Az Erő, 1925-1926 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1926-02-01 / 6. szám
136 AZ ER Ö 1926. február hó. Szerafin diák meg az üvegszívű kisasszony. Irta : SZIRMAI ANDOR. / Akkor még hollós címerek cifrálkodtak a budai vár falain és Mátyás király zászlóit lengette a szél a budai bástyafokon. Nagy, csillogó pompával ragyogott akkor még a budai vár és sok, tarkaruhás, mindenféle ember járt-kelt egész nap az útcákon és csak akkor csitultak el, mikor a sötétség már ráfeküdt a várra. Ilyenkor aztán hazatértek, vagy a bormérésekben töltötték haszontalanul az időt, holott jobb lett volna talán ezeknek is lefeküdni és kora reggel a bástyafokon nézegetni, amint nagy pompával felkél a nap és úgy kúszik-kúszik mindig magasabbra, hogy délben éppen a vár felett álljon. No bizony meg is állt talán ott egy-két percre, hogy lenézzen a tarka pompára, aranyos ruhákra, csillogó páncélú katonákra. Hát furcsa is volt, hogy délben éppen a várba nézett a nap. Lám az udvari másodbolond sehogyse tudta megé rteni, hogy ez máshol is igy van és akár az ország másik végén, akár Sztambulban áll az ember, délben mindig a feje felett van a nap, nemcsak a budai várban. No de a bormérések is kiürültek, elcsitultak az utcák s csak a sisakos, alabárdos katonák lépegettek ütemesen a sötétségben, meg talán néhány kóbor diák kószált va lami kedves ablak alatt, míg csak lábaik elé nem hul-lott egy-egy szál virág. Szerafin is ilyen kóbor, lantos diák volt. Amikor csak tehette, „mindig arrafelé sétálgatott, ahol maga a hatalmas király lakott. Ugyan mit is kereshetett ő, a szegény diák a roppant palota ablakai alatt, ahol az udvari kincstartó lakott? Bizony volt rá oka. Mert a kincstartó leánya volt az, akinek láttára egyszerre forróság futotta át a Szerafin szívét. Reménytelen bús érzés volt az egész. Szerafin szegény ember volt, akinek egyebe se volt, csak a lantja, meg cifra selyem ruhája, amit a királytól kapott egyszer valami lovagi tornán. A leány meg gazdag hatalmas főúr leánya volt, aki sokszor a királlyal, meg az ország nagyokkal ült egy asztalnál. Szerafin még sohasem volt a palotában. Nem is engedték volna be, így hát csak az ablaknál beszélgettek, vagy' a budai erdőkben találkoztak. Itt aztán összeomlott az a nagy rangkülönbség, távolság, ami közöttük volt, ami elválasztotta őket. Senki se látta őket ilyenkor. Csak jártak, jártak a temérdek virág között, rétek zöld selymén, erdők sűrűiében és ijedten rezzentek össze, ha fürge gyíkocskák szaladtak el a lábaik alatt, vagy mókusok játszottak a fák ágain. Egyszer alkonytájban találkoztak. Nagyon szomorú volt a leány, nem is igen felelt Szerafin kérdéseire. Aztán hogy mindketten elhallgattak és szótlanúl mentek sokáig, megálltak egy vadkörtefa alatt. Szerafin ránézett. Hát csak látta, hogy gyönyörű égkék szeme csillogni kezd — jaj, mindjárt kiesik belőlük két gyémánt cseppecske — hát odaugrott, lecsókolta szépen, megsímogatta arcát, hullámos selyem haját és egyre faggatta : mi baja van ? Nagy szomorúságom van — felelt a leány. Ugye azt Ígérted, hogy akármit kérek, megteszed. — Mindent, mindent, akármit kívánsz ! — Nos hát akkor hozd el nekem az üvegszivet a török kalmár ablakából. Ez a kívánságom. — Óh csak ez ? Elhozom neked. Ennyi az egész ? Most már nevetve váltak el. Szerafin hazament s amint leült kis toronyszobájába, akkor jutott csak eszébe, hogy mit is Ígért. Kivihetetlen, nehéz ígéretet tett, amit nem tud teljesíteni. Mert az üvegszív csodálatos, furcsa játék volt. Egy öreg török kalmár őrizte ezt a nagy kincset. Kiakasztotta az ablakába, hogy mindenki megbámulhassa Még éjszaka is százféle színben ragyogott, csillogott és valami titkos gépezet volt elrejtve a belsejében, ami muzsikált. Halk csílingeléssel, mint piciny aranyharangocskák. Isten tudja hol szerezte a kalmár ezt a csodálalos csecsebecsét, amit annyian megbámultak. Szerafin is sokszor megcsodálta az üvegszivet. Azt is tudta, hogy száz arany az ára. Egy német ritternek legalább annyiért kínálta a kalmár. Összeszorult a szive. Száz arany 1 Temérdek pénz ez ! amit soha és sehogy sem tud megszerezni. Pedig sietnie kellene a megvétellel, mert sok nagy úr szemet vetett rá, akiknek pedig száz arany semmi. Elhányják, elszórják, mint felesleges portékát haszontalanul. Kora reggel ott járt már a kalmár ablaka alatt és sokáig nézegette az üvegszívet. Arra gondolt, hogy lesz, ami lesz, el fogja lopni. De letett erről a tervéről. Nagy bűn volna ez — gondolta — még sem szabad lopni, de meg amúgy is kivihetetlen volna, hiszen éjjel is őrök járnak a kalmár háza körül, mert temérdek sok drágaságot őriz a házában: Keletről hozott drágaköveket, arany ezüst holmit, ritkaságokat, varázsszereket. Arra is gondolt, hogy elmegy a királyhoz. Elmond neki mindent és talán meg fogja segíteni. Hiszen jól ismeri a királyt — ugyan ki nem ismeri — be sem kell hozzá mennie, hanem megvárja majd, ha egyszerű katonának, polgárnak, vagy munkásnak öltözve, más közönséges ember képében elsétálgat az erdő szélen vagy
