Az Ember, 1955 (30. évfolyam, 1-14. szám)
1955-04-02 / 14. szám
APRIL 2, 1955 AZ EMBER D-iK oiuar JÓKAIBÓL LÉPETT KI — Emlékezés Károlyi Mihályra — A török uralom ellen lázadó balkáni habom meg az első világháború közt, abban a pár évben, Károlyi Mihálynak szokatlan, különös szerepe volt Magyarországon. Mig az egész monarchia mozgósítva állt, háborúra ugrásra készen, Károlyi Mihály Budapesten, a világpolitika e fiók-helyiségében, francia-barát és orosz-barát politikát vallott. Sőt nem csak vallotta azt, hanem a pesti francia és orosz főkonzulátusokkal kapcsolatban, Bécs fején át, egyenesen megtagadta és megtámadta a magyar nép nevében, a német szövetséget. Ugyancsak pedig, mint a Justh-párt vezére, ez a sokezer holdas nagyur, a paraszti földosztás jelszava mellett állt ki, egyénien, erősebben mint azt pártja is szerette volna. Hogy a rokonai, a társasága, a Nemzeti .Kaszinó, amikhez szinte magától értetődően tartozott és ragaszkodott, hogy azok nem szerették ezt a viselkedését, az csak természetes. Dehát nem vették nagyon komolyan; a valódi parlamenti politikában az ilyesmi úgyis teljes lehetetlenség volt. De annak a forrongásnak, mely a Huszadik Század ,a szabadkőművesség egy része, Nyugat, meg a szociáldemokrata ellenzék körében nyilvánult és amely a magyár társadalomban jóval szélesebb hullámokat vert mint azt a hivatalosok képzelték, annak volt a parlamenti politikába benyúló légzőcsöve e fantasztikus mágnás egyénisége, ő volt a képviselőházban a választójog és a földosztás jelképe. Mágnás volt, nagyur, akkor is amikor Dalmáciában rév - hajót kezelt, hogy legyen valami keresete, vagy Prágában vagyonának kicsempészett morzsáit adogatta el és a kertjében dézsában fürösztötte a gyermekeit, és az maradt, magyar mágnás, egy elsülyedt világ ittfelejtett nagy barna bölénye, haláláig a Földközi tengerparti kastélyban. Földosztó, forradalmár mágnás. Abban az időben amiről szólok, közvetlenül az első világháború előtt, entente-i újságírók szivárogtak Pestre, angolok, franciák, oroszok, ezt a különös jelenséget látni és fnélyére nézni a dolognak, mi népmozgalom van Károlyi mögött. Többnyire csalódtak. Emlékszem, egy angol újságíró beszélt Károlyival és utána bosszúsan mondotta nékem: "Én arra készültem, valamiféle Tolsztoj-i alakot látok, valahogy csizmásán, a parasztjai közt, és ahelyett egy impekkábilis arisztokratával találkoztam a palotájában, minden izében, minden mozdulatában, egész viseletében egy igazi arisztokratával!” Próbáltam megmagyarázni ennek az újságírónak, hogy Tolsztojban hiába is kereskedik az ilyen figura után mint Károlyi Mihály, hogy ő egészen másunnan való: Jókaiból. Egyszerűbb is, de másrészt sokrétűbb is semhogy egy tolsztojánus sablonba lehetne beleilleszteni; ilyen magyar alakokat Jókai teremtett. Jóformán azt se tudta ki az a Jókai, csak félfüllel hallott róla. Amit csinált, azt mély érzésből csinálta mindig, hittel, szinte gyermekded meleg hittel. Földosztó volta nem volt nála valamiféle nyegleség; azt megmutatta mikor tizenkilencben Kál-Kápolnán ünnepélyesen megkezdte földjei szétosztását, — családjának kétségbeesett ellenzésével szemben. Ez bizony szimbólum maradt, Károlyi Mihály emléke Kápolnában él. Szakítani akart múltjával, sőt, szakítani egész maga lényével. Ez nem sikerült néki soha egészen. Nem igaz az, hogy tudatlan és felületes volt; jó politikai képzettséget kapott és másfélét mint a vele egyvágásu arisztokraták, teszem Andrássy Gyula .inkább modernebbet. De teli volt ellentmondásokkal, azokkal sohasem birt megküzdeni. Mikor indult, politikai szerepet akart mint más ambiciózus arisztokrata és nála még ösztönzően hatott a beszédhibája is, ami azonban sajátos módon nem tette nevetségessé, még ellenségei se gúnyolták vele, sőt ez a hibája inkább vonzott, valahogy hozzájárult meggyőző egyéniségéhez. Függetlenségi negyvennyolcasnak