Az Ember, 1953 (28. évfolyam, 1-48. szám)
1953-02-14 / 7. szám
FEBRUARY 14, 1953 AZ EMBER 5-ik oldal Gondolatok a Csendőr-nap körül (Levél a szerkesztőhöz) Kedves Főszerkesztő Ur! Közeledik újra a Csendőr-nap terminusa és a főcsoportvezetők I nyilvánvalóan már javában tanulják elmondandó beszédeiket. Ezekben majd elmondják, hogy a legkiválóbb fegyvernem volt a csendőrség, amely az ország legfőbb “támasza és talpköve” volt s hogy ők voltak a hűség és bájtársiasság mintaképei. Néhány gondolat nekem • is eszembe jut a csendőrséggel kapcsolatban. Talán a szónokok fel tudnak ezekből valamit használni • Legelőször is az jutott eszembe, hogy hányszor ütközött meg a csendőrség a munkát és kenyeret követelő szegény, fegyvertelen néppel. Az öreg-amerikások és kanadások közt sok tanú van erre, akiket az akkori helyzet kényszeritett a kivándor/' lásra. Keserves élet volt az! Mi volt a szegény ember fizetése? Télen egy pengő volt a napszám, nyáron X pengő 80, ha pedig vadászat volt és csak hajtottak, akkor napi 80 fillért kaptak. Hogy félreértés ne legyen, ez nem napi 8 órai munkadija volt, hiszen tudják jól az öreg-amerikások, hogy nyáron látástól-vakulásig dolgoztak, mindezt 1 pengő 80 fillérért. Ez bizony nem sok volt, de mindjárt át is számítjuk: egy dollár akkortájt 5 pengő és 70 fillér volt; a napi 1 pengő 80 tehát egyenlő 311/2 centtel. Alig hinném, hogy akadna itt a csendőrdipik között egy is, aki napi 311/2 centért munkát vállalna. Nos, odahaza a csendőrségtől bérharc idején börtön, nagyon gyakran pedig sortüz járt. Pedig sok helyen ezért a pengőnyolcvanért a mezőgazdasági munkás még a csendőrtiszt és csendőr földjét is köteles volt megművelni. Ezt nem én mondom, hanem egy sokkal illetékesebb, a csendőrség felügyelője. Ez az ur egy alkalommal szemleutjáról visz- Bzatérvén, a következőket jelentette: “Sok helyen a nagybirtokosok a csendőröknek bérbeadott földjeikért nem kérnek bérleti dijat, sőt egyik-másik földesur attól is mentesíti a csendőröket, hogy a mezőgazdasági munkálatokat a csendőr végezze.” Eszembe jutnak a hódmezővásárhelyi, az orosházi, az élesdi, dunaföldvári stb. sortiizek, hiszen ezek indították el a sok tízezer vándorbotot ide Északamerikába. A nemzet szine-java elpusztult a négyéves világháborúban, másik részét kivándorlásra kényszeritették a csendőrök. S a világháború után együttdolgoztak a Prónay-, Osten- 8>urg- stb. tisztiszázadokkas, a Gömbös-, Héjas-, Madary-, stb. különítményekkel. Bunczi csendőrőrmester 3 pribékjével például hatalmas vérengzést csinált Balatonföldvárott, meg Kőröshegyen vagy Marczaliban, ahol Simon József róm. kát. káplánt végeztette ki, miután pribékei előbb elevenen megnyuzták. Vagy ott volt Schmidt Nándor csendőrtiszthelyettes, aki Orgoványon ölt és rabolt, amig Bordás László csendőralhadnagy Pinczehely faluban mészárolt és fosztogatott embereivel. De nehogy azt gondolja valaki, hogy csupán kommunista-gyanúsakat öltek meg. Kommunista volt mindenki, akinek pénze volt. Ezt nem én mondom. Ezt a fővezér ur mondotta a következő szövegű tisztiparancsában: “Egyes osztagok rendcsinálási működésénél minden túlkapás elkerülendő. Ha olyan polgári egyénekre is önkényesen rásujtunk akik kommunista bűntettekben részt nem vettek, ha önkényesen értéktárgyat, pénzt stb. elszedünk jegyzőkönyv melletti deponálás nélkül, kitesszük magunkat annak, hogy eljárásunk egyenesen fosztogatásnak minősíthető, vagy rosszakaratú megfigyelők által ilyen színben tüntethető fel.’’ Én ugyan nem vagyok rosszakaratú megítélő, de mégis megírom, hogy ugyanekkor Belicska honvédelmi miniszter mit irt Siófokra Horthy fővezérhez: "Fegyelmezetlenség, léha könynyelmü, a tiszti álláshoz nem illő magatartás tapasztalható. A tisztek üzletekkel, lánckereskedelemmel, csempészettel foglalkoznak.” Azután elkövetkezett az u.n. konszolidálódás korszaka és elkövetkeztek a “tiszta” választások . ..Hogy ezek miként zajlottak le, arról a választások után benyújtott panaszokból a következő kép bontakozik ki: Csendőrterror, itatás, megvesztegetés, fenyegetés és megfélemlítés, börtön, internálótábor és csendőrsortüzek. Az ’^Uenzéki jelölteket megakadályozták Programm beszédeik elmondásában, kitiltották őket a választás területéről; sok esetben a csendőrök le is tartóztatták az ellenzéki kandidánsokat. Teleki Tibor gróf például azt Írja Bethlen Istvánnak, hogy “a megválasztásomhoz legalább két század kellene. Arra kérlek kedves István, hogy ezt a kívánt mennyiséget megkapjuk, akkor biztos a siker.” Egy másik távirat igy szól: “A miniszterelnök ur őnagyméltósága kéri a meggyaszói kerületbe 40 csendőr azonnali leküldését.” Ilyen csendőri gyötrelmek és megaláztatások mellett csoda-e, hogy a derék és becsületes, éhező és nyomorgó magyarok tízezrével vették kezükbe a vándorbotot és gondolták magukban: “Gyermekéveim s bánátim tanyája Isten veled, én messze elmegyek.” Jött ezek után Újvidék, Óbecse stb. a második világháborúban... Csak mellesleg kívánom megjegyezni, hogy az újvidéki 1,600 ártatlanul lemészárolt zsidó ügyében elrendelt vizsgálatok alkalmával az azóta kivégzett Bajor tábornoknál a 3 millió pengőt kitévő “hadisarcon” kivül 45 darab brilliánst is találtak a hadbirósági házkutatásnál. Nem lenne teljes a megemlékezés, ha nem emlitenők meg a hatszázezer ártatlan magyar zsidó asszony, gyermek, beteg, férfi deportálásánál kifejtett csendöri “működést.” Erről különben filmfelvétel is készült titokban, amikor a nagyváradi zsidókat 80-ad magukkal és puskatussal beverik a kakastollasok a ma rha vagonok - ba . . . Mielőtt ezt a részt befejezném, itt van két újsághír, a “Harc” és a “Magyarság” cimü nyilas lapokból: “Salgótarjánból jelentik: A helybeli polgári iskolában a csendőrség véres vallatásnak veti alá a zsidókat, hogy megtudják, hova rejtették el értékeiket. A kínzások következtében sokan öngyilkosok lettek.” Itt meg kell jegyeznem, hogy volt a csendörségnél egy katonaorvos, a neve: dr. Gulyássy Béla. Ne értsen félre a tisztelt olvasó, ez nem tűzoltó volt, hanem orvos, aki a csendőrök által legyilkolt áldozatok halotti bizonyítványában minden esetben szivbajt tüntetett fel a halál okául. Azt még én a laikus is tudom, hogy halottnál a szivbajt csak a boncolás állapíthatja meg. A másik hir a következő: “Sátoraljaújhelyről jelenti tudósítónk: Az állomásra befutott egy szerelvény deportálandó zsidókkal. A bedrótozott ablakrácsokon keresztül vízért könyörögtek. Kérésüket a csendőrök megtagadták, mire többen kitörtek a vagonból. A csendőrök megnyitották a sortüzet és közülök harmincat agyonlőttek.” Ezek a szerencsétlenek szökni akartak. Szökés esetében pedig jogos a fegyverhasználat. A halál oka: szívbaj. Az ezidei csendőrnapra mondanivalóimat befejeztem. Most pedig átadom a szót a főcsoportvezetőknek. Főszerkesztő umak őszinte nagyrabecsüléssel, kész hive: Montreal, Canada (TELJES NÉV ÉS LAKCÍM) Haláltáborok a Szovjetunióban ÁLLATI SORS A VEREMKUNYHÓKBAN — FAVÁGÁS ÖVIG VÍZBEN — SZÁZEZREK TÖMEGSÍRBAN A HÁBORÚ alatt az északoroszországi Marsanszk falu [közelében földbeásott veremkunyhók sorakoztak egy erdő