Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-02-01 / 6. szám
1926. február hó. AZ ERŐ 145 löngőző gázlámpa, amelyet valami régebbi divat felejtett itt, becsukódnak a kis kapuk s a lámpa egyedül világít s vet fantasztikus árnyakat a falra. Ilyenkor kinyitom ablakomat s hallgatom a forrongó, lázas pesti élet hörgő liliegését és csodálkozom ezen a kis vidéken, amelyik oly csendesen szendereg a metropolis kellős közepén. Kilencen vagyunk lakók ebben az öreg házban, a tizedik lakó a házmester. Az utcára nyílik Vájsz bácsinak a „fűszer- és vegyeskereskedése a vitéz honvédhez“. Le-lejárogatok az öreghez s elbeszélgetünk, elpolitizálunk. Felesége, az öreg Bábi néni, az ajtó előtt gunnyaszt és csendesen bólintgat. ha valami okosat mondok. A házmesterek hárman vannak. A házmester papa a déli vasútnál váltóőr és minden negyedik éjszaka szolgálatban van. Ilyenkor még kapuzárás előtt hazaiparkodok, hogy ne zavarjam a szegény Jaczulákné nyugalmát, úgyis elég baja van a beteges fiatal asszonynak. Mindig köhög és fájlalja a hátát, de azért minden reggel fölsepri a függő folyosókat, meg az udvart. Hiúba, csak el kell végezni ezt is a lakásért! Egy gyerekük van, Pisti, a házmestergyerek. Pöttöm kis kölyök (a nyáron múlt két éves), az arca sugárzik az értelemtől és ifjúrnak hívja magát. Ismeri az egész környék és mindenütt szeretik. Reggel a mamája a kezébe nyom öt ven koronát, Pisti ledöcög Vájsz bácsihoz. — Na, ifjúr, zsemle kell? — Ühöm, zsemle — ismétli Pisti s felkapaszkodva leteszi a pénzt, mire az öreg egy jó „kivételes“ zsemlét nyom a kezébe. Ekkor azután hazamászik s nagyboldogan issza a kávéját és eszi a zsemléjét. Én jó barátságban vagyok az ifjúrral és ő sokszor meglátogat engem. Felmászik a lépcsőn, odajön az ajtóm elé s megrugdossa. Én már tudom, hogy ki az s beengedem. — Báci, hun a cikóskép? — kérdezi és olyan drágán nyújtja azt az „é“ betűt. Leakasztom a falról a „cikósképet“, valami vásáron vettem s azóta is a falamon lóg s odaadom neki. Leül a földre s maga elé téve a képet, sokáig nézi, beszél hozzá, simogatja. Sokszor látta mar, de az ő kis lelkének mindig gyönyörűséget okoz. Ez a reggeli szórakozása. Azután lemegy és én is elmegyek hazulról. Nem is látom egész nap. Este, mikor hazajövök, mindig a kapuban ül és egy régi, szétmállott képeskönyvet szorongat. Ilyenkor leülök mellé s végigmagyarázza a képeket. Minden áldott este Így megy ez. En is megunom és felmegyek a szobámba. De ö megvárja a papát is, csak akkor alszik nyugodtan. Egyszer valamiért hazajöttem szokatlan időben. Pisti az ipariskola mellett egy szenes ember ölében ült és igen keserves ábrázatot vágott. — Pisti, hol mászkálsz te itt ? — Ide jött a kis bolond, felmászott a talicsikámra, persze hogy leesett. Sírni kezdett ihat, oszt’ felvettem, -— feleli a szenes ember. — Ismeri uraságod ? — Igen, a házmesterünk kis fia. Na, ifjúr, gyere haza, a mama nem tudja elképzelni, hogy hol vagy. — A mama, a mamához megy az ifjúj — s Pisti elsírja magát. Az anyja már kereste. — Jaczulákné, vigyázzon a fiára, egyszer még úgy elkóborol, hogy nehezen találják meg — mondom s letettem ölemből a szepegü if jurat.-—- Ó, istenem, nem győzök én ő reá vigyázni, hiszen mindig elkóborog, én meg nem érek rá mindig ügyelni rája! Megtöri! kötőjével az ifjúr orrált s hogy ne sírjon, oda adja neki a nagy kapukulcsot. Erre azután megvígasztalódik, mint rendesen. Ebéd után a kárpitosnéhoz látogat el s egy darabig a rongyokkal játszik. Azután neki a Tabánnak és senki sem tudja, hogy merre játszik. Egyszer láttam, amint a - kecskét legeltető gyerekekkel játszott egy hegyoldali homokbuckában, de olyan édesdeden játszott, úgy el volt merülve, hogy nem is vett észre. Sokáig gyönyörködtem benne, hogy formálta apró kezeivel a piszkos homokot, milyen élvezettel vájta az alagutakat. Vasárnap elmegyünk sétálni a Duna-partra. Ott megcsodálja a hajókat, magyaráz, gagyog, mutogat. Veszek neki egy kis „eucojt“. — Báci, köszönöm a cucojt — mosolyogja boldogan és össze-vissza maszatolja magát. De hamar vége a mulatságnak, az öreg elálmosodik, belefárad a sok nézésbe. —• Báci, báci, vegyen fej, menjünk haza mamához. Hazaviszem. Az úton elalszik és nem is veszi észre, mikor beteszi az anyja a kis ágyába. Megszoktam Pistit s megszerettem. Napsugár volt ö ebben a rideg kaszárnyában, ifjú barátom, egyedüli ismerősöm. De ismeretségünk nem tartott sokáig. Egy este, amint hazafelé botorkálok, elébem áll az öreg Vájsz.-—- Nincs többet ifjúr. Lement a Szarvas-térre s valami siber-autó elütötte. A sarki rendőr hozta haza. Rögtön meghalt. Megtántorodtam. Pisti . . . lehetetlen. Rohantam a házmesterekhez. Az asszony az asztalra borulva vinnyogva sírt, az ember a fásládán ült, mint a megfenyített gyerek. — A Pisti, a Pisti fiacskám, lelkem ... — sírdogúlt az asszony. Pisti a díványon feküdt. A jobb keze össze volt roncsolva s úgy láttam, a mellkasa is. Az arca olyan fehér volt, mint a mezei tó és kis maszatos kezében egy elhasznált villamosjegyet szorongatott. Pisti meghalt. Tántorogva mentem ki a fülledt szobácskából s valami lehetetlen düh fogott el. Hát az a buta, otromba jármű képes volt ezt a szegény, ártatlan gyermeket eltaposni, a kultúra minden kedvest elvesz tőlem, elveszi egyedüli kis barátomat... * Harmadnap temettük Pistit. Az apja a hóna alá fogta a kis koporsót s kimentünk az öreg Tabán még öregebb temetőjébe. Az apja megásta a sírt, behantolta, feltöltötte szépen és egy pici fejfát tett a feje fölé. A sárguló lombok között csicseregtek a madarak, a nap olyan lágyan sütött s én bánatosan, fájó szívvel tettem le kis virágcsokromat elköltözött kis barátom sírjára . . . Debreczen, 1924. Uray Sándor, VII. o. t.
