Az Ember, 1953 (28. évfolyam, 1-48. szám)
1953-02-28 / 9. szám
FEBRUARY 28. 1953 AZ EMBER 5-ik oldal ........ " ............... " — Ott tul a rácson "Hideg szoba, Korgó gyomor, Hatméteres Sztalin-szobcr, Nyomor, nyomor . . . Nyugodt álom, Gondtalan mosoly í gy ahogy volt valamikor, Napsütés, ibolyacsokor . . . De mikor, mikor?” Ezt a keserű versikét itt Parisban hallottam a napokban egy frissen menekült budapesti barátom szájából. Hogy az illetőnek milyen csodálatos módon sikerült Magyarországból kijutnia, azt sajnos nem Írhatom le. A történet — mely felér a leghihetetlenebb filmszenárió idegizgató részleteivel — ha nyomdafestéket látna, odahaza könnyen a vesztét okozhatná egy egész csomó ártatlan embernek; ezt pedí? nem venném a lelkemre. így legyőzöm magamban az újságírót s megtartom a becsületszót, amit a történet hősének Ígértem. Szegény, úgyis még úgy tele Van félelemmel és remegéssel . . . örökösen retteg, hogy kémekkel és hangfogó készülékekkel van körülvéve s kihallgatják a szavait — a megszokott vasfüggöny mögötti módszerrel—s holnap már letartóztatják. Hiába magyaráz - gattam neki, hogy Párisban vagyunk, egy békés polgári lakás szobájában, hol a szomszédok annyira nem törődnek egymással, hogy még egymás nevét sem ismerik. Sehogy sem» sikerült őt megnyugtatnom s ha egy-egy percre el is hitte szavaimat, a következő pillanatban / sirógörcs fogta el, egyrészt az örömtől, másrészt az átélt szenvedésektől, lelki gyötrelmektől és testi nélkülözésektől. Zavartan mentegetőzött gyengeségéért, de valójában én • szégyenlettem magam, mert én csak a háború és a német megszállás alatt ismertem azokat a meg próbáltatásokat, melyeken ő — még fokozottab mértékben — tíz nappal ezelőtt még rendszeresen átélt s melyektől csak abban a pillanatban szabadult meg, amikor végérvényen túljutott a magyar határon. Egy szellemes, kissé cinikus angol iró a második világháború kitörésének napjaiban egyik cikkében megjegyezte, hogy a jó Isten részéről nem volt “gentlemanlike”-eljárás ugyanazt a generációt két esetben sújtani. Erre kellett gondolnom, amikor barátomra tekintettem, akit 1938-ban láttam utoljára s aki azóta megősziilt, izületi csuzt kapott a német internálótáborban és ami kis ellenállóképessége mife megmaradt, azt elvesztette az úgynevezett béke éveiben. Mert a náciuralom alatt, — ahogy ezt a szavaiból kivettem, — minden szörnyűsége dacára a remény, hogy egy nap vége lesz Hitler uralmának, adott valamit, amiben meg lehetett fogózkodni. Ezzel szemben most, azoknak a számára, akik odahaza sínylődnek, semmi kiút sem mutatkozik. Hogy tulajdonképpen miből is áll az ő szenvedésük, ez érdekelt legjobban s ezt szeretném beszámolómban minden túlzás nélkül kifejezni, azzal a tárgyilagossággal. elfogulatlansággal, ahogy ezt itt Franciaországban, Descartes Irta: MEGYERY SÁRI hazájában tanítják. Ha röviden kellene összefoglalnom, két szóval fejezném ki: félelem, bizalmatlanság. Mindenki retteg a holnaptól, mert soha sem tudja, mikor sütnek ki rá valamit, amiért elhurcolják, elpuszttiják. Védelem és védekezés nincs, az egyetlen enyhitőgondolat valahol elrejtve annyi összegyűjtött altatópor vagy azonnal ölő méreg, amivel adott esetben ki lehet kerülni az Andrássy-uti vallató poklot és a lassú halált. Senki sem biztos a szomszédjában, barátjában, szerelmesében, családtagjában. S ez a másik ok, ami lehetetlenné tesz minden emberi kapcsolatot s ami aláássa az idegrendszert. Ehhez a lelkiállapothoz járul aztán a testi legyöngülés és a