Az Erő, 1924-1925 (8. évfolyam, 1-10. szám)
1925-01-01 / 5. szám
112 AZ ERŐ 1925. január hó. Életem . . . Életem kötve van tájhoz, levegőhöz. Vaj’ míg e ritiyy pusztán állomásra ér?! ... Úgy fojtogat a lég, a tájék úgy nyűgöz. Elalszik itt a kedv, megalvad a vér . . . Fájdalom rám dobta fekete palástját. A halál-rém kísért, amint ballagok. Keresem, s nem látom boldogság tanyáját, Pedig lehet éppen, mellettes vagyok . . . Vonaton. De azért lehajolt. A dereka élesen felnyilait s csigolyái szomorúan csikorogtak, amikor uekifeküdt a sziklának. Nem, nem, nem! Nem bírom tovább, sírt a teste, a fáradt, az elgyötört. De Sisyphus ránézett a hegy oromra, a csúcsra és érezte, hogy neki menni kell. Most olyan közel volt a csúcs, az út pedig síma, nem látta a hirtelen meredélyeket, a «zökkenőket, ahonnan már annyiszor visszagurult a kő. Most minden olyan könnyűnek látszott és Sisyphus kinyújtotta vágyó karját a cél felé. Úgy érezte, hogy most el fogja érni már az ormot, a pihenést, a semmibe vesző nyugodalmat. Most majd vigyáz a -kőre, alátámasztja, mert nem szabad neki megint visszaesni, nem szabad. Sustorogva zúg a sürgöny-pózna, Mintha beszélne, mint hogyha szólna.. Távolban mintha mennének a fák. A nap most veti vörös sugarát, Egy ember bámulja a vonatot . . . Ott egy kis tanya, fák árnyába vont, Kislány integet, szalad boldogan . . . ■ . . Élesen csattognak a kerekek, Sarokban egy úr hallgat . . . szendereg . . i A vonat száguld, megy a síneken, Lelkem mereng a vörös alkonyon Némán . .. csendesen . .. Magi Zoltán, VIII. o. t. Hajdúnánás. Sisyphus. Fáradt volt, nagyon fáradt. Elcsüggedve állt a kő előtt & bámult rá mereven, sokáig. Aztán lehajolt és aláíeszíifcette a karját, de éles fájdalom volt minden mozdulata. A keze kimar jul t a szikla élein és por meg piszok száradt a véres sebre. A balkarja fájt, nagyon fájt. Mert iszonyúan megütötte, amikor utána kapott a kőnek, a megint csak legördülő kőnek. Nagy kék folt volt most a helyén és alig bírta hajlítani. A tüdeje zihált, a lába reszketett a fáradtságtól. Arcát elöntötte a verejték, izmai kidagadtak s a halántéka lüktetett vadul. A szeme elhomályosult, alig bírta már magát, de azért csak erőlködött, vitte a követ tovább. Le akart roskadni, de vigyázott magára. Most sikerülni fog. mondta a lelkének, most majd megpihenünk, biztatta a testét. De a léptei ingadoztak. Már egész közel volt a célhoz, már látta az ormot maga előtt, csak egy kis erőfeszítés, rögtön ott van. De a teste össze volt törve, tántorgott. Még egy kicsit, még egy kicsit, unszolta magát. Megkínzott karja újra megfeszült, elgyötört vállát újra nekivetette a sziklának és az gördült tovább, engedelmesen fölfelé. Sisyphus remegni kezdett. Még sohasem sikerült ide feljutni, még sohasem volt ily közel a célhoz. Most. most sikerülni fog! Jaj! a lába elcsúszott! — Két kezével Tnég utána kapott a lerohanó kőnek, de már minden hiába. A kő ugrálva görgött lefelé és lustán terült el lenn a mocsár mellett. S néhány lépésre a céltól állt Sisyphus, állt hiábavalóan és zokogott. Iíácz István, Hegyaljai Erő-cserkész.
