Az Ember, 1954 (29. évfolyam, 2-47. szám)
1954-10-16 / 38. szám
it tisedih vvíut'tíu ir> Ezen a héten érkeztünk el a magyar nemzet történelmének egyik legkatasztrófálisabb és legigyászosabb évfordulójához. Kerek tíz évvel ezelőtt, 1944 október 15-én vette át a Jaatalmat Szálasi Ferenc és ezzel a magyar zsidóság tragédiája befejezést nyert. Ezt megelőzőleg már több mint hatszázezer zsidóvallásu állampolgárt és számos másvallásu demokratát deportáltak a németországi megsemmisítő táborokba. Előzetesen a vidék zsidóságát gettóba gyűjtötték össze, majd bevagonirozás előtt az állítólagosán eldugott értékek után kutatva a középkori ikinzás minden eszközét igénybevették a csendőrök és 'a vagyonosabb zsidókat irtózatosan megkinozták. így kínozták meg feleségemet is, akinek az ütések következtében két ujja eltörött & két karját felkötve rakták fel öt a vagonba, Egy-egy leplombált marhavagónba nyáron a szörnyű hőségben állati módon 75-80 embert zsúfoltak be, minden ivóvíz és élelem nélkül a többnapos útra. Mint a heringeket, úgy zsúfolták össze az embereket a betegekkel, csecsemőkkel és aggokkal együtt; a szülőanyákat, sőt még a dühöngő elmebetegeket is berakták a többiekhez. Az utón sok halott volt és a hullákat csak a megérkezéskor vették ki. Sokan megőrültek az ut folyamán. A több mint hatszázezer elhurcolt végállomása Auschwitz volt. A marhavagónokból egyenesen a pusztulásba; a gázkamrákhoz, a máglyákhoz, a tüzeskemencékhez vezetett a legtöbb áldozat útja. Itt vonultak nappal, meg éjjel az egymásután érkező vonatokból kirakottak tízezrei és százezrei, akiknek napjára már nem jött fel többé az esti csillag, akiknek éjszakájára nem kelt többé a hajnal hasadása. Puffogtak a puskatusok, csattogtak a korbácsok, mellyel az öldöklés pribékjei a vagonokból kituszkolva hajszolták a már kiállott gyötrelmektől úgyis elcsigázottakat és sorakozóba terelve indították őket utolsó útjukra. A halálmenet végtelen soraiban az anyák keblükre szorított csecsemőikkel, az apák kézenfogott gyermekeikkel vánszorogtak sápadtan és merevedő arccal sötét végzetük sejtelmében s a reménytelenség tehetetlen megadásában, így vonszolták magukat, amig a szemükbe révült a feltűnő kéményü épületek sorozata és balsejtelmük máris ijesztő képben tárta fel előttük a “Fürdő” felirásu titokzatos házak belsejét. A levegőben fanyar szagok terjengtek. Léíekzetük már akadozott és végső erőfeszítéssel csak karjukat emelgették. Még feltörtek a szivek végső dobbanásában a hitnek imádságos szavai, de a befejező “Echod” szava már. csak szelid és halk sikolyba füllt. A szi- , szegve süremlő gáz halálba némi- j tóttá egymásra boruló tetemeiket. Aztán kigyultak a máglyák, meg- i nyíltak a hamvasztókemencék tü- 1 zei és a kohók lángjai, mint az uj pogányság molochjai egymásután nyelték el a beléjük dobott nagyszülőktől a magzatokig — egy egész nemzedék teljes sorát. Ez történt a vidéki zsidósággal. Budapest felett 1944 október 15- én suhogott meg a nácipribékek halált osztogató korbácsa. Itt is beteljesedett a végzet és a tíz évvel ezelőtti napon megkezdték a már korábban a gettóba és a kijelölt házakban összezsúfolt budapesti zsidók kiirtását. Százával és ezrével hajtották a fegyveres nácik nemcsak a férfiakat, hanem az aggokat, nőket és gyermekeket is a hűvös, esős őszi hidegben, étlen-szomjan a bécsi országúton Németország felé. A betegeket és azokat, akik nem tudtak tovább menni, a helyszínen lőtték agyon. 