Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-04-01 / 8. szám
186 AZ ERŐ 1926. április hó. A haza. ... És most, gyerekeik, gondolatban tovább repülünk. Az Észak örökké havas, zord világából elszállunk egy olyan területre, amely nakiüink mindeneknél kedvesebb: elrepülünk a szépséges Erdély sziklás, gyönyörű hegyei közé. Látjátok-e? Azok az égbenyuló, csipkés szegélyű, pompázó hegyek, a lietyezát ormai. Ezek a mi hazánknak, a magyarok hazájának fenséges havasai. Ugy-e, Jánoska, Lackó, mennyire szeretnétek egyszerre föl rohanni azokra a magas sziklaormokra, melyek olyanok, mintha Tündérországnak csodaszép csipkekerítései volnának. Még Évike is veletek szeretne futni, — látom a szemeiből! — oda föl, föl, hol csak a turul kering, nagy gyűrűket írva le, mintha azt akarná jelezni: ime, eddig terjed az én birodalmam, az én hazám! Idáig az enyém ez a méltóságteljes havasi világ-! De nem engedlek fel oda benneteket. Nézzük csak innen alulról, hiszen -—• ugy-e, — milyen szép az a meredek fal, a vakmerőén fölfelé törekvő sziklaorom! Maradjunk csak itt lenn ebben a szűk, sziklás völgyijén; hallgassuk csak a rohanó patak zúgását. Micsoda gyönyörűség ez! De ime! Látjátok azt a vakmerő, szép állatot odafent a magas szikla oldalán? Milyen végtelen biztossággal és ügyességgel szökken egyik szikláról a másikra! Most éppen azon a kis kősziklán áll meg, amely a több száz niiéteres hatalmas sziklahasadék fölött nyúlik ki. Nem őzike az, Lackó! Jól mondod, Jánoska; látom, te már a könyvből ismered ezt a pompás állatot, ügy van: ez a zerge. A havasok vi’ágának vakmerő állata ő. Nézzétek, milyen nyugalommal tekint alá a mélység fölé kiálló sziklaoromról! Még a hadvezér is tanulhatna tőle, hogyan kelll végignézni az ő seregén! Igen, úgy, mint ahogyan a zerge néz körül a vidéken. Mintha gyönyörködnék az ő hazájának, az ö világának szépségein. De most egyet ugrik... Jaj, milyen vakmerő ugrás volt az! Éviiké azt hitte, most darabokra zúzza magát a sziklákon, vagy a mélységbe zuhan alá. D nem! Már ott legeli a sziklafal alján meghúzódott parányi áfonyabokrok leveleit és a sziklarepedésekből előtörő sovány fűszálaikat. Ez az ő tápláléka. Bizony Jánoska, nagyon sovány eledel az! De látjátok, bőségesen elég neki. Miért kereste föl ez a karcsú, csinos állat éppen ezt a szegény világot, hol csak a kőszáli sas fészkel ? Miért jött fel ide, az ember által megközelíthetetlen sziklaormok világába? Igen, ha néhány száz méterrel mélyebbre szállana alá, akkor a legdúsahh havasi legelőnek minden jóval bőségesen megterített asztala látná vendégül. Itt sem kellene más ragadozóktól félnie s legnagyobb ellensége: az ember elől n legsűrűbb bokrok rejthetnék el karcsú alakját. De nem! A zerge nem hagyja el az ő hazáját: a havasoknak sokszor zordon, hatalmas szélviharok böjnbölésétpl visszhangzó világát, hol csaknem mindig esik a hó vagy az eső s a melybe mindig beleütköznek a nehéz, rohanó fellegek. Nem fel a villámlásoktól, melyek ott cikáznak körülötte. Nem fél a mennydörgésektől, melyek megrázzák a hegyek testét. Itt érzi ő jól magát, ebben a világiban, hol csak néhány satnya növény tengeti életét és a hova nem merészkedik föl egyetlen más négylábú