Az Ember, 1954 (29. évfolyam, 2-47. szám)
1954-07-17 / 29. szám
AZ EM3ER GÖNDÖR FERENC POJOmüUHETILAPJA “THE W l\,” FERE1SC fiOMHHVS POLITICAL WEEKLY Reentered as second class matter August 4, 1942, at the Post office at New York, N. Y., under the Act of March 3, 1879 SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 320 EAST 79th STREET, NEW YORK 21, N. Y. EDITORIAL AND PUBLISHING OFFICE: 320 EAST 79th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telephone: BUtterfield 8-6168 Yearly Subscription $10; Single Copy 20 cents — VOL. XXVIII — No. 29 401 NEW YORK. N.Y., JULY 17, 1954 EGYES SZÁM ÁRA 20 CENT Szerezzen uj előfizetőket és erősítse az antibolsevista és antifasiszta tábor központi hetilapját: “AZ EMBER”-t Eckhardt és az MHBK továbbra is kölcsönösen ragaszkodik egymáshoz Dzugasvili Zozo, irta Sztálintól, Eszad Bey, a tifliszi szeminárium vézna, sápadt, beteges tanulója, egy egyszerű, nyers georgiai varga és egy álmodozó asszony fia, szocialista tanokkal való foglalkozás bűne miatt repült ki a papnöveldéből. A dolog azonban, állítólag, nem történt ilyen egyszerűen. Hanem. megint csak állítólag, a szeminárium néhány növendéke éppen a marxista tudományokat igyekezett elsajátítani az intézet egyik cellájában, mikor árulás folytán a tanári kar rátört a kis társaságra, melynek tagjai — Zozo kivételével — csak nehezen szöktek meg az ablakon keresztül. Talán sose derült volna világosság arra, hogy ki mindenki vett részt ezen az összejövetelen, ha a beteges georgiai gyerek fel nem sorolja neveiket. Mikor emiatt a szociáldemokrata pártbiróság felelősségre vonta, Dzugasvili Josif azt felelte biráinak. hogy nem gyávaságból fedte fel társait, hanem mert igy megmentette őket az egyháztól a szocializmus számára. Gyávasággal tényleg nem lehetne vádolni a bolsevik-párt egykori főtitkárát. Viszont a tapintat se tartozott erényeihez. 1907-ben egy időre kizárták a pártból, amikor —akkoriban a párt pénzzavarral küzdött és ezért kisajátítási kampányt, vagyis rablótámadásokat rendezett, — egy ilyen rablótámadás alkalmával társaival együtt húsz embert ölt meg. Hiszen nem ezek a többé-kevésbé ismert és talán csak többékevésbé igaz történetek voltak valaha az egyetlen hiradás Sztálinról. Zinovjev és 'Kamenjev, és tizennégy társuk, néhány hónappal később Jatakov és Radek, egy év múlva Tuhacsevszky és még hét magasrangu katonatiszt, 1938-ban Buharin, Rykov, Jagoda, Kresztinszki, Rozengolc, Grinko, Chodszajev és ki tudja még hány egykori szovjetnagyság perbefogása és ki végeztetése csak hozzájárultak ahhoz az elképzeléshez, amit egy európai alkothatott magának a sok-sok mese alapján a szocializmus első országának legfőbb irányitójáról és uralkodószelieméről. Az igazi kiábrándulás, az igazi megismerés a világháború utáni időikben lett tudatossá, mikor már tagadhatatlanokká váltak azok az egyeduralmi vágyakozások és törekvések, amikről addig csak sejteni lehetett. A hóditó álmok azonban nem maradtak csak egyszerű álmodozás, hanem a legdurvább aggresszió formájában igyekeztek valóra váltani egy olyan hatalmi tendenciát, amelyre Nagy Péter óta nem volt példa. A legdurvább propagandahadjáraitól a legmegfeszitőbb idegháboruig, a kémektől a háborús fenyegetésekig minden lehető és lehetetlen eszközt kihasználtak a Kreml farkasétvágyu vezetői. Ugyanakkor a világ másik végén, Koreáján bábáskodtak egy szerencsétlen iá ború születése körül, vagy a negszállott Németországban feszi;ették a hurt, mig végre valóban sikerült olyan háborús pszihozist ;enunteni az egész világon, hogy i legnagyobb nemzetektől a legkisebbig. mindegyik kénytelen rosíadásig tömni hadiraktárait az ;setleges kirobbanáshoz szükséges fegyverekkel, technikai felszereíéteel, élelemmel. A csatlós álla- j mokbarh végzett véres tisztogatá- j sok csak "hozzájárultak, ahhoz a hatalmas méretű akcióhoz, amelytyel a szovjetvezetők, élükön Sztálinnal, mintha csak szándékosan akarták volna lejáratni a szocializmus emberszerető, embermentő, emberekért küzdő eszméit. S akkor elkezdődött a hajmeresztő “ideológiai harc” a kozmopolitizmus ellen. A vak is láthat-. *a: bár ném nevezték nevén a