Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-05-01 / 9. szám
1925 május hó. AZ ERŐ 211 Szeretem az árnyas erdőt, A susogót, zúgót, rezgőt. Úgy szeretek benne járni, Valamire várni ... várni... Sugár-törő lombos fákat, TI üsöt-adó rezgő árnyat, Lombrezgette fényes sugárt, T urbékoló vad galamb-párt. .. Biborfényben fürdő erdőt, Az álmosat, a szendergőt, A lemenő nap sugarát, Napsugaras fák sudarát. A lecsüngő zöld lombokat, Erdei vad virágokat, Titkot súgó sűrű mélyét, A fenségét... a szépségét... Holdsugaras alvó erdőt. Az álmodót, a mesélöt, A hold halvány, ezüst fényét Szeretem az erdők éjét . .. Harmat csöppjét a fűszálon, Reggel csókját a zöld tájon, A felkelő nap sugarát ... Álmot, amely valóra vált. Eltemetem a tavaszt. A telet temettük. A sóstói erdő tölgyei alatt kószáltunk, azokon a hosszú, furfangosan tekervényes utakon, amik a végtelenbe látszanak nyúlni, mégis, mikor az ember reménykedve és holtrafáradtan gondol a végső célra, akkor veszi észre, hogy még fele úton sincs. Xem azért, mintha annyira messze volna, hanem, mert közben az egész erdőt befuttatja velünk az út. Előttünk, amerre megyünk, avarlepte még, de nyomunkban már sepregető emberek járnak és kétfelé szórják a csörgő levelek halmazát. Frissek és dalosak voltunk. Ez nem is olyan csoda, mert tavasszal minden pajkos és csintalan. A mi ifjú és tavaszát élő szivünk hogyne áradozott volna. Szaladgáltunk kuncogva, kergetőzve. Tériké, Lajos barátom húga, neki rohant az erdőnek, bokron, bozóton keresztül, aminek kettős eredménye lett. Az egyik, hogy alaposan elvágódott egy izmos fa gyökerében, a másik, hogy megpillantott egy ibolyát. Szó sincs róla, hogy sírt volna. __ Hahó, ifjúság! — kiáltott felénk — Itt a tavasz! Szeretem . .
