Tojássárga frakkot visel, római pajzsot villogtat, fején görög sisak, jobbjában lovagi kard. Majd a papság özönlik, az érsek, meg egy sereg barát, gyámoltalan és perzselt rókák, élükön a róka­­naggyal. Lovasok zárják be a menetet s a sörfalu kür­tös, alabárdos éjjeli őre. A császár születése napján minden esztendőben pom­pás diákünnepet ültek a sipkás diákok. Ilyenkor minden egylet felvonult az ünnepi terembe. Az egyes egyletek asztalfőjén dísznémetben, kivont karddal strázsált az elnök. A rector magnificentissimust s egyéb notabilitá­­sokat kardos testőrök vezették a professorok helyére. Egyetemi tanárok is résztvettek a programúiban; haza­fias énekeket daloltak, komoly és mókás diáknótákat s vége-hossza nem volt a hagyományos ceremóniáknak. Kedvenc daluk, a Gaudeamus, minden ünnepi alkalom­kor felzendül. Az egyetemről távozó sipkást egész egylete kiséri az állomásra. Elől, civilben, két egyleti tag között, a „megboldogult“ lépked, utána a korona (az egylet). A filiszterek közt a konfráterek. Mikor azonban a híres haramia-dalra került a sor, a generális elnök nagyot húzott schlagerével a gyúródeszkára, silentiumot vezé­nyelt, ami azt jelentette, hogy a színészek hagyják abba az előadást. Ez szokás szerint meg is történt. A sipkás diákok végig elénekelték a nevezetes dalt: „Szabadság a mi életünk, a hold a mi napunk“, aztán mikor az utolsó strófa is elhangzott, elnök úr rávágott a gyúró­deszkára, kiadta a rendelelet, hogy Cantus ex 1 s felki­áltott a színészeknek, hogy a darabot folytathatják. S folyt a darab tovább, zavartalanul. Minden ősrégi diákvárosnak megvannak a maga diákhagyományai. Jénában például igen nevezetes diák­ünnep az Udvarnap. Ilyenkor álarcos menetben valame­lyik sörfaluba vonulnak ki a színes sipkások. Elől lóhá­ton a herold kocog, középkori öltözetben. Kezében kard és birodalmi lobogó. Városi zenekar csinnadrattázik s az időszaki sörherceg, a Sörállam félévenként választott hercege, négyfogatos equipage-on jelenik meg. A herceg fején korona, vállán bíborköpenyeg, kezében jogar. Mel­lette a hercegnő pompázik, egy símaképű egyleti róka, modern toalettben. A kocsis oldalán a hercegnő szolgá­lattevő mórja, piros ingben, bő nadrágban ; kezében hatalmas sarras. A kocsi hágcsóján az udvari bolond hadonász s feifujt disznóhólyaggal rémítgeti a filisztere­­ket. Egész kiséret hemzseg utánuk: palotaőrök, a biro­dalmi kancellár, az érsek, püspöki bottal, piros hóhér­pallossal. Aztán a szagos szellemek következnek, a sör­mi Ballag már a véndiák-unk eredeti német szövegét éneklik ilyenkor : Bemooster Bursche zieh ich aus, Behüt dich Gott, Philisters Haus ! Zur alten Heimat geh ich ein, Muss selber nun Philister sein. Nun denn, ihr Brüder ! sei s, weil’ s muss, Das letzte Glas, der letzte Kuss ? Annyit meg kell hagynunk, hogy ennek a szöveg­nek német melódiája korántsem olyan szép, mint a magyaré. A ballagás-ra sincs olyan pompás, karakán szavuk, mint a magyarban. A „bummeln“ szó súlytala­nabb, hétköznapibb. Nagyon meghatók a diáktemetések. Minden diákegy­let megjelenik a végtisztességen, ellenséges és barátsá­gos egyletek, díszben, egyleti zászlókkal. Egész zászló­erdő vonul a megboldogult koporsója után. A koporsón van a sipkája, szalagja s rendszerint egy Schläger. Ezek a jelvények sírjába is követik gazdájukat. Az elhalt egyleti tag ravatalánál a temetés órájáig óránként soros konfráterek állnak őrt kivont karddal. V. A német diákegyletnek igen sok hive s nem csekély számú ellensége van. Hivek és ellenségek közepette szá­zadokon keresztül megéltek az egyletek. Ez maga iga­zolja életrevalóságukat meg azt, hogy szerves kapcsok

Next

/
Thumbnails
Contents