Az Ember, 1953 (28. évfolyam, 1-48. szám)

1953-06-12 / 24. szám

♦Q•n «N01DNIHSVI S001 XOS’O'á KV9DVTIA V >!NOHIH

AZ EMBER,

GÖNDÖR. EERJSNC POLITIKAIKE7XLAP1&

“THE M W.” FERENC GO\PO« S POLITICAL WEEKLY

Centered as second class matter August 4, 1942, at the Post office at New York, N. Y„ under the Act of March 3. 1879

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 320 EAST 79th STREET, NEW YORK 21, N. Y.

EDITORIAL AND PUBLISHING OFFICE: 320 EAST 79th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telephone: BUtterfield 8-6163

— Yearly Subscription $10; Single Copy 20 cents —

VO’L. XXVIil _No. 24 NEW YORK, N. Y„ JUNE 12, 1953 EGYES SZÁM aRA 20 CENT*

Tovább az utón!

Tovább az utón: ez a parancs, ez Göndör Ferenc végakarata. Nincs megállás s a fájdalmasan ránkzuduló gyászban is tovább kell haladnunk eszméink hótiszta lobogója alatt, megtorpanás és tántorgás nélkül, bátran, erősen, egyenesen. Ennek a lapnak jelentősége és kihatása sokkal nagyobb, semhogy pihenőre térhetne, vagy éppen elnémulhatna — még akkor sem, amikor a sors zord és kegyetlen csapása következtében nagynevű alapítója és szerkesztője örökös pihenőre tért. Egyetemes emberi érdek s ezen felül külön magyar érdek, hogy “Az Ember" továbbra is őrt álljon a legtisztább eszmények mellett: védje az emberi szabadságjogoknak és a demokráciának Lincoln és Washington által is megfogalmazott tételeit, küzdjön a szociális felemelkedés magasztos céljaiért, védelmezze az üldözötteket és fékezze a hatalomrajutottakat. ápolja a művészetek virágoskertjét és a kultúra vívmányait, szolgálja a haladást és az igazságos békét, harcoljon a magyar nép felszabadításáért és terjessze a bizalmat, hogy a magyar nép sem a közelmúlt borzalmaiban, sem a jelenlegi rendszerben nem azonos a hazaárulók és gonosztevők kártékony kisebbségével, csatázzon Moszkva ügynökei s a horogkereszt megszállottjai ellen, rántson kardot mindazokkal szemben, akik jogtalanul embertestvéreikre törnek, tapossa el a faji és felekezeti izgatás és gyűlölködés bacillusgazdáit s mérgező propagandistáit és mindezek mellett a külföldi újságírás szakmai törvényeinek, azaz a magyar nyelv fenttartásának s a magyar újságírás nemes hagyományaihoz való ragaszkodásnak programmjával színvonalas olvasmányt adjon a külföldön szétszóródott magyarság kezébe.

Elhunyt szerkesztőnk jól tudta a kötelességét nemcsak életében, de végakaratának kinyilvánításában is. A hűség, mely eszméihez fűzte, a földi élet határán túlra is kiterjed. “Ennek a lapnak fent kell maradnia, — mondta következetes határozottsággal jóegészségben s még hangsúlyozottabban betegségében — erre a lapra szükség van az emberiség legnemesebb ideáljainak soha nem szűnő szolgálatára, az igazság hirdetésére, a gyengék és védtelenek istápolására. Ha én elmegyek, folytassátok helyettem^ ne álljatok meg.”

Ez Göndör Ferenc hagyatéka, a szegényen s mégis oly gazdagon eltávozott nagy halottunké, aki íme nem földi javakat, de az eszmék és a program kincses gazdagságát hagyta ránk örökül. Az ut, amelyen tovább kell haladnunk, világosan s félreérthetetlenül ki van jelölve számunkra.

“Az Ember” tehát továbbra is megjelenik a hívek és barátok, az olvasók, előfizetők és hirdetők támogatásával. Szivünkben mély gyásszal, de az elvégzendő feladat nagyszerűségének boldogító tudatával folytatjuk munkánkat. Nincs kétségünk aziránt, hogy jó munkát végzünk és az egyedüli helyes célt szolgáljuk. Az újságírói toll egyfelől fegyver, de másfelől bilincs s mi boldog önelégültséggel vállaljuk ezt az eltéphetetlen és halálig tartó büszke köteléket, az eszméinkért, “Az Ember”-ért és minden tisztességes, jóakaratu emberért.

DR. DEÁK ZOLTÁN

"SOHASEM CSALÓDTUNK BENNE

Lengyel Menyhért beszéde Göndör Ferenc temetésén

Nagy a mi szivünk gyásza, mérhetetlen a mi bánatunk — búcsúznunk kell egy igaz, jó, hü embertől, legkedvesebb barátunktól, Göndör Ferenctől. Alig néhány emberrel találkoztam az életben, akinél ezeknek a szavaknak, hogy '“igaz, jó, hűséges”, olyan aranyfedezete lett volna, mint Göndör Ferencnél. Ő tökéletesen jó volt az emberséges emberekhez, a nagy, tiszta, szép ügyekhez; igaz volt harcaiban, lelkesedéseiben; rendíthetetlenül hü volt bajtársaihoz, iró-, újságíró-kollégáihoz és akik most, e szomorú órában itt összegyűltünk: barátaihoz.

