Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-04-01 / 8. szám
1926. április hó. AZ E 11 ő 18! — Ez a papírlap csak jelkép, — szólt — mert önre olyan nagy kegy sugárzik a birodalom legfőbb urának elhatározásából, hogy azt a legnagyobb tiszteletlenség volna leírni. Én érdemetlien kis porszem vagyok, hogy ■ezt a nagy megtiszteltetést elmondjam. Folytassa az én helyettesem. A mellette álló „helyettes-helyettes“ előrelépett. — Érdemtelen vagyok, hogy az én Szavaim hirdesse az ön nagy dicsőségét, mert ha elmondanám, a szavak e négy fal között maradnak és tiszteletlenségre vallanának a legfőbb úr iránt. En nem merem elmondani. Szóljon a helyettesem. Az alhelyettes előlépett. Az estély. — Ha szabad lesz bátornak lennem tisztelettel alkalmatlankodni, mélységes megalázottsággal esedezem, kegyeskedjék néhány szóra a szabadba kifáradni, hogy bátortalan szavaim a szabadban hangozhassanak el, mert itt lélekzetünk és hanghullámaink már megrontották a levegőt. Komikus méltósággal indultak kifelé. Utánuk mentem. Az ajtó előtti térségen megálltunk. Egy újabb helyettes megrázta csengőjét, egy másik fáklyát gyújtott, ogy harmadik kezébe vette az üres papírszalagot, átnyújtotta a szobámban legutóbb beszélt alhelyettesnek, aki, mintha a tiszta papírlapról olvasta volna, így szólt: — Nagy merészséggel és hallatlan bátorsággal hirdetem ki uralkodó urunk legfőbb határozatát! Eoi a uioa ea! Végtelen hosszú címek felsorolása után, hallatlanul mulatságos terjengősséggel megszerkesztett beszédbe kezdett, amiből megértettem a nagy kegyet, amellyel a főplemplem elhalmozott. Annyi volt az egész, hogy a főplemplem meghíyott a főkolompos tanácsúr estélyére, még pedig azzal a kifejezett óhajtással, hogy vegyem feleségül a tanácsúrnak „Ua“ nevű leányát. Messzebbmenő politikai célokat szolgált volna ez a házasság. A házasság következtében egész életemre Plemplemben maradtam volna. Ilyenformán az udvari hatalom azt remélte, hogy megtanítom őket az európai műveltségre, főleg pedig arra a borzalmas valamire, amit ők nem ismertek. Ez a „valami“ a háború volt, a puskapor, öldöklő fegyverek készítése. Mindezt itt nem ismerték. Nem tudtam felfogni, miért kell ez nekik. Elhatároztam, hogy sohasem fogják tőlem megtudni. Nem tehettem mást, földig kellett hajolnom az uralkodói kegy előtt és elfogadtam a meghívást. Másnap este aranyzsinórokkal tuleifrázott egyenruhába öltöztem, nyakamba aranycsengőt, oldalamra aranybárdot kötöttem, — mint állásaim szimbólumait, — három helyettesem meg a kezében hordozta ezeket a jelvényeket. Ilyenforma pompával vonultam át az udvari bálterembe. A terem ajtaja előtt a főkolompos tanácsúi1 fogadott, nyakában óriási aranykolomp.pal, amely a legkisebb mozdulatra is borzasztó csörömpölést vitt végbe. A bálteremben magas emelvényen a főplemplem ült, összes helyettesei köréje csoportosulva, őrizték minden mozdulatát. Mélyen meghajoltam előtte, aztán helyetteseim a számomra fentartött bársonyszékhez vezettek. Csak most tudtam körülnézni. Számtalan kisfejű ember üldögélt a terem oldalain elhúzódó padsorokban. A helyettesek, alhelyettcsek és segédhelyettesek a terem közepén sürögtek-forogtak. Hihetetlenül kis fejű nők üldögéltek a terem sarkában, a többiek ugyancsak ideorla sétálgattak. Egy másik pmelvénven ült a zenekar, előttem ismeretlen, furcsa hangszereivel. Dobok, cíntányérok, különféle alakú kacskaringós trombiták, kolompok, csengők, tetszés szerint hosszúra vagy rövidre nyújtható fuvolafélék sokaságát figyeltem meg. Rövid kis idő miuilva óriási puffanás remegtette meg a termet. Ez a puffanás háromszor ismétlődött. Utána valamennyi, lcolomp, csengő megszólalt. Kénytelen voltam én is követni az udvari szokást és eszeveszetten rázogattam a nyakamba akasztott csengőt. Hangos „A o o o!“-kiabálásókra, ami plemplem nyelven „csendet“ jelent, elhallgattak a csengők, meg sem mozdultunk, szoborszerűen, mereven ültünk, álltunk, nehogy a csengők megszólaljanak. Újabb nagy puffanásra felemelkedett a föplemplem. Csak a száját mozgatta, de hangot nem adott, mert „beszélő“ helyettese beszólt.. Végtelen hosszú címeik fölsorolása után bejelentette, hogy megkezdődhet a tánc. Megszólalt a zenekar. Már pár perc múlva szédelgő, zugó fejjel támolyogtam a terem sarkába. Szörnyűség volt! Dobok irgalmatlan mennydörgése, puffogása, cíntányérok, trombiták rémiiletes, artikulátlan, minden dallam nélküli recsegése, ropogása hasogatták a fülemet. A tánc furcsa, groteszk őrjöngés volt. A táncoló párok csak egy helyben állva rázogatták magukat. Eleinte csak a- lábuk rezgett. Ez a rezgés, reszketős lassankint átvonult egész testükre s mindjobban és jobban hatalmasodott ez az őrjöngő roham.