vallotta magát eleve; sokszor mondta, Károlyi Sándor majtényi fegyverletételének emléke kötelezi őt rá, hogy -negyvennyolcas legyen. Fiatalabb korában emellett igenis konzervatív volt, xeltörtetett például az OMGE nagybirtokos szövetség elnöki székébe. Ámde ez nem volt nála egy közönséges nagyúri sablon már akkor sem; ebben a pozíciójában inkább valami patriarchális agrárizmust kívánt volna hangsúlyozni az uralkodó liberál-kapitaüzmus ellen. Erre a felfogására később majd még visszatérek, mert ez, más fordulattal, döntővé vált későbbi viselkedésében. Egyelőre függetlenségi volt, negyvennyolcas nagyur. Valahogy ködlött benne, hogy az öreg Andrássy Gyula alkotását, a magyar nagybirtok szövetségét az ausztriai német tőkés gazdálkodással, ennek lehorgonyzását a német birodalmi szövetségben, ezt kellene megfúrni, — bár a dolgot nem látta ilyen tudományosan világosan, aminthcgy állásfoglalásai mindig is inkább ösztönösek, voltak. Negyvennyolcas nagyur volt, olyan nagyur hogy még a Habsburgokat is lenézte. Ferenc Józsefről azt mondta, “az a vén hülye.” És ebben a dologban is kiütközött az ő válságos ellentmondásos egyénisége: később, az októberi forradalom idején, szükségesnek érezte Károly király beleegyezését a forradalomhoz és elég alázatosan fordult telefonon “őfelségéhez”, ehhez a fiatal hülyéhez. Noha kétségtelenül meggyőződéses köztársasági volt. Ámde, "őfelsége” megtisztelése, az valahogy hozzátartozott a Nemzeti Kaszinó-i viselkedéshez mint a riding coat. Az más dolog. Az viselet. Meggyőződései azonban mélységesek voltak. Meggyőződése irta néki elő az utat a nyugati orientációhoz, a választójoghoz, a földosztáshoz. Komolyan vette Kossuth Lajost. Emlékezetes amerikai útja, Kunfi Zsigmonddal a kíséretében. A háború kitörésekor megrekedt Párisban, Poincaré, “családunk ügyvédje” segitette hozzá hogy hazamehessen, — a gyűlölt és meggyőződése szerint eleve halálra Ítélt monarchia háborújába. Erről utóbb sokszor beszélt; tudta, hogy odakünn kellett volna maradnia. “De nagyon szerelmes voltam a feleségembe.” Regény. Jókai. Jókai szürete azonban igazán később, az októberi forradalom idején következett el, Kunfi Zsigmond, Fényes László, Hock János, sőt még ha nagyon akarjuk, Jászi Oszkár is, mind Jókaiból léptek ki. Legjókaibb azonban valamennyiök közül, Károlyi Mihály volt. Persze, bizonyos részleteket, bizonyos mozzanatokat az emberek életében, bizonyos vonásokat el kell hanyagolnunk hogy igy lássuk' a; dolgot. Rossz szó erre az hogy “idealizálás.” Nem ez az, hanem inkább, leegyszerűsítés. Az emberek fő lényét, a dolgok vonalát kell néznünk és akkor látjuk meg Jókait az emberekben, akik átmentek októberbe és ott megbuktak. Szinte úgy van ez mint Pláto vallotta, hogy előbb voltak az eszmék, azok voltak az igaz valóság, Jókaiban, és azok csak megtestesültek október évadján. Ami nem is olyan képtelenség, ha meggondoljuk, hogy az egyetlen bizonyosság az emberi lét, minmagunk, az emberi eszmélés és vágyakozás; a többi, a rajtunk kívül lévő, csak ehhez szabott találgatás ... . Nem csupán a szereplő embereket, de az egész októberi tragédiát Jókai szemén lehet nézni, sőt azt hiszem: úgy is kelt nézni. Ostobaság, hogy ő átadta a hatalmat Kun Bélának. Magyar mágnás nem ad át hatalmat. Ha van. De' hatalom, az nem völt. Az az utcán hevert. Később, amikor már merev marxista érzésű volt, .azt mondta: “Nem akartam Noske lenni.” Noske az a német szociáldemokrata hadügyminiszter volt, aki belelövetett a baloldali és kommunista tömegekbe. Ez azonban csak egy későbbi álláspontnak visszavetitése volt az akkori, tizenkilences bukási időbe. Akkor ő bizony használta volna az erőket, — ha lett volna ereje. Igaz, ellenforradalmi elemeket — az Ébredők már megvoltak és mozgolódtak akkor — nem volt hajlandó alkalmazni; de azt hiába is próbálta volna, mert a szervezett munkásság