Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-02-01 / 6. szám
1926. február hó. AZ ERŐ 149 Iluska meghalt, de aztán feltámadt, halhatatlan lett. — Ha én meghalok, vájjon nyílik-e majd az én síromon is rózsa, amiből ujjászületek örök ragyogásra ? — gondolta Etelke. Furcsa, ábrándozó kis teremtés volt. Azt beszélték róla, hogy holdkóros, alvajáró, de ez nem is volt igaz, csak a folyton tűnődő, el-elcsendesedő, álomvilágban bujkáló lénye juttatott ilyen bolondságot az emberek eszébe. — Mért nem öltözködöl már, Etelke? — kérdezte a szép asszony és feltűzte aranyos haját. — Vörösmarty bácsiék itt lesznek ám mindjárt! —- Igen, sietek — engedelmeskedett Etelke és átment a másik szobába. De az álmok kötve tartották a kezét és folyton az utcára lesett, nem jön-e valaki, az az egy valaki, aki ott élt a képzeletében némán és parancsolóan hónapok óta. Hogy szökött tőle mindig, hogy leste mégis mindig! Így várni az ablak mögött, míg feltűnik jellegzetes alakja a havas utcán, ó, nem az a hódító arszlán, mint a regényíró Kuthy Lajos, kinek hófehér, gyűrűs kezéről, szédítő elegánciájáról naplókat vezetnek az intézetben a leányok, nincs is olyan kedves, szép, mosolygó szeme, behízelgő beszéde, üde leányos arca, mint a fiatal Jókai Mórnak, de van az egész lényében valami lenyűgöző varázs, ami rabul tartja az embert. Karácsony estéje volt és a kecskeméti utcát, ahol Etelkéék laktak, fehér szőnyeggel takarták le az ég angyalai. Megjöttek a vendégek, Vörösmartyék, Bajzáék, Kazinczy Gábor, Petőfi Sándor. Etelke hamar elkészült az öltözködéssel és a konyhába sietett, ő volt a házi kisasszony, alig tudott bejutni a szobába. —- Micsoda szorgalmas kis gazdasszony — mondta Vörösmarty és megsimogatta Etelke szőke haját. — Aztán derék vőlegényről gondoskodjatok, Mária húgom. — No, majd megmondja a karácsonyi csillag, ki lesz az! — mosolygott Vachott sógor és nekilátott, hogy megrajzolja a férjet jósoló huszonnégyágú csillagot. Piros képpel futott a konyhába Etelke, hogy behozza a süteményt. Mit fog ígérni a csillag, kinek a nevét jósolja meg majd? Készen volt a csillag, huszonkét ágát teleírták ismerős nevekkel. Kié kerül a huszonharmadikra? — Adja csak ide, Etelke, hadd írják rá valamit én is! — mondta akkor Petőfi Sándor. Remegő kézzel nyújtotta oda a kis leány és hogy ujjongott a szíve, mikor a huszonhármadik küllő verset talált, sejtető, édes verset. Ha e sötét betűk, amiket itt leírok, Lennének a balsors, amely tán téged ér, Elvetném toliam, nem írnék, bárha lenne Minden vonásomért egy-egy ország a bér. Éjfél is elmúlt már, elmentek a vendégek. Fehér hópillangók röpködtek az éjben és Etelke szemét kerülte az álom. Párnája alatt rejtőzött a csillag. Melyik ágát fogja majd leszakítani remegő kezével, mit fog ígérni, mit fog ajándékozni dobogó szívének a karácsonyi csillag?... Hogy vert a szíve és megint érezte azt az idegen, furcsa szúrást. De boldog volt nagyon. Nincs szebb, nincs ígéretesebb a világon, mint a sejtelmekkel, remegő vágyódással, fájó boldogsággal teli leányálom. Még ágyban volt Etelke, mikor bejött hozzá reggel nevető, friss szemmel Mária. — No, hugocska, lássuk, mit jósolt a csillag? Letépted-e valamelyik ágát? Párnája alá nyúlt Etelke, kereste a csillagot, Hiába, nem volt ott, pedig oda tette az éjjel. Eltűnt némán, kegyetlen, titkos jóslatával és Mária asszony szivét balsejtelem szorította össze. Hova lett a kis húga csillaga, boldogságígérő csillaga, hova lett, Istenem? . . . Röpködték a Kecskeméti-utcán a hólepkék, röp ködtek az álommadarak Etelke szíve körül. De hova lett a csillag? Pedig az álommadarak nem elégedtek meg Etelke szívével. Elröpültek másfelé is, oda a közeli Hatvani-utcába, napvilágot sohase látó, szűk, kicsi szobába, ott is fészket raktak. Akkor irta, ott irta, a boldogság forró vágyakozásával Petőfi Sándor Szilveszter éjszakáján: Oh, haldokló év! Sírod mellett engem Lágy bölcsőjében ringat a remény S hahogy szabad, amit jövendöl, hinnem, A boldogságnak állok küszöbén . . . (Brícsú 1844-től.) Vachottéklioz igyekezet' Petőfi Sándor egy január eleji napon. Tele volt a szive hittel, édes reménységgel. Istenpm. mi várt ott rá! Halálsápadt arcok, rémült, elakadó szavak, kisirt szemek. — Mi történt? — Etelke meghalt. — Hiszen még tegnap nevetett, piros volt, víg volt, boldog volt. Ki tudná megmondani, miért hervad el szárán a bimbó, mielőtt kinyílt volna ? Ha el kell hervadnia . . . Miért néniül el a kis madár az ágon, ahol az előbb még édesen dalolt? Ha el kell némulnia... Csak a szívéhez kapott: jaj, mamám! — és végévolt. Az álmok ölték-e meg vagy az élet? Vagy mind a kettő? Ki tudná megmondani? Nem akarták elhinni, hogy halott. Petőfi Sándor tette a koporsóba és ott őrködött mellette, megigézetten. Milyen gyönyörű volt fehér csipkeruhájában, két oldalt dús szőke hajával, homlokán jázmin- és mirtuskoszorúval, mosolygó, édesen álmodó kis gyermekarcával! Négy napig nem merték eltemetni, azt hitték, él, csak elrejtőzött, álhalott. Nyoma sincs már Etelke sírjának, a Váczi-útí temetőnek se, ahová kivitték. De Iluska tündérlegendája életre kelt, valóra vált. A sírdombon csodálatos rózsák nőttek, a költő lelkének legszebb virágai és belőlük halhatatlan uj életre ébredt „a szőke fürtök kedves gyermeke“, Etelke.