teljes kimerültség. Élelem alig van, a legcsekélyebb táplálékért, tiz deka silány parizerért órákat kell sort állni. Tüzelő nincs, csak jegy van, “tüka” (tüzelőkártya), de erre nincs árufedezet s ha csoda módjára ki is osztanak 50 kiló szenet, az csak kő és nem ég. Barátom nem akarta elhinni, hogy mi itt már el is felejtettük az átkozott jegyrendszert és szabadon vásároljuk be mindennapi szükségleteinket. A szellemi élet berkeiben a nélkülözés vetéikedik a testi táplálkozás fogyatékosságaival. Az irodalmi termékek siralmas alacsonyrendüségek vagy propagandafüzetek. A színházak műsorai kizárólag orosz és esetleg önképzőköri próbálkozások ismeretlen magyar szerzők “müveiből,” kiket eléggé áthatott a kommunista eszme egy “színdarab” megírására. Zenei élet alig van s még az Opera sem képes fenttartani régi nívóját. Vendégművészek nem jönnek sehonnan sem, legfeljebb másod- és harmadrendű orosz művészek, akik nem tudnak érvényesülni saját hazájukban. A rádió kizárólag propagandaeszköz és a televízió még gyermekcipőben sem jár, mert egyszerűen ismeretlen fogalom. Tekintve, hogy se tőke se technikai felkészültség nincs hozzá, megbélyegezték: valami ördöngős nyugati találmánynak mondják, amelytől óvakodni kell. A filmgyártás kezdetleges utján döcög s csak a rövid ismertető, természeti filmekben akad egy-két élvezhető termék, de csak ha szöveg nélkül vetítik, különben az is rögtön “oktatóvá” válik és persze politikai alapon. Mindezen nem lehet csodálkozni, mert szinte természetes, hogy a sok szakács elsózza az ételt és tudjuk, hogy legyen az bármely ága a művészetnek, a “Müvészettanács” választja ki és dönti el a mindenkori műsort. Ha csak egy ember Ízlésétől függne — mint valamikor, amikor egy Hevesi Sándor, Jób Dániel vagy Bárdos Artur merte vállalni a fe- I lelősséget, úgy talán mást produkálnának. Most egyetlen mérték az irányadó: a “politikai megbizhatóság,” ez pedig úgy látszik nem elég a remekművek megírására vagy felismerésére. Az újságszerkesztés eszközei is egészen különös utakon járnak. A* én szegény barátom például hosszú éveken át egy jól ismert irodalmi képesujságnak szerkesztője volt. A felszabadulás után nagy kínnal, keservvel ismét megindult a lap és ő is visszakapta állását. Tavaly őszig valahogy megtűrték, de egy napon aztán közölték vele, hogy másnap reggeltől áthelyezték más beosztásba. Kapott egy cédulát, hol jelentkezzék, mert ezentúl — lapkihordó lesz! Az egészségének jót fog tenni a szabad levegő és a fizikai munka, éppen eleget ült a szerkesztői székben. A hajdani lapkihordó, — ha nincs is tisztában a helyesírással és nem beszél semmilyen idegen nyelvet sem — egészen könnyen fogja majd helyettesíteni, sőt sokkal jobban, mert az legalább “fogékony az oktatásra.” Kiollózni a leépeket a nyugati ellenséges országok magazinjaiból s aztán ellátni azokat hazugnál hazugabb felírásokkal, — mert jelenleg ennyiből áll a vörös képeslapok szerkesztése, — nem ördögi mesterség és főleg nem a műveltség kérdése. Ma odahaza semmilyen pályához sem szükséges különös képzettség, de ami elengedhetetlen: a “tudatlanok” ujjáképzése, mert a régi intelligens, gondolkozni képes generáció, ha egy kis gerince is van, nem hajlandó bevenni azt a sok maszlagot, amit a fejébe próbálnak verni. Ez az egyik főoka a mindinkább terjedő antiszemita dühöngésnek is, mert szerintük a “zsidó szellem” —úgy ahogy ezt már a nácik is hirdették szégyenletes érveléseikben, — tulkritikus és éles fogékonyságu s igy nehezebben formálható. Az