Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-04-01 / 8. szám
184 AZ ERŐ 1926. április hó. egylet többi tagja igazodik. Énekelnek és hallgatnak, isznak és beszélgetnek, ahogy az elnök rendeli. Az asztal végén egészen fiatal diákok ülnek, akikkel sok bohókás dolgot műveltet a rettenetes elnök. Hátul zongora van s egy potrohos diák nótát ver ki rajta. Szépen felváltva énekelik a dalt, kellő szünetekkel. Az elnök veri a deszkát, kikiáltja, hogy melyik nótát dalolják, a tagok hamarosan megkeresik az énekeskönyvben (ilyen minden diák előtt van), aztán az elnök azt mondja, hogy: első strófa, rajta, a zongora megszólal, az egylet énekel. Aztán az elnök azt mondja, hogy : második stófa, rajta, s az egylet elénekli a második strófát. így megy ez végig, mikor az elnök Cantus ex-et kiált s az ének abbamarad. Az énekeskönyvek becsapódnak s aki nyitva felejtette volna a magáét, egy-két korty sört iszik büntetésből. Ilyesmit már megérkezése első napján láthat a jámbor idegen. Persze, mint szorgalmas egyetemi hallgatót, első sorban az Alma Mater érdekli s szétnéz az egyetem épületében. De ott is körülveszi a tarka látvány. Egyszerű, kalapos diákok és diákkisasszonyok közt lépten-nyomon sipkásokra bukkan, akik nem annyira az auditóriumok ajtajaiban hemzsegnek, hanem inkább a hirdető táblák előtt. Ott virítanak a rektor, a szenátus, a titkári hivatal tudósításai, azután külön egy csomó egylet hirdetései, melyek nagyon érdekes ügyekről beszélhetnek, mert élénk a sürgés-forgás és hangos viták folynak alattuk. Az egyleti cédulákon más és más szin, más és más kezdőbetűk tarkasága s ez a sok szin sok kis kasztot jelent, sokszor egymástól egészen elütő életmódokat. Jámbor idegenünk hamarosan megtbdhatja, hogy a városban, az egyetem égisze alatt, Burschenschaftok, Corpsok, Landsmannschaftok versengenek egymással, meg egy sereg más egylet, valamennyien színes sipkásak és szalagosak, csupa harcias, hagyományos egylet. Aztán vannak szerény Szabad-diákegyletek, melyek sem sipkát sem szalagot nem viselnek s nem is menzuráznak. S mivel ilyen lényeges dolgokban nem vesznek részt, hát a színes sipkások ellenlábasaiként az egyszerű polgárok sorsára jutnak s velük egyetemben a pintyőke, a teve, a filiszter nevet kapják és viselik békés megadással. Pár nap alatt sok érdekes dolgot láthat az idegen a német diákvárosokban; kalandja is akadhat vad burschokkal, mert ezek nem mindig kellemes legények. S ha körülbelül végigszemlélte a sokféle ceremóniát, látta a söröző társaságokat, a ballagást, a rókaavatást, a különféle felvonulásokat s hozzá még a menzurára is bekukkantott, okvetlenül azt fogja mondani : mire való ez a sok szamárság ? De ha egy kicsit jobban szétnéz, s valamennyire olvas is a német századok diákéletéről, előbb-utóbb rájön, hogy komoly és szent szimbólumokat rejt ez a látszólagos gyerekjáték, ez a derűs, újjongó, sokszor féktelenségbe, ízléstelenségbe hajló zajos élet. Mi, rmgyarok általában csak felszínesen ismerjük a német diákéletet. Annyit tudunk, hogy a német burschok rettenetesen összefaragják egymást s még rettenetesebben pusztítják a sört. Förster szentimentális színdarabja (Heidelbergi diákélet) aligha beszél egyébb specialitásról, mert hiszen a fiatal herceg érzelmes szerelmi története egyszerű ifjúsági história, ami sipkás és