szélén. Soksok kunyhó. Reggelenkint emberek bújtak ki belőlük, fejszével a vállukon. Favágásra mentek a közeli erdőbe. Ez egy szovjet hadifogolytábor volt, Marsanszk-tábor volt a hivatalos neve, de a foglyok csak haláltábornak hivták. Csak 1943-ban és 1944-ben építettek fel mintegy 40 fabarakkot. Addig télen-nyáron ezekben a kunyhókban éltek az emberek. A kunyhók különböző méretűek voltak, de egytől-egyig szükek és alacsonyak. Ajtajuk volt, de ablakuk nem. Az emberek kétoldalt a falak mentén aludtak, egymásnak háttal a szűk hely miatt. A puszta földön minden takaró nélkül feküdtek, kályha sem volt. A foglyok — mintha csak szardiniás dobozba préselték volna őket — szorosan egymáshoz ragadtak, hogy melegedjenek . . . Amikor néhol megpróbáltak tüzet gyújtani, a füst kikergette őket a kunyhókból. Ilyen volt a marsanszki fogolytábor. Mégsem pusztult el mindenki. Maradtak életben is néhányan, hogy elmeséljék, milyen volt az élet “az ember felszabadításáért” harcoló Szovjetunió fogolytáboraiban. 1943-ban egy kilogram kenyér'8-10 emberre jutott. Rendszerint minden harmad- vagy negyednap. Minden másodig vagy harmadik napon volt “főttétel” is, ami kétdeci melegvízből állt. Nagy szerencsének számított, ha valaki egy-egy szem kölest talált ebben az “élelemben.” Ez volt minden. Hogy még szörnyűbb legyen a foglyok sorsa, a táborokban nem volt ivóviz. A foglyok havat olvasztottak, hogy szomjukat oltsák. Ezt megtehették télen. De nyáron hó sem volt. INDEN hadifoglyon hemzsegtek a tetvek. Az életbenmaradottak elmondják, hogy a ruha úgyszólván nem' látszott a tetvektől. Természetesen, 1943 tavaszán kiütött a tífuszjárvány is. A foglyok tömegesen pusztultak el. 40,000 ember közül egy hónap múlva alig lézengett néhányszáz a táborban. A járvány után az élő ember ritkaságszámba ment. Senkit sem részesítettek gyógykezelésben. Azok, akik kevés vízhez juthattak, forró vízben főtt szénát ettek. A halottakat úgy temették el, hogy a tábortól egy kilométernyire két párhuzamos sorban húsz méter mély tömegsírokat ástak. A gödrök között annyi helyet hagytak, hogy egy szánfogat áthaladhatott. A szánokról dobálták a gödörbe a meztelenre vetkőztetett hullákat. Az életbenmaradt foglyokat az orosz hatóságok favágásra rendelték ki. A munkára csak az “egészségesek” mentek. Tragikus felvonulás volt ez. A pőrére vetkőzött sorbaállított foglyokat néhány orvos tapogatta és akiken csak egy kis húst is találtak a csonton és bőrön kivül, “egészségesnek” nyilvánították. Az erdei munka aztán végleg földhözvágta őket. Az erdő lápos, mocsaras vidéken húzódott. A foglyok övig vízben álltak, ing nélkül, szunyograjokkal körülvéve. A malária befejezte azt, amit az éhinség és tifusz megkezdett. Az éhség örjöngővé tette, az embereket. Testüket felőrölte, idegeik felmondták a szolgálatot. Egymást marcangolták. Elrejtőztek a fákon, amelyek alatt a napi kenyéradagot hordó foglyoknak kellett elhaladniok. Rájuk ugrottak és elragadták tőlük a kenyeret, noha előre tudhatták volna, hogy a mindenütt ott levő őrök szitává lövik őket. Az olyan ember azonban, akit a hosszú, rendszeres éhezés megfosztott a normális gondolkozás képességétől és aki az éhség lidércnyomása alatt fokról fokra levetkőzik minden emberi tulajdonságot, mindenre kész. Még az emberevésre is, ami időnként ki-kitört a táborban, olykor tömeges mértékben is. N EHÉZ ma már elképzelni és felfogni az ilyesmit. Ez azonban csak halvány, bár szomorú és igaz kép a hadifoglyok életéről a "szocializmus országában,” a “felszabadító hadsereg” eljárásáról