Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-04-01 / 8. szám
176 AZ ERŐ 1925. április hó télén különbséggel, hogy másutt nem oláliul, hanem rácul, meg csehül káromkodtak hozzá. Huszonnégy óra alatt a kisántánt egész kombattans hadereje a Cserey Miklós foglya lett és a magyar turul a hat esztendős rabságban meggémberedett szárnyait még aznap kinyújtotta egész a Kárpátokig. Miklós csapot, papot elfelejtve és még hírnevének a szárnyát is megelőzni igyekezvén, vágtatott haza egyenest Csikszékbe. Mégis elkésett. Mert a lobogódíszbe öltözött kis állomáson örömmámorban úszva várt reá az egész székely vidék. De ő mindabból a fényből és mámorból csak azt az egyetlen, boldogságtól sugárzó, pirosalma arcocskát látta: — Anikó ! Én kis egyetlenem ! . . . És halálos szerelmének kegyetlen szorításával ölelte magához a kis karcsú leányvirágot . . . * — Miklósba! Az Isten szerelméért, mi jut az eszébe?!'. . . A hangos szóra felnyitotta kialudt, forró, lázas szemét és alig akarta elhinni, hogy a fölébe hajló kis ápoló nővér az, kinek még akkor is a vízbefulók erőszakosságával kulcsolta át vergődő karcsú derekát. A leáldozó nap kipirult fáradtan hasalt az erdőség tetején és a kihűlt napcsarnokban kettőjükön kívül már nem volt senki sem. A szemébe buggyanó két kövér könnycsepp árulta el, hogy ő is látja és tudja már. És akkor egyszerre csak szívettépő néma zokogással ejtette vissza az arcát a párnájára. — Szegény árva fiú! — És a kis nővér fájdalmas segitni nem tudással simogatta a végtelenül szenvedni látszó nagy gyermek erős, fekete haját. — Tudom már, hogy mi fáj úgy magának . . . Pedig az igazság az volt, hogy abban a pillairatban maga Cserey Miklós sem tudta volna megmondani, hogy a sok közül mi fáj a legjobban. Éles csengő-berregés adta hírül nekik, hogy odabent a nagyteremben a husvét áldott Orvosa megérkezett a betegekhez. Hozzá is eljött-e? Vagy tán már érte jött?! Nem tudom . . . Szép, szép, — mondja bizonyosan nem egy kedves olvasóm — de ez is abban az eredendő bűnben szenved, mint minden jó és szép a világon, hogy csak mese, álom. És ha nem igy, üvegen keresztül beszélgetnénk, talán meg se merném kockáztatni velük szemben azt az alázatos ellenvetésemet, hogy — ezer bocsánat! —• de az én szerény mesém még sem álom, hanem közöttünk ténfergő tiszta színvalóság. Mert, gyerekek, az az ultraviola csodasugár már fel van fedezve. Igen, igen! Ne méltóztassatok olyan félreérthetetlen csöndes megadással bazsalyogni felém: rendelkezéstekre áll és bármely pillanatban üzembe helyezhető. Úgy nevezik, hogy: magyar tudás, erő és akarat. Egy hétig, ne tovább, mondom, csak egy hétig kellene, minden egyéb hitványságtól elvonatkoztatva, teljes sugárzó erejét reá koncentrálni arra a legnagyobb, szinte az egyetlen magyar problémára és ez a mesebeli lázas álom husvétra olyan magától jött, természetes, mindennapi valósággá szürkülne, hogy talán még elbeszéléstémának sem volna már többé jó. Mielőtt az általános leszerelés ezt a csodasugarat is végképen leszerelné a lámpásunkból, nem volna illő és kegyeletes dolog, gyerekek, egy utolsó kísérletet tenni, annyi pillangókergetés után evvel is? Ifj. Szele György. A pókok otthona. A pók majdnem olyan szerencsés háztulajdonos, mint a csiga. Igaz, hogy neki fáradságos munkával kell otthonát megépíteni, míg a csiga már születésekor háziúr; amint kibúvik a tojásból, már ott szerénykedik a hátán egy vékony mészhéjjú, ici-pici házikó; die az anyagot a pók is könnyű szerrel kapja, maga termeli. S míg a csiga háza csak egy idomtalan páncél, addig az ö hálója művészi leleménnyel felállított csapda, amelyik terített asztalról is gondoskodik úrnője számára. Ügyes vadász ő, aki ismeri a vadak járását, rejtett útjaikat, a titkos „váltókat“; ott üti fel sátorfáját, ahol a levegő vándorainak, a legyeknek, szúnyogoknak forgalmas úja vezet. Akár a középkor sötét rablólovagjai, úgy lesi rejtekéből a sürgő-forgó utasokat, amelyik belebotlik a hurokba, annak vége, ott vérzik el a rettenetes úrnő rágói alatt. Egy ilyen háló építése nem kis dolog. Ha megvan már az alkalmas hely az otthon számára, valami magasabb tárgyat keres a pók, amely a hálóépítésnek kiinduló pontja lesz. Az útra kihajló faág, valami magasabb tárgyat keres a pók, amely a hálóépítésnek — mind megfelel az ő igényeinek. Ottan lenyomja potroha végét, hogy a fonómirigyek termelte fonál odatapadjon s azután leereszkedik a mélységbe. Testének súlya nyomán húzódik a fonál, amit, leérkezvén egy alantabb fekvő ágra, vagy fűszálra, ott is megerősít. Az épület „alapköve“ ezzel letetetett. Most visszakúszik a fonálon s húzza maga után a másodikat, vigyázva, hogy össze ne tapadjon az elsővel. A negyedik lábpárának különös, e célra szolgáló körmét tarja a két fonál közé. Odafenn kissé jobbra vagy balra távozik az első fonál megerősítési helyétől s bizonyos távolságra tőle a második fonalat is kifeszíti. Ez a két fonál lesz a háló tulajdonképeni kerete, de a gondos építész rendszerint még egyszer végigjárja őket s még egy fonalat húz mindenikhez, amik a régivel összeolvadva, azt erősítik, vastagítják. A háromszögű keret felső, átfogó fonalát, ha a hely alkalmas rá, 1. A keresztes pók az első küllőt vonja meg.
