Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-03-01 / 7. szám
156 AZ ERŐ 1925. március hó. ügy látszik, teljesen elhagyatott, ember nem lakta vidékre kerültem. Kétségbeesve gondoltam arra, hogyan fogok itt, hacsak kis időre is, megtelepedni, mikor itt az élő világnak még nyoma sincs. Megindultam a hegyek felé a naptól izzó, kopár földön. Megdöbbenve láttam, hogy ’a föld tele van szórva aranykavicsokkal, egész aranytömbök hevertek a talán ember sem járta földön. Megvizsgáltam a csillogó köveket. Színtiszta, valódi arany volt. Már-már azt hittem, összeesem a fáradtságtól, mikor nagy örömömre a távolban néhány esenevösz fa közül kiemelkedő magányos épületet pillantottam meg. Alig tudtam magamat odáig vonszolni. Amint a ház elé értem, bámulva álltam meg. Köröskörül óriási magas vasfal zárta körül a házat. Megálltam ti rettentő nagy kapu előtt és hiába kerestem a csengőt, hogy jelt adhassak magamról, szegény, szerencsétlen hajótöröttről. 4. A beszélő kutya. Mert sem kilincset, sem csengőt nem láttam, öklömmel zörgettem meg a kaput. Magam is rémülten rázkódtam össze, olyan borzalmas, sokáig dörgő hangot adott, hogy majdnem belesiketültem. A kapu magától kitárult és egy hatalmas, szürke kutya állt előttem. Rettenetes megdöbbentő érzés fogott el, mikor a kutya két lábára állva, egészen értelmes, de előttem ismeretlen nyelven szólt hozzám. Hová juthattam, ahol az állatok is beszélnek? önkénytelenül is leemeltem kalapomat a kutya előtt én angolul szóltam hozzá: —- Hajótörött utas vagyok, éjjeli szállást és valami élelmet kérek. A kutya rám nézett. Szemeiből olyan értelem sugárzott, hogy azt hiszem, megértette, amit mondtam, mert megint beszélni kezdett és két hátsó lábán járva, előre sietett. Engedelmesen követtem. Átmentünk a kopár, elhagyatott kerten és a házhoz értünk. A nagyon magas lépcsőzetről, mely a ház bejáratához vitt, egy roppant öreg ember jött lofelé. A ráncok, az aggkor úgy össze-visszabarázdálták az arcát, hogy több mint száz évesnek gondoltain. Miközben lefelé jött a lépcsőkön, átmenet nélküli hirtelen sötétség ereszkedett le és a vaskapu a hátam mögött szörnyű dörgéssel becsapódott. Szemben álltunk egymással. Sohasem láttam az öregségnek ilyen döbbenetes megtestesülését. A kutya szólt valamit az öregnek, de az nem felelt, hanem a kutya orrára csapott, mire az rögtön beszaladt ,a házba. — Hol vagyok? — kérdeztem félénken. Az öreg ember nem felelt. — Hajótörött utas vagyok, csak éjjeli szállást és valami élelmet kérek. Az öreg megint hallgatott. Bizonyára nem tud angolul; — gondoltam. Most más nyelveken, majd mindenféle jelekkel iparkodtam magamat megértetni. Minden kísérletem hiábavaló volt. Úgy gondoltam, a borzasztó aggkor az oka, hogy ez az öreg ember néma és siket, talán nem is lát. De hát akkor legalább valami jelt adna! Türelmemet veszítve, a fülébe ordítottam. — Nem tud angolul? Felöljön már! Azt kérdeztem, hol vagyok? Az öreg ember hallgatott. — Nos! Nem tud angolul? — Tudok! — felelt az öreg. — Akkor miért nem felel? Hallja-e? Feleljen már! Az öreg rám nézett és hibátlan, tiszta angol nyelven felelt: — Nem vagyok siket. Eressze el a karomat! — AkkoT miért.bem felel? Szegény, hajótörött* utas vagyok, megkövetelhetem hát, hogy feleljen. Ki ön és hol vagyok? Az öreg felcsattant. Élesen, idegesen kiáltott rám: —• Nem kell beszólni. Érti? Tudom, hogy mit akar. Jöjjön velem! Hirtelen előresietett, én utána s egy szobába léptünk. Valósággal megbüvölten álltam meg a küszöbön. A szobának minden bútora színaranyból volt. Az öreg ember egy aranyszékre mutatott, aztán a szekrényhez lépett és üvegcséket szedett elő. Egy kis aranycsészébe valami sötétpiros folyadékot öntött, majd egy másik üvegből hozzá néhány csepp tejfehér szintit, mire az egész vegyülök színtelenné vált. Olyan volt az egész, mint a víz, kézmozdulattal intett, hogy igyam meg. Felhajtottam a kissé kesernyés izü folyadékot s bámulva vettem észre, hogy éhségem és szomjúságom egy pillanat alatt elmúlt. — Hol vagyok? —- kérdeztem újra. — ön nem siket, nem néma és tisztán beszól angolul. Miért nem felel hát? Az örog ember hallgatott. — Azt kérdeztem, hol vagyok? — kiálltottam ingerülten. — Követelem, hogy feleljen, még ha vissza is élnék vendégszeretetével. Az öreg rekedten felhördült. — ön kérdi? Még ön mer kérdést intézni hozzám? Micsoda jogon jött ide, kicsoda ön? Hosszabb beszédbe kezdtem. El akartam mondani csodálatos szökésemet a fogolytáborból, a meglepetést, amit ez a sivár föld, a beszélő kutya s ö maga is okozott, de alig hogy a tengeri viharhoz értem elbeszélésemben, az öreg kézlegyintéssel elhallgattatott. Tudom. Mindent tudok. Mi mindent tudunk, ön Angliából, a földhenger oldaláról jött. — Földhenger? -—• vágtam csodálkozva szavába. — A földhenger oldaláról, ön az első és utolsó ember abból a világból, aki itt, ezen a földön járt. Nem tudtam, megörültem-e hirtelen, vagy a velem szemben ülő öreg ember az őrült. Mi az a földlienger? — Az Isten szerelmére, — kiáltottam — mi az a
