Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-05-01 / 9. szám
1925 május hó. AZ ERŐ 203 riskával, megsértette a fiatal korára való halálos célzással. Ez a sértés rám is vonatkozik, mert én is ugyanolyan szándékkal vagyok Mariska iránt és én még kilenc nappal fiatalabb is vagyok. Kössünk tehát véd- és dacszövetséget, hogy egyikünk se veszi feleségül Mariskát egy éven belül, sőt nem is beszél vele, sőt verset se küld neki. Ez a szerződés egy év múlva megújítható. Ha meg itt az idő, először elégtételt kérünk sérelmünkért, aztán halálos bajvivásal meghívunk érette egymással, de addig szent a barátság. Erre letettük az ünnepélyes fogadalmat s késő vaesoraidőre edzett szivű férfiakként váltunk el. Három nap múlva a húgomnál járt Anikó, a Mariska hugocskája és elmondta az egész esetet, ami Jenővel és apjukkal történt. Én fájó szívvel hallgattam és szívembe fojtottam titkomat, hogy a sérelmet Jenővel megosztottam. Másnap azonban a csacska kis leány, Anikó, újra a húgomnál járt, nekem pedig átadott egy verset, amit a szobaleány a Mariska ablakában talált, nyilván az utcáról bedobva. A vers így szólt: Bár megtiltá zordon atyád, Mégis bátran gondolok rád, Felnézek a méla holdra, Csütörtökön ablakodba, Öt órakor túlsó járdán, Bánatosan tekints ki rám. A „zordon atyád“ és „méla hold“ tagadhatatlanul nagyon szépek, de én mégis rettentően fölháborodtam, mert rögtön megismertem, hogy a vers Jenő írása. Jenő megszegte a baráti vérszerződést! Mit érdemel egy ilyen egyén?! Lángoló haraggal fogtam a verskéziratot és a következő levelet írtam hátára: Tisztelt Kádár Jenő úr! Ön vérszerződésszegő! Ezért én önt kihívom párbajra életre halálra! Csütörtökön öt órakor én is ott leszek! Bokszer nem érvényes, rúgás sem, csakis kézzel, de derékon alul is, utolsó vérig! És igenis, törülje meg az orrát! Sándor László. IV. o. tan. Tudtam, hogy a levelem szivén találja az álnok hitszegőt. Szerdán nem volt előadás, az iskolában nem találkozhattunk. Ehelyett Gyulától, a hetedikes unokabátyámtól birkózási fogásokat tanultam, még dzsiu-dzsicu fogásokat is. Délután végrendeletet csináltam. Erre különben Anikó cs a húgom útján Kádár Jenő urat is felszólítottam. Csütörtökön alig tudtam ebédelni. A mai nap életről és halálról van hivatva dönteni, egyikünk ma ott marad a csatatéren! Már fólötkor ott bolyongtam a Vásár-utcában, bátran és könnyedén, bár dobogó szívvel. Nemsokára fötlünt a túlsó járdán Kádár Jenő úr is, virággal a gomblyukában, gondtalanul zsebrevágott kezekkel. Gúnyos tekintetet vetettem rá, mert észrevettem, hogy a ruhája alatt itt-ott ki van tömve. Hah, hogy fog az nemsokára füstölni! Egyébként pár veszélyesebb ponton én is némileg több ruhadarabot alkalmaztam, de csak a legszükségesebb helyeken. A Vásár-utcában kívülünk nem járt senki más. Még csak háromnegyed öt volt. No jó, a párbaj kezdete öt órára szólt, addig csak hadd reszkessen az álnoklelkű áruló! Föl s alá sétálgattunk, át-átcserélgetve a járdát, miközben részint marcona zordsággal, részint kicsinylő gúnnyal méregették egymást tekinteteink. Egyszer csak tekintetem véletlenül a Mariskáék ablakába esett s attól rémülten elkezdtem megzavarodni. Az ablakban ugyanis, bár be volt téve, a függöny mögött meghúzódva ott láttam Mariskát, de az ablakban köröskörül, mint a piros almák a szekrény tetején, még vagy hat-nyolc leányfej kandikált! És a szomszéd ablakban, az ebédlőjükből, szintén vagy kilenc! Itt valami árulás történt! — állapítottam meg zsibbadozva. Ezek tudnak a párbajról!... Persze, talán én magam is vigyázatlanságot követtem el, húgommal és Anikóval üzentem Jenőnek, hogy készüljön a halálra csütörtök délutánra. Persze, lám, a húgom is ott szorongott az egyik ablakban, mint egy páholyban. Mit kell most tenni? Át intettem a szememmel Jenőnek, hogy jöjjön át. Nem értett, odajött mellém vagy három lépésnyire. Akkor elkeseredett arckifejezéssel, de csak úgy szemmel, átintettem neki a szemközti ablakokra. — Ezek itt mi reánk lesnek! Jenő is megdöbbent. — Ezeknek cirkusz kéne. — Csőcselék ... — dörmögte Jenő fojtottan. Durva kifejezés volt, de ilyen lelki állapotban némileg érthető. — Tegyük magunkat, mintha nem is vettük volna őket észre — súgtam jéghideg arccal. — Helyes. Még azt találnák rólunk hinni, hogy értük akarunk küzködni. — Ilyen kis csitri semmikért! ... — Érdemes is ilyenekért férfivért ontani!... — Ilyen jelentéktelen, ilyen ... — nem találtam kellő lekicsinylő szavakat. — Tetessük magunkat, mintha nem is lett volna köztünk semmi lovagias ügy ebben a kérdésben, nyújtsunk kezet egymásnak. — Mintha a legjobb barátok volnánk, zavartalanul ...
