Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1925-02-15 / Jókai szám

148 AZ ERŐ 1925. február hó. Ott voltak a sejtelmes próféciák messze századok­ból, a jelen időkre jóslók és nagy emberek emlékezetre méltó mondásai. Közben tarkázva voltak a lapok nevezetes arcké­pekkel. Némely arckép olyan is volt, amelyhez nem volt törzs. És rég elhangzott, eltiltott, a levegőből is kitépett dalok hangjegyei, miket egykor tárogatóban fúttáik, táborban énekeltek s miknek nfern volt szabad hang­zani többé. A csittvári krónika azokat ie megőrizte. Szerzői mindenhez értettek, íráshoz, rajzoláshoz, zené­hez, a világ minden nyelveihez és mindenütt jártak, mindent megtudtak, összeszedtek, megtakargattak. Ilyenforma tartalma volt a csittvári krónikának. Nagy vastajg könyvre nőtt már az fel s minden évben új meg új lapokat tettek hozzá, mik nem voltak egymáshoz fűzve, hanem közös tábla gyanánt egy nagy borjúbőr-borítékkal voltak összefoglalva. A krónikaírók mindig tizenkotten voltak. Eskü és becsületszó kötelezte őket, soha senkinek, semmi eset­­lsen el nem árulni a krónika hollétét. Ha egy eltávo­zott a colleginmból, helyette választoltak újat, de an­nak mind a tizenegy tag szavazatát kellett birnia. Voltak tanárok, kik diákkorukban szintén resztvettek a krónikaírásban, akik aztán a hatalmi polcon ülve, ellene fordítók nézeteiket; de már azok hiába keres ték a krónikát ott, ahol az ö idejükben volt, már ak­kor máshová volt az rejtve. Reverendissime A... há­rom esztendeig kutatta a krónikát inquisitori buzga­lommal s azalatt mindennap rajta ült. Ott volt a kathedrája- padozata alá rejtve. Ott persze nem ke­reste senki. Jókai Mór. Mathematíkai tréfa. Nem ismeri ön azt az adomát az angol hajóskapi­tányról, akinek egyszer a hajóslegényeit meg kellett tizedeltetni, mert gyáván viselték magukat az ütkö­zetben ? — Nem ismerem. — Harminc matróz közül tizenötöt meg kellett neki lövetni; aztán feli irlandi volt, fele anglus. Az irlandiakat ki nem állhatta. Hát mit csinált? Felállí­totta őket sorba ezen vers szerint: „Populeam virgam mater regina tenebat.“ Hadd mutatom meg ezt sorba rakott palackokkal. A gömbölyűek az anglusok, a négyszögletüek az irlan­­dialc. így állnak ni, szépen: Po— pu— le— am— vir— gam- ma-OOOO □□□□□ OO □ ooo □ o tér—- re— gi— na te— ne bat □ □ OO □□□ O □□ OO D Akkor elkezdték számlálni sorba, minden kilence­diket főbelötték: az anglusok mind megmaradtak, az irlandiak mind meghaltak. Látja-e? Kilenc! Megint kilenc! Valamennyi négyszögletű mind a földön fek­szik. ' Jókai Mór. FELHORD. Találós kérdések. — De hát most feleljetek meg még egypár kérdé­semre, édes fiaim, amikre ugyan még eddigelé senki sem felelt meg, de hiszen ti nem is lehettek olyan tudósok, mint én magam, aki ezen kérdéseket alkot­tam. Ezeket csupán azért szoktam nektek feltenni, hogy az elbizakodottságot távoltartsam tőletek. Tehát legelőbb is hány font füstöt lehet nyerni egy mázsa fából ? (Ezek és a következők mind olyan régi élcek, hogy a humor világában a kőkorszakot képviselik.) Előbb Nyaviga úr felelt, szerényen és okosan. — A füst voltaképen megfoghatatlan anyag lévén s a mérőserpenyőt lefelé fordítani nem lehetvén, e kérdés a megoldhatatlanok közé tartozik. — Jól van, fiam. A szerénység így szokta rende­sen elismerni, amit föl nem fogha/t; hát te, hogy is hívnak? Mit felelsz rá? Hallos vállvonva mondái........... (?) — Ita est* — felelt az esperes egy negyedrész szájjal. No, de most. Mi a legbecsesebb drágakő? (Csakugyan kökorszakból szedi élceit.) — Legbecsesebb drágakő a gyémánt, — felelt meg Nyaiviga úr, — mely talaltatik Braziliában. — Sic, sic. Ezt szokták mondani valamennyien. Jól van, fiam. De nem úgy van. Hát te másik, hogy is hívnak? — Engem Dallos Ádámnak hínak; a legbecsesebb követ pedig........... (?) — Accurate. De most adok fel nektek egy meg­oldhatatlan feladatot: hol van egy kréta? S ezzel az esperes úr hogy egy cölöpépítészet kor­szakából való rúna-élcet is hozzon napvilágra, mely mint archaeologiai lelemény nagy beccsel fog bírni mindenkor, ezt írá fel a táblára: O OUID TUA TE B BIS BIA ABIT AAA S ET IN AMAMAM A A! •— Ez az én epitaphiumom, édes fiaim. Melyet rajjtam kívül el nem tud olvasni senki. Pedig ennek a jutalma a legjobb akadémiai promoeió a Tiszántúl. Nyaviga úr tudta, mit kell felelni. — Én valójában sokkal csekélyebbnek erezem te­hetségemet, minthogy ily mélységes titok fölfedezé­séhez csak hozzá is merjek fogni. — Derék, emberséges ifjú. Erroris agnitio est dimidia emendatio. A hibának elismerése fél megja­­vulás. No, te másik, hogy is hívnak? Most állj elő! Ubi nóta pernicitas! Dallos hebehurgya ember volt, szeles ésszel rögtön leolvasta a tábláról az epi­­taphiumot. Jókai Mór.

Next

/
Thumbnails
Contents