Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-05-01 / 9. szám
1925 május hó. AZ ERŐ 197 — Tam ... tam ... — szóltak a dobok az emelvényn. Az itélethirdető embernek egy másik öreg átnyújtotta a nyeles tükröt, mire hirtelen zöld és piros fény villant fel a vérpadon. Ez volt az Ítélet új ráolvasása. Most már nem beszéltek. A hóhér ezalatt ledobta kámzsáját s meztelenül maradt hatalmas testéről lelógó szőrös karjával megragadta a kutyát. Egy pillanatra láttam az aranypallos villanását, valami elvágott, rémületes, állati kínordítást hallottam, egy levágott, vértől cseppegő kutyafejet emelt fel valaki a tömeg fölé. Egy pillanatig tartott az egész. — Tam ... tam ... — szóltak a dörgő dobok újra. összefolyt minden a szemeim előtt. A felkelő nap sugaraiban újra villant az aranypallos. Úgy tűnt föl. mintha villanása az eget keresztülhasította volna. A következő pillanatban a szolga levágott feje magasra emelkedett a tömeg fölé valami arany rúdra tűzve és rubinvörös vércseppek hulltak le a vérpad aranylépcsőire és a hóhér meztelen testére. Elájultam volna, ha barátom fel nem fog. — Tam . . . tam ... — dörögtek újra a dobok. A borzalmas tömeg elvonult. Összekulcsoltam a kezeimet. — Miért? Az Istenért, miért van ez? Mi volt ez? — Kivégzés — felelt egyhangúan barátom, amint lassan megindultunk. — És ott... ott bent is? — kérdém a város elmosódó csarnokaira mutatva. — Ott is. Ott nem így. Ott rádiósugárral egy pillanat alatt megölik az embereket. — S miért a munkásokat pallossal? Hisz nálunk sincs ez. — Miért?! A pallos a megbecstelenítő halál. A legnagyobb büntetés. Nem mertem többet szólni, mert összepréselődtünk a csővasútban s egy-két perc múlva már munkába álltunk. 12. A lélek nélküli élet. Mikor a hold fehér világításában óriásra nőtt árnyékok terjengtek szét az óriási telepen, kisétáltam a vasfal felé. Szerencse, hogy szabad mozgásunk volt. Nem félt tőlünk senki, engedelmes embergépek voltunk. Amint a föld alá vezető szelelőnyilások felé haladtam, árnyékok suhantak el előttem. Munkások voltak. Úgy látszik, céltalanul bolyongtak ide-oda a telepen. Az aranyszikla felé mentem, ahol barátommal szoktam találkozni. Ott volt. Örömmel ragadtam meg a kezét. — Jöjjön, jöjjön, három nap óta vagyok itt és még sokat nem tudok. Mit hallott ma? — Önt nyelvkivágásra ítélték, félnek, hogy a munkásokkal beszélni fog, bár azok nem tudnak angolul. Köztük egyedül csak én tudok. Az államhatalomra veszélyes az, aki beszél. — Államhatalom! De hát kié ez az ország, ki az ura a városnak? — Csak egy város van. Itt élnek a tudósok. A várost a kormánytanács igazgatja. — De hát hogy élnek, ki a munkás és ki a tudós ? — Sorsolás útján megy az egész- Eleinte úgy ment; most már elég munkás van, ezeknek az utódai is munkások lesznek. — Hát akkor van családi élet is! —■ Van. A tanács párosítja össze a tudóst és munkást is. —- És ön? Önnek is van párja? — Nincs. Sokan vagyunk így, mert kevesebb a nő, mint a férfi. Várnom kell, míg rám kerül a sorrend. Feltűnt már először is, hogy ezideig nem láttam nőt. Barátom mintha eltalálta volna gondolatomat, egy aranykupolás messze épületre mutatott. — Ott vannak. Az anyaházban. A nők külön laknak. A gyermekeket a tanács a városban neveli. Soha többé gyermekkorukban nem látják szüleiket. ' — Irtózatos! — kiáltottam. — Mondja meg, miből élnek? Pénz? — Nem ismerjük. Beláttam, hogy hiába kérdezem, hiszen ahol anynyi arany van, a pénznek sem lehet értéke. — Utópiába szállítunk aranyat, cserébe tápanyagmagvakat kapunk. Ruházatot, mindent a föld alatt, állítanak elő. —■ Hát... hát mit kérdezzek? Nem értek meg semmit.sem — és kétségbe esve temettem kezeimbe arcomat. — Ha nem tudunk megszökni, a halálom lesz. Nem, nem bírom tovább! Az öreg ember a városban azt mondta, hogy addig élnek, ameddig akarnak. —- Addig — felelt barátom. — De valamennyi ember öngyilkos lesz. Nem bírják az agy túlhajszolt életét. Hősugárral kivégzik magukat előbbutóbb, ha csak meg nem támadja őket az agy betegsége. — Őrültség? — kérdém. — Nem. A folytonos hőtükrözés miatt az agyat penész támadja meg és ebben pusztulnak el. Elhallgatott. Nem kérdeztem többet. Minek? Nem érteném meg. Menekülni, menekülni! Mert képzeljük el, hogy nem szabad beszélni, nincs öröm, nincs fájdalom sem, a lélek, a szív semmit nem érez. Nincs fiatalság, nincs iskola, nincs tanulás. A szépség, a művészet ismeretlen. A mesterségesen fejlesztett tudás már tíz éves korukban öreg emberekké alakítja át a gyermekeket. Nincs semmi, aminek örülni lehet, lélektelen, szívtelen, sivár az egész világ. (Vége köv.)