1944 végén Budapestre érkezett Bécs felől autón Jütner SS-generális, aki látta a magyar nácik által útközben elpusztított zsidók tömeges hulláit az országúton feküdni. Megérkezése után parancsot adott a halálos gyalogmars beszüntetésére, mert azt a Budapesten levő külföldi követségek tagjai is látták és erélyesen követelték annak megszüntetését. Egy hét múlva azonban Eichman a nácipribékeknek újból parancsot adott a halálmars folytatására azzal, hogy a 10 éven felülieket is útnak kell inditani. Közben Budapesten puskaropogástól lett hangos a Dunapart: a zsidók ezreit lőtték agyon és dobták a folyamba Mi, a szerencsés véletlen folytán életbenmaradt magyar zsidók most a tízéves évfordulón visszaemlékezve erre a világtörténelemben még elő nem fordult szörnyű tragédiára, a bánatnak és szomorúságnak minden emléke felidéződik. bennünk. Melyik magyar zsidó tudná ezt elfelejteni? Nincsen a világon olyan magyar zsidó, aki valamelyik rokonát vagy jóbarátját ne siratná a nácizmus áldozatai sorában! Ezt elfelejteni soha nem lehet! Az első világháborúban a magyar zsidóság hősi halottainak száma meghaladta a zsidóság arányszámát. Soha nem jutott az eszébe egy anyának vagy feleségnek ezt külön fájdalomként felemlíteni, mert a magyar zsidóság mindig szent kötelességének tartotta, ha kell, a hazáért meg is halni. Többen nyerték el a legmagasabb hadi kitüntetést is. Nem igy volt a második világháborúban, Oroszországba, a frontra a zsidó fiatalságot sárga karszalaggal megszégyenitve és az e célra kiválasztott szadista keretlegényekkel és századparancs. mohokkal, külön...századonként-^ ként vitték ki az akkori honvédelmi miniszternek azzal a bizalmas utasításával, hogy belőlük egy se jöjjön haza. Közismertek azok a rettenetes kínzások, ahogy megölték őket. Hatvanezer zsidó munkaszolgálatos halt meg igy . . . A fenti szörnyűségekre emlékezve, megdöbbenéssel kell látnom, hogy országunk tegnapi tönkretevői, a szabad földre szökött nyilas vezetők és az ő tegnapi utkészitőik s barátaik kezdenek lábrakapni és nagy erőfeszítéseket tesznek a náci-nyilas totalitarianizmus és az embertelen antiszemitizmus restaurálására. Az is előfordul, hogy az ilyen emberek súllyal bíró személyektől támogatást s rokonszenvező gesztusokat kapnak. (Az utóbbiak felelőssége még súlyosabb, mert a, jóhiszemű, de tájékozatlan emberekre megtévesztően hathat magatartásuk.) Ezek a nyilasom azt akarják elhitetni, hogy a szabad világ és főleg Amerika a ‘bolsevista kolerát náci szérummal akarja gyógyítani” és megtér a ‘‘nemzettestvérekhez.” Magyarországon ma újból antiszemita folyamat indult el: a bolsevista rendszer üldözi a zsidóságot. Az üldöző személyek jelentékeny részét a nácizmus szereplői közül vették át a bolsevisták. Történelmi tényként kell megállapítani, hogy a magyar nép túlnyomó többségében — első helyen a munkásság és parasztság — soha nem volt antiszemita. Azt is nagy hálával kell megállapítani, hogy a legnehezebb időben számos országgyűlési képviselő és más neves keresztény ember, köztük kiváló tudósok, szembehelyezkedtek a nácizmussal és sok esetben életük kockáztatásával igyekeztek segíteni rajtunk. Sokat hurcoltak el közülök is emiatt a németek, vagy börtönözték be a magyar nácik és ítéltek halálra; ezek a mártírjaink többek között Bajcsy- Zsilinszky Endre, Kiss János és Tartsay Vilmos. Volt azonban a nemzetnek egy kisebb rétege, amely Magyarországon az antiszemitizmus magvát már az 1919-20-as években lerakta és az kisebb-nagyobb változatokkal 25 évig érvényben volt. Ez a kis réteg az első világháború után ráerőszakolta akaratát a nemzetre. Ennek keresztülvitelére fegyveres 'különítményeket alakították. Ki ne emlékezne a Héjjas-féle, a Prónay-féle és a többi terrorkülönitményekre, a Siófokon, Orgoványban, Kecskeméten, Csongrádon végrehajtott gyilkosságokra és a Dohány-utcai bombamerényletre? Ezeknek a szörnyű gyilkosságoknak számos zsidó áldozata volt. Ugyanekkor különböző antiszemita és zsidóüldöző egyesületeket létesítettek, melyek közül első helyen az Ébredő. Magyarok .Egyesülete . állott. 