gyereket, ebben a kozmopolitizmus elleni harcban a megtámadt személyek neveinek véletlenül mindig zsidós hangzása volt. S hogy a nagy tömegek jobban megértsék hogy miről van szó, miután a “kozmopolita” jelszó nem gyújtott eléggé, megindult a nyílt antiszemita háború a zsidó orvosok letartóztatásával és a zsidó vezetők elmozdításával a Szovjetben. majd, természetesen, a csatlósországokban is. Ezért keltett halvány reménységet áz emberiség nagy részében az a hir, hogy a nagy Sztálin meghalt. Senki sem hitte és nem is hihette, hogy akármi történhetett ebben az államóriásban Sztálin tudta, illetve irányítása nélkül. Sztálin pedig nincs többé, hátha? És valóban. Alig egy hónappal Sztálin halála Után, a szovjetkor má'ny szabadlábra helyezte a teljes beismerésükkel igazolt, a szörnyűbb vádakkal terhelt 15 orvest, illetve csak. tizenhármat, miután kettő meghalt beismerés közben a rábeszélések hatására. A kormány kijelentette nyiltan, hogy az orvosok beismerését tiltott eszközökkel csikarták ki belőlük a nyomozó hatóságok. A szovjet történetében ilyen önvallomásra nincs példa. Régen találgatták már a világban. ki lehet majd egykor méltó utóda Sztálinnak és mindig megegyeztek a vélemények abban, hogy semmi esetre sem követheti őt a hatalmon egyetlen ember. Valaha három egyéniség jöhetett volna kombinációba: Kaganovics, Vorosilov és Molotov. Azonban mindegyikkel volt valami baj. Kaganovics zsidó, Vorosilov érdeklődési köre túl kicsiny, Molotov pedig nem elég erős személyiség. S ha a találgatóknak nem is lett egészen igazuk,, az a jóslatuk mégis csak beteljesedett, hogy Sztá- j iin utóda nem lesz azonnal egy ember. Hiszen a hatalmat tényleg I hárman vették át utána: Malen- i kov. Béria és Molotov. Ha sokan azt gondolták, hogy tulajdonképen a hadsereg kerül uralomra Orosz- | országban, azok megfeledkeztek! arról, hogy 1937-ben minden ne- | kézség nélkül bukott alá az ország | legismertebb marsallja, Tuhacsevszky, és mikor még két magas- j rangú katonatiszt vesztette el a | fejét e per során, egy szó sem j hangzott el érdekükben a katona- | ság részéről. Semmiesetre sem a katonaság, talán inkább a párt, a Szovjetszövetség Kommunista pártja vette át Sztálin szerepét, vigyázva arra, hogy ez a szerep ne csússzon ismét egyetlen személy kezébe. S ha akad olyan, akinek ilyen ambíciói lennének, az könnyen úgy járhat, mint Béria, akinek pünkösdi királysága nagyon rövid ideig tartott, amint gyanússá vált, hogy ilyen tervekkel foglalkozik. A megkínzott orvosok szabadonbocsájtása után Malenkov újabb kijelentéssel lepte meg a világot. Ez a kijelentés, a Szovjet mezőgazdaság siralmas állapotát tárta a világ elé. Megint egy olyan beismerés, amit Sztálin soha nem tett volna. Minden lépés, minden kijelentés arculütése volt annak a politikának, amit Sztálin vezetett élete utolsó pillanatáig. A berlini konferencia és az azóta következett események azonban csattanóan bebizonyították, hogy a szovjet jelenlegi politikájában, főleg külpolitikájában, csakis a külsőségek változtak meg, más semmi. Elmaradtak a már megszokott durva gorombáskodások, s átadták helyüket a legvirágosabb j diplomácia nyelvnek. Az áldozatul kiszemelt kisállamok a fenyegetések mellett udvarias petroleumkiszolgálásban is részesülnek. Né- j metország egyesítéséről, az ausztriai megszállás likvidálásáról, a leszerelés végrehajtásáról — szó sincs. Szó sem lehet. Sztálint az "Ex'’-korszak kíméletlen durvasága nevelte. Malenkovot a nemzetközi diplomácia kurtoáziája. Sztálin, mikor egyszer bemutattak neki egy japán újságírót, mosolyogva, kitörő örömmel rázta meg a kezét és igy szólt hozzá: “Örvendek, én is ázsiai vagyok!” Ha Malenkov ma megismerkedne egyik-másik nyugati állam kiküldött publicistájával, talán úgy követhetné elődje példáját, ha ezzel rázná meg az újságíró kezét: “Örvendek, én is az imperializmust képviselem.” Egyelőre más változás nem történt ez alatt az egy év alatt . . . H. N. Az emigrációs politikai élet figyelői mind határozottabban mutatnak rá arra a változatlan kapcsolatra, amely Eckhardt Tibor és a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége között fennáll. A