esti tanfolyamokon, hol naponta gyötrik a szerencsétlen, hosszú munkaóráktól teljesen kimerült “elvtársakat” a kommunista tanok és életfelfogás törvényeinek elsajátításával, a legtöbb panasz a zsidó tanulók ellen van. Ezek a 40-50 éves “tacskók,” férfiak és nők vegyesen, válaszolni merészkednek, közbeszólnak s cinikus kérdéseket tesznek fel, amikor a bolsevista játékszabályok szerint a dolgokat kétkedés nélkül kell elfogadni és végül lelkesedve helyeselni mindent, mégha a saját halálos Ítéletünkről- is van szó. Ezek a kötelező összejövetelek, melyek felnőtt ember részére a lidércálmokban visszatérő iskolapad-kínokat jelentik, elviselhetetlenné teszik a mindennapi létet. Valamikor mindenki úgy használta fel munka utáni szabad idejét, ahogy kedve tartotta és zsebe megengedte. Választhatott. Mozit, kártyaasztalt, könyvet, zenét, sportot, szerelmet, sétát, szórakozást vagy unalmat ... ha mást nem, az otthonülőst papucsba*' a kályha mellett. Ma pedig a kávéházi duma-partikat vagy a házi elfoglaltságokat,—amelyekre mindenkinek, férfinek és nőnek egyaránt szüksége van, — fel kell áldozni a politikai “kiképzés” érdekében. Ezeken a gyűléseken kívül nincs olyan nap, hogy ne kel- I lene résztvenni valamilyen gyűlésen, mindenkinek a maga szakmájában, ahol persze megint csak valami ostoba tanácskozás folyik, amelynek nincs semmiféle praktikus haszna, ahol a “nagy” szavak (amikkel divat dobálózni) és az idézetek, sloganok (amiknek a negyedét sem érti a publikum, sőt az u.n. előadó sem) egymást érik. Hallom, hogy a dolgozók tömege egyre jobban unja ezeket a pártértekezleteket (ami szerintük és pestiesen: “süket duma”) és a nők boldogan maradnának otthon mosni, varrni vagy sütni valamit, mint nagyanyáink idejében, ha ugyan volna miből persze. Csak a vezetők azok, akik halálosan komolyan fogják fel feladatukat, a többiek vagy némán tűrnek vagy keserű vicceket gyártanak saját szenvedéseik kicsúfolására. Érdekes, hogy Budapest humorát sem a náci, sem a vörös hurok sem tudja megfojtani; az k i a p adhatatlan a szellemesnélszellemesebb tréfák ontásában. Az én szegény barátom is csak úgy ontotta magából a legfrissebb pesti szójátékokat és élceket. Szégyen, hogy némelyiket meg kellett magyaráznia, nem mintha nem érteném a “csak felnőttek” részére való tréfákat, de úgy nézem, hogy csaknem teljesen elvesztettem a kapcsolatot az uj, 1953-as Budapesttel, aminek sok olyan sajátossága van, melyről nincs fogalmam. Ezeken a vicceken és tréfákon át eszméltem rá, hogy annak a Budapestnek, amit én s az én generációm szeretett, nemcsak a lényege, szelleme és kultúrája halt meg, de az egész mindennel együtt nincs többé. Elsüllyedt, mint a hajdani Atlantisz. Ahogy ezt Zilahy Lajos oly mesterien irta meg egyik regényében, amikor a külföldre vándorolt az emlékezetében hiába keresi a régi jólismert utcák és terek neveit, mert lassan elfelejtette őket . . . úgy most a helyzet ennek a szenvedésnek egy másik, hasonló válfaja, de még fájdalmasabb kiadásban. Az emlékeinkben igenis megvannak azok az utcanevek, de ha véletlenül a valóságban otthon lennénk, nem lenne egyetlen olyan név vagy emléktábla, melynek a felirata a mi részünkre jelentene valamit. Csupa orosz név, nem az ismert nagy Írók és művészek gárdájából, csak harmadrangú álfilozófusok és tiszavirágéletű politikai agitátorok nevei, vagy olyan magyar elvtársaké, akiről alig tudja valaki, mivel érdemelték ki, hogy nevüket utcatáblával megőrizzük? Amitől féltem, sajnos szintén igaz: a deportálások