1920-ban a demokratikus képviselők, közte gróf Apponyi Albert minden erőfeszítése s a nyugati hatalmak valamint a Népszövetség tiltakozása ellenére törvénybe iktatták a' szégyenletes numerus clausust. A tanulnivágyó magyar zsidó ifjak tömegesen voltak kénytelenek külföldre vándorolni és ott folytatni tanulmányaikat. Sok ilyen külföldön végzett magyar zsidó él a szabad világban, több a vüág első tudósai sorában foglal helyet. Csodálatos eredményeikkel hírnevet szereztek a magyar névnek. Több ily nagynevű világhírű magyar zsidó tudós foglal el igen magas pozíciót itt az Egyesült Államokban is. Az már előfordult, hogy magyar zsidó hűtlen lett vallásához, de hazájához a tömeggyilkosságok megkezdéséig soha hűtlen nem lett; mindig hűséges és jó magyarok voltak, sokat dolgoztak az országért. Zsidót soha hazaárulásért el nem Ítéltek. Ezért fájt nekünk nagyon, nagyon, ami Valiink történt. A fenti bűnös réteg volt az, amely Hitler uralomra jutása után kierőszakolta a nácizmushoz való csatlakozást és a közismert zsidóellenes törvények megszavazását. Ez a folyamat, amely az Ébredő Magyarok Egyesületével és Siófokkal, Orgovánnyal meg a Dohány-utcai merénylettel kezdődött, a végén Újvidéknél, Auschwitznál, Dachaunál és a Dunapartnál kötött ki. Ezektől az emberektől, akiknek a magyar nemzet és a zsidóság tragédiájának felidézésében vezető szerepük volt, el kell különülnünk. Ezekkel tisztességes demokratikus érzésű magyar ember hazánk jövője érdekében soha együtt nem működhet. Nekünk, életben, maradt zsidóknak pedig a múlt szomorú tapasztalatai alapján mindenkinél élesebben kell távoltartani ezektől magunkat, mert az a zsidó, aki nem ezt teszi, hatszázezer magyar zsidó mártír emlékét gyalázza meg és azt egész biztosan az Úristen is megveri. Az illetékesek közül csak aki nem akarja, csak az nem látja, hogy ezekben megbízni nem lehet, ezek ott akarják folytatni, ahol 1944-ben abbahagyták. Ezek Magyarország felszabadulásakor meg akarják ismételni az 1920-as eseményeket, újból a fegyveres különitményrendszert akarják meghonosítani és le akarják rombolni mindazt, ami demojcrata; önkényesen akarnak bíráskodni, gyilkolni és akaratukat megint mindenben a nemzetre erőszakolni. A tragikus tizedik évforduló alkalmával a múlt gyászos emléke azt írja elő kötelezően részünkre, hogy hazánk felszabaditása és egy demokratikus Magyarország megalapozása érdekében az eddiginél jobban fogjon össze minden hazáját szerető magyar, hogy azutáni többé soha sem nácik, sem bolsevisták ne veszélyeztethessék hazánk szabadságát. Többé 1944 október 15 és hasonló katasztrófa ne fordulhasson elő, mert még egy ilyen csapás nem a sir szélére, han nem véglegesen a sirba rántaná nemzetünket. ANTL ÖDÖN Schultz Ignác Az Izraelből érkezett sebesszárnyu hír, amely a hivatalos kiküldetésben odaérkezett Schultz Ignác váratlan elhalálozásáról adott számot, szivszaggató gyászt zúdított a világon szétszórtan élő magyar zsidóságra. Az orv halál a magyar zsidóság egyik legerősebb tartóoszlapát döntötte ki. Az a férfi hunyta le örökre a szemét a haifai tűző napsütésben, aki munkás életének minden pillanatát a magyar zsidóság ügyeinek szentelte s aki most is azért utazott New Yorkból Izraelbe, -hogy a szociális, kulturális és karitativ tennivalók egész légióját intézze el s még aktívabbá tegye a kezdeményezése és fáradhatatlanul lelkes munkássága folytán máris világdimenzióban jelentkező magyar-zsidó testvérsegitő mozgalmat. Schultz Ignác a fanatikusok kisded és csodálandó csapatához tartozott; azokhoz, akik életüket teszik fel egy jó ügy szolgálatára. Politikai és újságírói pályafutására évekkel ezelőtt hirtelen pontot tett, hogy .teljes energiáját a magyar zsidóság szolgálatába állitsa. Látta a problémák ezreit, felmérte a Magyarországon rekedt zsidók kilátástalan helyzetét, kitapintotta az Izraelben letelepedettek gondjait és bajait s a tényekből folyó okszerű következtetéssel számította ki a nyugati országokban élő magyar zsidóság megszervezésének szükségességét. Lobogva hitt az emberi szolidaritásban) és ezzel a lángoló lobogással fogott hozzá a munkához. Néhány esztendő alatt csodát müveit. A világon szétszórtan élő magyar zsidóságot a szeretet parancsával terelte közös táborba és az intézményesen megszervezett közös munka jutalmaként a testvérsegités fantasztikus eredményei születtek meg. Kettős ága volt ennek a lenyűgöző tempójú tévé-* kény ségnek: Magyarország és Izrael. Ezrek és ezrek, tízezrek és tízezrek a megmondhatói, Magyarországon és Izraelben, hogy mit tett értük Schultz Ignác. Aki ennyire lobogva dolgozik, annak önmagának is el kell lob-