kemény ellentállása minden ilyesmit eleve megakadályozott. Egész jól látta azt, hogy egyetlen lehető kivezető kiút abban a külpolitikai és belső fejetlenségben, egy munkáskormány, egy tiszta szociáldemokrata kormány lett volna. Az egyetlen valódi hatalom akkor az országban, csakis a szervezett munkásság, különösen a budapesti munkásság volt. Oda kellett fordulni hatalomért. Más nem volt. Használható fegyveres erő nem volt. Hogy miért, az egy más fejezet. Nem lehetett támaszkodni a parasztságra, mert az sajátosmód lanyha volt akkor a földosztás hivő szavával szemben; élte háborús-fáradt életét, meg volt elégedve a magos napszámokkal amikért dolgozni se kellett. Ha talán mindjárt az első naptól fogva felrázzák a parasztságot, rátukmálják a földosztást, ha hagyták volna hogy az ezidőben földosztásos lázban járó Móricz Zsigmond legyen a földmivelési miniszter, tán akkor másként lett volna. így azonban nem volt más hatalom az országban, csak a szervezett munkásság. Ahhoz kellett fordulnia Károlyinak hogy kormányon maradhasson. Igenám, de közben a szociáldemokrata párt — helyesebben annak csak egy része, de az mindegy — aláírta “az egység okmányát” a kommunistákkal, Károlyi tudtán kívül. Ezt se lehet azonban mai szemmel nézni. Mit tudták akkor az emberek, tizenkilencben, mi az a kommunizmus, annak a politikai taktikáját, hogy aki velük összeáll, az felfalatik. Voltak, mint Kunfi Zsigmond, a hivő marxista, aki erkölcsi okokból féltette a munkásságot a csirkefogómaechiavellista kommunistáktól, vagy Rónai Zoltán, aki csak bizonyos tartózkodással, politikai szkepsissel volt marxista, de a népszerűsített marxizmusban nevelt munkásság csak egy árnyalatnyi külömbséget látott maga meg a kommunisták közt. Vezetőik pedig', különösen a szakszervezetiek, meg voltak győződve róla, hogy a munkásság és igy a hatalom, az ő kezükben marad. A szociáldemokratákon kívül lévő magyar társadalom pedig — a tudatosan ellenforradalmát elemeken kivül — bizony szinte örömmel fogadta hogy Stromfeld Aurél alezredes hadsereget szervez az ország elszakadóban lévő területeinek visszafoglalására. Hogy Kun Béla csak a kommunista erőszakot igyekszik vinni a határokon túlra, Lenin megbízásából, arra az emberek eleinte nem eszméltek. A seb még friss volt, a revíziós hit és remény erős. És igy ez lett az első alkalom, amikor a szenvedélyes revízió veszedelmet hozott az országra. Károlyi Mihály csak a keserű bujdosásában lett kommunistabarát és merev marxista, amikor Magyarországon a véres ellenforradalom eluralkodott már. Ennek is elsősorban indulati okai voltak, bár e marxista politikai állásfoglalása egyáltalán nem volt felületes. Jól ismerte Marxot. Nagybátyja és politikai nevelője, a konzervatív agrár - reformer Károlyi Sándor olvasta el vele a "Kapital”-t, hogy megmutassa néki, a kapzsi liberal - kapitalizmus egyáltalán nem Isten rendelése, hanem annak el kell pusztulnia, mint egy múló történelmi alakulatnak. Igaz, a végkövetkeztetést, a proletár-uralmat cáfolni igyekezett az öccsének, de. a kizsákmányolt munkássággal szemben meleg rokonérzést oltott beléje. Az egész mozgalom Németországból jött, és volt idő amikor a német nagybirtokos arisztokrácia tudatosabb része rokonszenvezett a munkásmozgalommal, szembe a feltörtető parvenü vállalkozókkal és bankárokkal; persze ez nem tartott sokáig. így vált marxistává Károlyi Mihály, és igy kommunistává. Ezt érezte valahogy az egyetlen módnak, hogy megbosszulja magát a magyar mágnásvilágon, akik őt oly féktelen piszkolták és rágalmazták és kolduson világgá rúgták. De ebben is megnyilvánult az ő belső válsága. Nem akarom azt a nagyképü szót használni hogy ambivalencia, de kétségtelen, hogy mig egyrészt tajtékozó düh töltötte el rnágnástársaihoz, másrészt soha el nem múlt honvágya a mágnási lét iránt. Bujdosása elején például, Jugoszláviában, ő a