mindennaposak. Teljesen önkényes és megindokolatlan a táborba hurcolások metódusa. A nyilasok több rendszerrel hajtották végre ezt s nagyobb csoportokban történtek az elfogások és elhurcolások. Ma “egyénibb” a kezelés, de mindenkit elérhet. Ha valakit feljelentenek, úgy a legcsekélyebb kihágás, amit rábizonyítanak elég, hogy éjjel házkutatást rendezzenek lakásán és ilyenkor persze rajtuk múlik, hogy mit akarnak “találni.” Ha valaki például az az autóbuszban nem váltotta meg azonnal a jegyét (a kalauz ki van oktatva, hogy később ne adjon jegyet az ilyen “bliccelő-gyanús” utasnak), leszállítják és máris bezáródik mögötte az Andrássyuti vallató épület kapuja. Az / ilyen trükköknek százféle a változata, de a végük csak ritkán “happy ending.” Vannak olyan csodák is, hogy valakinek kikézbesitik a kitoloncolási és internálási lapot, de egy pillanatnyilag megbízhatónak tartott főkommunista erélyes közbeszólására mégis futni engedik az illetőt. így Wesselényi Miklósnak és az egyik Kossuth - leszármazottnak már indulnia kellett volna “vidékre,” amikor egy józaneszü, aránylag mértékletes pártférfiu felszólalt és kifejíette, hogy talán mégsem egészen okos politika a külföld szemében a legendás “Árvízi hajós” dédunokáját és Kossuth Lajos nevének jogos örökösét a Népköztársaság ellenségeinek sorába terelni, a nem kívánatos elemek közé. Az ilyen eseteknek száma elenyésző . . . Ártunk - e hozzátartozóinknak, ha mi, nyugati államokban élő magyarok Írunk nékik? — erre a kérdésemre a most érkezett barátom a következőket tanácsolta: Csak nyílt kártyán írjunk s lehetőleg ne gyakran, mert a bolsevista hatóságok nem veszik jó néven a sürü külföldi levelezést, bár hivatalosan ez nincs megtiltva. A külföldi posta legjelentékenyebb része — mindkét irányban — úgyis eltűnik. Sok függ attól hogy valakinek akarnak-e kellemetlenkedni a hatóságok. Ha igen, akkor az ellenséges világnézetű országokkal kapcsolatokat fenttartani: súlyos vád lehet a jövendő bünlistán. De minden szónál szebben beszél az Ikkacsomag és barátom felsorolta az engem érdeklő emberek nagyrészét, kiket valósággal az éhenhalástól, s megfagyástól mentett meg egy-egy jószivü külföldi magyar küldeménye. A volt csepeli iparmágnás leányának nevéről — ki már békében is ismert volt jószivéről és szociális érzékéről, — manapság mint legendáról beszélnek Pesten. Valósággal fogalom lett a neve s ha valakin egy meleg pullovert látnak, vagy egy hócipőt, azt mondják: “ezt biztosan a bárónő küldte • . .” Bizony, ott tul a rácson, már más világ van, de nem nyílnak a rózsák. Szegény honfitársaink sorsa szívfacsaró. Az egyetlen reménység, amit mint jó jelet üdvözöltem a beszámolóban, hogy az ifjúság nem hagyja magát elkápráztatni és vörösre festeni. Ha nem is tudnak ellenállni nyíltan (ennek a mai helyzetben nem is lenne eredménye, hiszen azonnal letörnék felkelésüket), de lelkűkben benne él a vágy és a hit egy szabad és valóban demokratikus Magyarország felépítésének lehetőségében. Vigasztaló tudat, hogy a fiatalok, — akiket pedig nem győznek “nevelni” és a maguk módján “kényeztetni” a kommunisták — nem találták meg a bolsevista tanokban azt az ideált, ami lelkesíteni tudná őket. Egyre jobban érzik, hogy csak becsapják őket. Ezek a fiatalok ki vannak éhezve valamire, ami erőszak nélkül Is igazság s ami a szeretetre és megértésre van alapítva! Q> A hires Váci-utcai FRANK IRMA KALAPOK New Yorkban Frank Rózsi uj kalapszalón,jóban 531 MADISON AVENUE (54 Street sorok) Telefon: PL 3-2582