élő emberekkel szemben. Valóban nehéz kiszámítani, hol kezdődik a sztálini lélektanban a legelemibb emberi ismérvek semmibevevése és hol végződik a féktelen embergyülölet. Ez talán a mai kor egyik legnagyobb erkölcsi és lélektani problémája. A szovjet tábori őrök? Az egyik fogoly elbeszélése szerint, amikor egyizben felgyulladt és küszöbig égett az egyik barakk a bentlevőkkel együtt, az összeégett hullákra rohantak és aranyfogakat kerestek a szájukban. így volt Marsanszk táborban. Másutt talán némileg jobb lehetett a helyzet, de erről nincs semmiféle adat. Ellenkezőleg, vannak szemtanuk, akik azt mondják, hogy Marsanszk. nem volt az egyetlen haláltábor. Egyes más táborokban, mint például Hrenovajában még borzalmasabb körülmények uralkodtak. A halálozás még nagyobb volt. De mennyi ilyen Marsanszk és Hrenovaja, mennyi ilyen átkozott földkunyhó volt a háború idején és van még manapság is a Szovjetunióban. Lehet, hogy épp itt rejlik a válasz arra a kérdésre is, amelyet sok ország felvetett az UN-ben: mi történt a hadifoglyok százezreivel, akikről hét évvel a háború befejezése után sem tudni semmit? Vájjon nem merül-e fel önkéntelenül is képzeletünkben a párhuzamosan ásott tömegsír, a meztelen hullákat szállító szánkó, a szteppék titokzatos végtelensége? H RENOVÁJA - TJÁBOR egy közeli kisvárosról kapta a nevét. 1943-ban ebben a táborban mintegy 120,000 [különböző nemzetiségű hadifogoly volt. Az eljárás ilyen volt: a hadifoglyok a megérkezésük után három napig egyáltalán nem kaptak élelmet, noha rendszerint három vagy még több hétig minden élelem nélkül voltak utón a frontvonaltól Hrenovajáig. Azután egy kenyeret kiosztottak tiz ember között. Ez volt a háromnapi fejadag. Az eredmény nem lehetett más, mint tömeges éhenhalás. Az ellenállóbbak és magasabberkölcsübbek visszatartották magukat attól, hogy emberevésre fanyalodjanak, * a gyengébbek pedig áldozatul estek a kísértéseknek. A barakkok zsúfolva voltak foglyokkal. Először tifusz pusztított, azután vérhas. Sokan a hidegtől is elpusztultak. Naponta 2-300 ember halt meg a táborban. A halottak pontos számát igen nehéz megállapítani, mert a hullákat egész nap szállították. 120,000 hadifogoly közül mintegy 3,000 maradt életben. A háború befejezése óta hét év telt el. Ennyi idő a háború borzalmait némiképp elíeledtette, e borzalmas világégés egyes részleteit elhalványította emlékezetünkben. Vannak azonban dolgok, amelyeket az emberiség még hosszú ideig nem tud elfelejteni. Például a nácitáborok gázkamráit, a megszállt területeken elkövetett vadállati gaztetteket. Vagy az emberek millióinak ilyen viszontagságait annak az országnak a haláltáboraiban, amelynek vezetői a szabadság, a humánus szocialista viszonyok hordozóinak szerepében tetszelegnek a világ előtt. A szovjet hatóságok ezt a rengeteg embert olyan, életkörülmények között tartották, hogy sokat közülük kiforgattak emberi mivoltukból. A legalacsonyabbrendü ösztönök ilyen feléledése a szovjettáborokban egyedül csak az orosz hatóságok ilyen kegyetlen eljárásának következménye a lefegyverzett ellenféllel szemben, akit egyébként meghatározott nemzetközi előírások és minden civilizált ország által elfogadott normák védelmeznek. A többi között ebben különbözik a barbárság a civilizációtól. Marsanszk mindennél szörnyűbb vád. Lerántja a leplet az uj "vezető nemzet” vezetőinek pszihopatológikus természetéről és rámutat azokra a veszedelmekre, amelyek a sztálini “kultúra” képében fenyegetik az emberi műveltség és erkölcs alapvető vívmányait. (N. O.)
