Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1924-09-01 / 1. szám
1924. szeptember hó. AZ ERŐ 15 A kést, villát, kanalat már régen „családiaeította“: a kés a papa, a villa a mama és a kis ezüstkanál a gyerekük. A kávéskanál Íniga az evőkanálnak. Hasonló sorsra jutottak az* újjaink. A hüvelykujj a nagypapa, (nagymama, szegény már meghalt) közéfpső ujjunk a papa (ő a legnagyobb), a mama nevetlen újj (az jár legszebb ruhában, mert rajta vám a gyűrű), a mutatóujj Aladár bácsi (mert Aladár báosi mutogatta meg Gi ti kének a „vurstlit“, meg az állatkertet), a kisujj maga Gitike, (pedig megérdemelné ezért a szép meséért, hogy ö legyen a legnagyobb). Mert, hogy vesztünkre iskolába került Gitike, nagyon sokszor megfájdul a fejünk. Van mák, akik azt is soknak tartják, apait az iskolában az ilyen Gitikekorás-ú kisasszonyoknak és legényeknek okvetlenül meg muszáj tanulniök. Oh, Istenem, ha tudnák, hogy Gitike nagy tudomámyszomjuságában mennyivel, de mennyivel többet szeretne tudni, — nem mondanának többet ilyet. Vagy ha igen, ám tessék, de akkor vállalják hugocskám mellett a nagybátyai terhes tisztséget. Nem, sehogysem volna biztató kilátás: még egyszer annyi szabad idő a Gitike számára. És egyúttal feleannyi tudomány a tanítónéni tudós ajkairól. Én bizony amondó vagyok: még mindig nagyon sokat kell pékünk, szegény nagybácsiknak magyaráznunk. Sehogysem értem például, miért nem magyarázzák meg a betűk családi helyzetét ugvanakkor, mikor a nevüket és alakjaikat megtanítják az első elemistáknak. Miért bízzák ezt reánk, nagybácsikra? Mi lesz aztán belőle, ha valamelyikünk nem jól tudja? Én, sajnos, de való, igazán csak végső kétségbeesésemben mondtam, amit mondtam. Arról volt szó, hogy Gitike nem tudott dönteni a kérdésben, hogy az o betűnek a dö betü-e a papája és 'a pö a mamája, vagy pedig fordítva igaz? Én egy darabig kínlódtam, de mikor aztán folytatása lett az ügynek és bonyodalmak állottak be (i a kisleány, t a kisfiú, l a papa s most melyik a mama: a fö-e vagy a jő), egy hirtelen jött ötlettel kineveztem az összes magánhangzódat szülőhhé (mert önállóak), a mássalhangzóhat gyerehehneh, (mert nem tpdnak a magánhangzók nélkül mihez fogni) és most kínos bizonytalanságban vagyok, mi lesz, ha a Gitike szomszédjának a nagybácsiké ja másképp döntött? Teljesen megakadtam azonban a számjegyeknél. Itt. először a 0-t akartam megtenni közanyának s úgy vélekedtem, hogy a többiek egytől-egyig a gyermekei, még pedig 1 a legkisebb és .9 a legöregebb. Ez volt a baj. Gitike a döntést nem fogadta, de nem is fogadhatta el, mert^ hiszen magam előtt is nyilvánvaló immár, hogy a 8 a pólyásbaba: a kisebbik 0 az arcocskája, a nagyobbik a pólyába tekert kis teste. Nem maradt más hátra: Karó Nácit bíztam meg a kérdés kinyomozásával. Halljuk tollát: mire járt? Magánnyomozói jelentés a számjegyele családfája ügyeim. Szerkesztő úr! Utam meglehetősen unalmasan kezdődött. Nehézségről eleinte szó sem volt. hiszen a nyomtatott hetűh országában járta rp, kényelmes könyvek országútján. Sehol semmi jel. Mindenütt a jólismert számjegyek bókoltak felém mosolyogva, imerősén, még az a bonyodalom sem fogadott: keresztül van-e húzva a 1 szára, mert hiszen nyomtatás közben senkise szokta keresztülhúzni a szárát. Valamivel lassúbb, személyvonatnyi gyorsasággal bandukolt végig a szemem az ősnyomtatványoh szokatlanabb során, de nehézségről, a szó irattári értelmében, itt nem lehetett szó. Igaz, hogy eredményről sem. A kettes lovagkori öltözködését csak nem számíthattam annak, ugyebár? Mellékesen, semmi rosszat sem sejtve, megnéztem egypár hézzel írott szöveget is ugyanakkor a XVI. századból. És itt akadtam, képzelje kérem, a legelső áruló nyomra. A hetes eltűnt! Egy furcsa jelet találtam helyette. Én persze nem vagyok olyan naiv gólya a detektiv-vil-ágban, hogy mindjárt első intrádára elhigyjem az ilyet; tovább haladtam tehát, a századok Ariadnefomalán, de, mint a mellékelt családfáról látni méltóztatik, eliső felfedezésem ezután is helyesnek bizonyult. Találtam ugyan a mai heteshez hasonló alakot valahol a XII. században, de ez az emberek között is előfordul, hogy az unokák visszaütnek öregszüileikre. Ez csak azt bizonyítja, hogy a számjegyek is alá vannak vetve -az átöröklés törvényeinek. Bízvást megmondhatja tehát szerkesztő úr Gitikének, hogy a számjegyek érdemes famíliájában a hetes a legfiatalabb csemete. Igaz, hogy ö is valamikor a XV. század végén született, de, úgy látszik, ez a népség tovább él még a vakvarjunál is. A testvérbátyja — nem a nyolcas, vagy á. hatos, mint netalán hinni méltóztatik — hanem a négyes. Ezt is csak a XVI. században találjuk meg a mai formájában. Úgy van a hetessel, mint az ikrek közül az idősebbik: büszke rá, bogy ogy negyedórával hamarabb jött a világra, mint az öccse. Úgy áll a dolog, hogy ő kelmét itt-ott azért már a XIII. század óta mog leihet találni. Hát legyen ő az idősebb. Több ilyen aligegypárszázesztendös kölyök nincs is aztán közöttük. Úgy, hogy a hettes és az ötös bízvást tekinthetők papának és mamának. Ok a XIV. században már felnőttszámba jöhetnek. Addig bizony kis gyerekek, azt se tudják, mire való a lábuk. Nézze csak meg, kedves szerkesztő úr, a családfát tüzetesen, meg fogja látni, hogy a kedves kicsikék a X—XII. században még fejjel lefelé szerepelnek, akárcsak a gyerek a bölcsőben, mikor a szájába veszi a lábát, vagy későbben, ha mászkál, vagy a kézállást gyakorolja.