nem sipkás egyetemi hallgatóval egyformán megeshetik. Már többet tanulhatunk az úgynevezett német bursch-regényekből. Ilyet százával Írtak a német ifjúsági irók. Sajnos, igenigen csekély kivétellel, érzelgősek és rosszak; aztán meg épen azokat a jelenségeket nem ismertetik bőven, melyekre mi, idegenek, leginkább kiváncsiak volnánk. Hát persze: Németországon mindenki ismeri a diákélet ezer csinját-binját, ezekkel tehát a szerzők nem untatják közönségüket. Legfeljebb a diákélet különös levegőjét kaptuk ezekből a regényekből. Aki tehát komolyan akar foglalkozni a német diákélettel, történelmi könyveket olvasson ; ilyen is van egy könyvtárra való. Dr. R. Fick híres és népszerű művét „Auf Deutschland hohen Schulen“ (Hans Ludwig Thiló kiadása, Berlin-Lipcse 1900) el kellene olvasni mindenkinek, aki Magyarországon magyar diákéletet akar teremteni. A germanizmusokat akkor kerülöm igazán, ha jól megtanulok németül. S akkor nem leszek a német diákélet gépies utánzója, ha alaposan ismerem a német diákélet minden sajátosságát. Mert annyi bizonyos, hogy a német diákélet olyan növény, melyet hozzánk átplántálni nem lehet. A magyar diákélet csak magyar talajból nőhet ki. A német diákélet szemlélése roppant mulatsággal jár, mert tele van germán humorral s amellett végtelenül tanulságos : egy nagy nemzet ifjúságának hősies múltját, sok kiválóságát s fogyatékosságát ismerjük meg általa. Tehát egy több százados diákélet tanúlságait kapjuk s a más kárán való okulással felesleges tévedésektől kíméljük meg magunkat. Azt hiszem, ezt nem lehet eléggé hangsúlyoznunk. Pedig ez az igazi diákélet ábécéje. Évekkel ezelőtt egy magyar sipkás diákegylet serleget avatott. Felvilágosítást kértek tőlem, hogy nem tudnék-e valami jó német avatási ceremóniát. Azt válaszoltam, hogy tudok egy tucatot, de szerintem magyar serleget csak magyar ceremóniával avathatnak. Ez mindenesetre formalitás, de ne feledjük, hogy a formalitás minden nemzeti eredetiség kútforrása. ‘ II. Magyar lexikonaink, a német diákegyletekről szólván, csak a Burschenschaflokat említik. Pedig ezek mellett, hogy mást ne említsek, ott van még két érdekes típus : a Landsmannschaft meg a Corps. Régen nagy különbség volt a háromfajta egylet között. Egy kis történelmi magyarázat azonnal tisztázni fog mindent. A legrégibb időkről csak a legszükségesebbeket. A középkorban bursa-nak hívták azokat a házakat, melyekben diákok teljes ellátást kaptak. Ezek a diákházak egyetemi fennhatóság alatt álltak. A bursa szóból lett a Bursch. A Bursch szót a XVII. században iparoslegények sajátítják ki maguknak; a XIX. század elején már politikai jellege van a szónak s a Landsmann szó ellenlábasát jelenti. Tudjuk, hogy a régi Németország sok kisebb nagyobb kiskirályságból, hercegségből, stb. állott, tehát partikuláris ország volt. Ezek a kis hatalmak gyakran elkeseredett harcot vívtak egymással. Az egységes német nyelvet, az ujfelnémet nyelvet Luther teremti meg a XVI. században, addig különböző nyelvjárások voltak s a különböző törzsek váltakozó harcai folyamán hol egyik hol másik nyelvjárás uralkodott a többin. Egységes német nemzeti szellem nem volt. Már most, a német egyetemeken tanuló diákok sem egyetlen közös egyletbe léptek, hanem szőkébb hazájuk, honosságuk szerint csoportosultak. Pl. ha a lipcsei egyetemen
