Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-03-01 / 7. szám
166 AZ ERŐ 1925. március hó. A magyar dal. Irta-. SZILÁGYI DEZSŐ. Valamelyik ősünk áldott kebeléből: Mint a sóhajtás: egyszer csak kiszakadt. Úgy tépte Isten az ős-turán parlagról, Mint pusztai szél az árvalányhajat. Leglelkesebb hang a világ orgonáján, Ha rajta az örök Mester játékba fog. 8 ha majd a legutolsó embert temetik: Sírján a magyar dal is ott zokog. Milyen lágyan zsong új bölcsök fölött Tejmézes ízzel drága anyaszájon! Reménységkeltő rémhessegetö; Csecsemőszemben édes ember-álom. Hogy csókol, csitít, zsongít, szenderegtet Hogy őriz, ápol, imázik, virraszt! . . . Nézzétek csak: a kisded mosolyog; Álmában hallja és megérti azt. Hogy’ cseng a versek színezüst harangja: Kis gyermekek táncos karéjba lejtnek. Szemükből az ég kékje visszacsendül 8 madárdalosnak képzeled a kertet; Báránykák szöknek szagos pázsiton; Napsugár forgat fiút, kis leányt. „Hajlik a meggyfa: nagy az árnyéka . . ." „Ispiláng . . . ispiláng ...“ Vagy nem hallod: hogy’ zeng a róna, bérc? Pajzán suhanccá lett a visszhang torka. Szikrák a szemben; karban, dalban érc . . . És ifjúság a szívbe! kedvbe? borba? Sej, haj! Szép leány; jó bor; zajos világ! Virágoskedvű a vándorlegény És huncut a diák! Ám föl-fölsír a hegedűn a bánat „Holdvilágos, csillagos éjszakán“ Az egyetlen szép kis lány ablakának, Hogy sóvárog a dal, hogy vall, szeret, Mint a sóhajtás, mint a szív beszéde; Hogy benne búg a méla fájdalom 8 csiklánd a gerjedelem édessége, Nem rimánkodó, férfiatlan rángás, Nem durva, csóktépő föllobbanás; Virágbotos vőfély minden szerelmes ének; Az igazi érzés benne a varázs! És benne ring mező s lány-haj kalásza 8 benne csillog az ég s a lányszem. kékje, És benne sír a szívnek minden búja 8 a boldogságnak minden üdvössége. Szerenád, édes, halhatatlan álom: „Csak egy szép lány van a világon . . És nézd: a csárda mily zajos, vidám. Ropják a párok, húzza a cigány. Hogy dong a deszka, reng a pádimentom, Kigyult lány víg legény karjába ring És incselgőn, kacéran hajladoz, Mint lenge szellőn rengő rozmaring. Százfodrú szoknya perdül magasan S a kedv rikoltoz százszor magasabban. Csuhaj! Sohse halunk meg! Három a tánc! A föld vén szíve is legényesebben dobban! De harcba hí a vérestorkú kürt. Tobarzó porzik: sarkantyúk penegnek. Kardok csórgik most a „legényfogót“ És lelke nő a fölkelt hadseregnek. A kürtbe harsog harcos, zord harag: S nem akad hitvány, a ki itt marad. Honvédnek hívják a magyar legényt: A vér bordalát koccintja a kard. Csak egyszer halunk meg! De „három a tánc!" Egy a kedvünk most: „Ne bántsd a magyart!“ Mély csöndbe gyászt sír a tárogató, Vérázott holtakon, tartott mezőkön. Megáll a nóta minden holt fölött, Mint reszkető könny néma szemfedőkön. Nem tud temetni más nép így soha; Nem volt még népnek ennyi nagy halottja. Isten kezébe sír a harsona: A magyar ezredév gyászát zokogja. S ni, haliga: félénk nekibúsulással Csak belezeng a „sírva-vigadó“ s nagy halott még kiterítve fekszik, De virrasztjuk, de föltámasztható! S a virrasztók kisírt, égett szemén A sírontúl is fölgyúl a remény, S az ős zsoltár az éjszakába zsongja: „Te benned bíztunk eleitől fogva!“ S azt hiszitek, hogy meghalt már a nóta, Mert minden bölcső fölött huny szivárog A tejméz-ízes gyermek-altatóba?