kommunista, fehér-orosz arisztokrata emigránsok társaságában éit ,azok közt érezte jól magát, az volt az ő népe. Viszont: soha el nem felejtek egy jelenetet. Mikor a börtönből kijöttem, Mariborban, közel az osztrák natárhoz, ott találkoztunk és vele együtt töltöttem néhány napot. Egy alkalom- . mai a rokonai és a magyar mágnások kerültek szóba. Soha még embert igy nem láttam. Fehér hab ült ki a száján, egész testében reszketett, úgy átkozta, káromolta a magyar urakat. Utóbb aztán bocsánatot kért ezért a jelenetért, hogy nem bírt uralkodni magán. És ezzel magyarázom egy egyébként nehezen megbocsátható lépését, azt, hogy a magyar kommunista hatalomtól bizony egész vagyont szerzett meg magának, az elveszettért kárpótlásul. Kétségtelen, megelégelte a szűkösködést, ismét ur akart lenni. De ezt nem csak igy érezte. “Most eljött a mi időnk,” mondogatta akkor, úgy vélte kijár néki már a, jómód küzködései után, joga van (arra a pénzre. De abban hogy “most eljött a mi időnk,” abban más is volt. Nagy belső elégtételül szolgált néki, hogy mig arisztokrata társai, akik őt annyit piszkolták, azok külföldön lézengenek vagy odahaza gürcölnek szegényen, ő azonban, a lenézett és kiátkozott, ő ismét ur. Hogy r.era pusztán kapzsiság vezette, arra vall ez: a kommunisták ismerték őt, tudták az elvbeli kényeskedéseit és amikor a kárpótlást kiírták néki, évi részletfizetésekkel próbálták kézben tartani. Ezzel azonban rosszul számítottak, mert amikor Rajk László elitéltetésén felháborodott, tiltakozott ellene és megtagadta a magyar kommunistákat. Titoista gyanánt halt meg; mint Tertullianus, aki egyházatya ugyan de nem lehet szent a naptárban, mert montanista eretnek volt amikor meghalt. Volt valami a lényében, amiről nehéz beszélni. Ritkán adódó magával ragadó erő áradt ki belőle. Az embereket vonzotta, bűvölte, noha nem igen lehet megfogni mivel és hogyan; kár hogy ezt a politikában oly ritka és szükséges értéket az események, vagy tán ö maga is, a semmibe pazarolták. Ö tudta ezt az értéket, éspedig úgy tudta, hogy azt valami magától értetődő dolognak tartotta, aminek az emberek kötelesek alávetni magukat. A politikai barátait, híveit valahogy a “házához” tartozóknak vélte, akik kötelesek követni őt az ő minden elkalandozásaiba% Amikor például kommunista-baráttá lett s látta hogy Fényes László meg én nem követjük őt, sőt erélyesen szembeszállunk a kommunizmussal, többször felháborodott leveleket irt nékíink. Árulásnak tartotta, hogy mi is nem lettünk kommunistákká. Az aztán eszébe se jutott, hogy ő is, hol “csalódott” Moszkvában, hol megint nem; abban is mindig Követni kellett volna őt. Az emberek azonban akikkel érintkezésbe került, azok sokszor megbüvölten ragaszkodtak hozzá. Emlékezetes, hogy az öreg inasa, Gergely, nem birta el Pesten mikor a fehér terror idején sárig becsmérelték az ő gazdáját; leugrott az emeletről, öngyilkos lett. Mikor gyilkosság vádjával vizsgálati fogságban ültem, gyakran vittek el kocsin Budára hadbirósági vizsgálati kihallgatásokra, hogy katonatisztek októberi, viselkedéséről beszámoljak. A tisztek szívesen hivatkoztak rám, mert rájöttek, senkit ki nem adok, mindenkit igazolok. Ilyenkor mindig csendőr jött értem, az kisért. Egy alkalommal egy egészen fiatal csendőr jelentkezett. Mikor a cerimónia bevégződött, a csendőr átvett, rálakatolta a maga bilincsét a két kezemre és a lánc végét jól kezébe fogva beültünk a kocsiba, egyszerre csak levette rólam a bilincset, cigarettát nyomott a számba és ragyogó de könnyes szemmel igy szólt: “Én is a Károlyi Mihály' jobbágya vagyok!” Parádi fiú volt és emlékezett rám mikor ott jártam. Annak ugyan hiába volt a csendőri nevelés, fájdalmas rajongással beszélt az uraságáról, Károlyi Mihályról. KÉRI PÁL ■i "AZ EMBER" Baráti Körének fényes Müvészestje és Bálja április 2-án, szombaton a Park Lane-szálló báltermében. I