megfigyelők szerint Eckhardt csak formailag lépett ki a kétesmultu és zavaros célkitűzésű Zákó - féle szervezetből akkor, amikor a Kisbarnaki Farkassal történt együttműködés deklarálása az MHBK maradék presztízsét is sárbarántotta, de ez a kényszerkilépés a legcsekélyebb mértékben sem lazította meg az Eckhardt és a Zákó közötti szoros, kapcsolatokat. Eckhardt más tömegek hiányában továbbra is az MHBK-ra építi a maga politikai elgondolásait; a más protektort szerezni nem tudó MHBK pedig Eckhardt személyével akarja továbbra is biztosítani a ‘szalónképességét” s a politikai fedezetet. Sokan hivatkoznak Eckhardt beszédére, amelyet a közelmúltban Chicagóban mondott az ottani Hősök-iinnepén. Ebben a beszédben Eckhardt az MHBK jólismert szólamait ismételte el, mely szerint a magyar katona soha sem harcolt egyetlenegy nyugati hatalom ellen sem s csak az oroszok ellen ragadott fegyvert — az MHBK fogalmazásában ez kibővítve úgy hangzik, hogy a Nyugatot védelmezték a Szálasi hadparancsát követő katonák. Arról nem szólt Eckhardt, hogy a magyar légierők számtalan ütközetet vívtak az amerikai és az angol légirajok ellen s hogy Zákó, meg a többi szálasista tábornok nem tett különbséget az alájuk tartozó egységek harcászati és politikai nevelésében az angolszászok és az oroszok elleni gyűlöletben. Arról sem volt szó Eckhardt beszédében. hogy lett volna egy nyugati hatalom, amely ellen pedig a (nemzeti becsület érdekében bizony küzdeni kellett volna — mint ahogy az igazi magyar katonaerények képviselői, Kiss János altábornagy és katonatiszti csoportja küzdött is egész a mártirsors beteljesedéséig — s ez a “nyugati” állam: Hitler nácibirodalma volt! Ezzel szemben a német lefegyverezést jelölte meg Eckhardt annak a tényezőnek, amely a világ válságos helyzetét előidézte. Mindez pontosan az MHBK nézete. Ugyanigy az is. amikor kijelentette Eckhardt, hogy ‘büszke a levente-intézményre.’ Szabad és müveit nyugati országban kissé korszerűtlennek hat a levente-intézménnyel való hivalkodás. A Hitler-Jugend-szerü szervezkedés a magyar demokratikus tömegek előtt soha nem volt népszerű; mennyire kevéssé lehet elfogadhatóvá tenni azt a nyugati közvélemény számára! Csak a szélsőjobboldali körök és az MHBK-t vezető szálasista törzstisztek szépitgethetik ezt a kérdést, ami érthető is, hiszen ők áldozták fel a fiatal és kiképzetlen leventék ezreit Hitler hanyatló oltárán a háború utolsó hónapjaiban. Az MHBK köreiben természetesen a legnagyobb lelkesedéssel fogadták Eckhardt beszédét, majd a “Hungáriá”-ban megjelent nyilatkozatát, amely még aláhuzottabban az MHBK-val való^eszmeazonosság megpecsételése. Ezekben a körökben, mint általában az emigráció szélsőjobboldali csoportulásaiban egyáltalán nem Írják Eckhardt terhére az olyan kijelentéseket, hogy “vallási és pártpolitikai felfogásra tekintet nélkül” össze kell fogni az amerikai magyarságnak és hogy “nincs olyan amerikai eszmény, amelyet a magyarok nem hordoznának a szivükben.” Ezekben a körökben azt hangoztatják, hogy’ Eckhardt a politikai opportunitás érdekében tesz időnként olyan kijelentéseket, amelyeket távolról sem oszt az emigráció szélsőjobboldala, de ezek, azok a fák, amelyek mögött az erdőt lehet látni: a szélsőjobboldali aspirációk rengetegét. Az MHBK egyik tagja a következőkben foglalta össze lapunk előtt a maga és társai nézetét: — Továbbra is Eckhardt Tibor tekintjük politikai vezérünknek. Ő megígérte nekünk, hogy kitakarítja a politikai Augias-istállót, azaz a Nemzeti Bizottmányt az oda nem való elemektől, vagyis a demokrata politikusoktól. Az MHBK várja ezt a pillanatot s ez el is jön majd. Hogy megszűntek volna a kapcsolatok köztünk és Eckhardt között? Ugyan kérem! Csak a szinyak nem látja, hogy a mi útjaink közösek . . . SZÉKELYHIDY FERENC HALÁLA Junius 27-én hunyt el Budapesten 70 éves korában Székelyhidy Ferenc, az Operaház örökös tagja. Az elhunyt a magyar operakultura egyik legkiemelkedőbb tagja volt, 1909-ben került az Operaházhoz s 1923-ban lett az Operaház örökös tagja. Székelyhidy Ferenc 1933-től a Zeneművészeti Főiskola' ének-főtanszékén tanított. Malenkov e«*v éve Semmi nem változott!