állat sem. Messze lent elmaradoztak a legapróbb havasi fenyők is! Itt éltek az ő szülői és itt pillantotta meg ő is legelőször a napsugarat. Itt tanították meg őt is arra, hogyan kell a sziklafalakon végtelen ügyességgel mozogni. Sohasem száll alá a völgybe; nem cseréli fel az ö szegényes, de gyönyörű birodalmát gazdagabb világgal. Hiszen ez az ö világa, melyet derült napok reggelein legelőször csókolgatnak a fölkelő Nap aranysugarai s este legtovább szárogatnak az alkonyaira szálló biborsugarak. Ott érzi igazán szabadnak magát; ez a világ néki a legszebb, leggazdagabb, mert ez az ö hazája! Mert minden élőlénynek megvan a maga hazája. A zrege testét is úgy alkotta a természet, hogy másutt meg nem tud élni. A haza, nem emberek találmánya, hanem a természettől adott valóság. A zerge is csak a havasi sziklákon képes igazi zerge-életet élni! Nézzétek most! Milyen hatalmas szökkenésekkel törtet alá a sziklákon, mint valami mesebeli tornász. Bizonyára attól a lezuhanó szikladarabtól riadt meg, mely hangos csattana sokkal most gurul alá a völgybe. 8 ime! A zerge eltűnt a ti csodálkozó, kiváncsi szemeitek elől s ezekben csupán a sziklafal mészkődarabjai tükröződnek vissza . . . * » , ... És most, gyerekek, itt vagyunk a Szahara-sivatagon. Milyen forróság van itt ! Fülledt, tikkadt a levegő. Bár a Nap már mélyen alant jár, mégis olyan meleg van, mintha sütőkemencében volnánk. A homok finom szemecskéi, melyek beláthatatlan területeken .fedik a vidéket, csaknem zenélnek lépteink alatt. Még Éviké is bokáig süpped belé. Fölértünk egy lapos homokhegyre. Álljunk meg egy pillanatra. Törüljük meg izzadó homlokunkat. Látjátok azt a mélységes szakadékot, mely ott tátong a légy szóién? A sivatagon nagyon, sok ilyen szakadék van. Fenekét és oldalait fekete homokkő alkotja, felső szegélyeit pedig sikamlé, pergő, sívó homok borítja, halálos veszedelméül a véletlenül erre tévedetteknek. Kietlen, szomorú világ ez. Sehol embert nem láthattok. A homokban nem nőhet egy növény sem, hiszen itt sohasem esik az eső. Csupán ott, abban a kis mélyedésben láthattok egy-két sovány, gyönge és satnya mimóza-bokrot. No, de nem akarom, nektek még jobban leírni a sivatag szomorú, kietlen, nyomorúságos világát. Nem akarok beszélni nektek a tikkasztó, forró szelekről, a számum-szélről, a „sivatag mérgé‘‘-röl. Hiszen magatok is láthatjátok, milyen sivár világ ez. Szeretné! -c itt, lakni, Lackó? No, azt elhiszem, hogy nem. De micsoda állat az, amely ott a hegy alján felénk közeleg? Hát mégis van élő állat ebben a kietlen világban? Bizony van, amint láthatjátok. Nézd meg csak Évi ke, miihez hasonlít? Jól mondod, róka az, a sivatagi róka. Mennyire más azonban, mint a mi rókánk! Olyan nagy, mint a mienk, de a szőre egészen rőt sárga, mint a homok. Nézzétek hatalmas fiilkngylóit. A legkisebb neszt is, mely a halálos csöndet itt a sivatagon megzavarja, felfogja ezekkel. Mozgékony a teste; csupa erő, fürgeség, elevenség, — csupa élet. Látszik, hogy a szenvedések és nélkülözések iskolájában tanulta meg az életet. Már a villogó, örökké mozgó nagy szemeit is láthatjátok. Most megpillantott bennünket. Milyen kíváncsian és barátságosan tekint reánk. Ugy-e, Évike,