Kaposvári ifjúságától végigkísértem öt, pesti újságírói korszakán keresztül, amerikai pályafutásáig és csudálatos, hogy ha áttekintek azokon az évtizedeken.

amelyek a történelem legnagyobb katasztrófáit és megrázkódtatá- \ sait hozták a világra és amelyek- \ ben sok ember és karakter annyi sokféleképen változott — Göndör Ferenc tiszta emberi alakja változatlanul fénylett, minden időben, a mindenkori jó ügy szolgálatában. Sohasem csalódtunk benne! Hü volt régi magyarságához, éppúgy, mint rajongásig szeretett uj hazájához.

Csak néhány ilyen ember kell, mint Feri volt, hogy az emberi szívbe, melegségbe, barátságba, becsületbe, szeretettje vetett hitünk, — amely annyi csalódáson, megpróbáltatáson ment keresztül — újból visszatérjen. Családtagja volt ő mindnyájunknak, részese bajainknak, örömeinlmek, életünk kisebb-nagyobb eseményeinek. . .

Akkor is, ha együttjártunk az ö 79-ik utcában és akkor is, ha nagy távolságok választották el barátaitól. Korda Sándor Londonban, Kertész Mihály Hollywoodban és a gyászba borult baráti szivek vüágszerte ugyanolyan megrendült fájdalommal vesznek tőle búcsút, mint mi. itten, a koporsójánál.

Rettenetesen fogunk nélkülözni, drága jó barát: köszönjük Néked a melegséget, a szeretetet. az együttérzést, köszönjük lényed tisztaságát, kedvességét, derékségét, mellyel mindenütt, ahol éltéi, de különösen itt Amerikában, egy olyan emberi közösséget hoztál össze, amely kárpótlást tudott nyújtani sok elvesztett, szép élettartalmunkért!

Isten veled. Göndör Feri . . .

AZ UTOLSÓ barazda

Takaró Géza gyászbeszéde

Ravatalos házban elmélyül a csend, de senki nem hallja a párbeszédet az élet és halál randevúján. Ha a lezárt ajkak megnyílhattak volna, egész biográfiáját ebben foglalhatta volna öszsze a ravatalon nyugvó: “Az élet nekem harc volt, most a halál nyereség.”

Két okom volt, hogy becsüljem őt. Először, mert ember igyekezett maradni a temérdek embertelenség kaotikus idején is. Ember, — sem több, sem kevesebb. Ember,— minden jelzője nélkül a faji, vallási, nemzetiségi, politikai elválasztó tendenciáknak. Ember, — aki lámpájával, “Az Ember”-rel úgy kezdett járkálni New York utcáin és mindenütt a magyarok között, mint az a bizonyos cinikusnak tartott bölcs egykor Athén utcáin: “Keresem az embert.” Mindenkiben először az embert.

Az antik világ legértékesebb hagyatéka az emberiség számára a humanizmus gondolata volt. Annak a világnak, amelyben szabály volt: Homo homini lupus — egyik ember a másiknak farkasa, vagy ördöge volt, ezt kezdte hirdetni: “Homo sacra res homini,”

— az ember szent legyen a másik előtt, mindenkiben becsülje meg az emberi méltóságot. Ember vagyok, ezért semmi nincs tőlem távol, ami emberi. De a mi émberünkre az antik világ ember-eszményének adoniszi vagy éppen apollói szépségénél öntudatlanul vagy talán akaratlanul, mélyebb hatást tett az a szomorú, véres arc, amelyet Munkácsi megörökítve állított az ember elé: Ecce homo. íme az ember. így értjük meg, hogy annyiszor felemelte szavát az üldözöttek, hontalanok, elnyomottak anyagi vagy erkölcsi segítése mellett. Nem jutott tudomására egyéni vagy- kollektiv szenvedés, amit meg nem szánt volna. Ember volt.

És újságíró. Hivatásos. Progresszív. Meggyőződéses. Harcos, Félelmet, megalkuvást nem ismerő. Ha rájött, hogy tévedett, férfiasán sietett jóvátenni. De addig nem engedett, ha kerékbetöréssel fenyegették volna is. Majdnem minden cikke a kemény magyart juttatta eszünkbe, aki belevágja vasekéjét a földbe, sorokat ir “Isten pergamentjére”: hoszszu fekete barázdákat von, melyek nyomán gaz- és csalán-tragédiák születnek, ártalmas féreg- és bogár-sorsok dőlnek el. Verejtéke s néha könnye hullt a barázdákba; ereje fogyott, de nőtt a száma barátainak, ellenségeinek. Mert az embert kereste, a politikai és társadalmi herce-hurcáktól össze nem marcangolt embert. Kereste mint magyar állampolgár, aztán mint boldog és büszke amerikai polgár. Lehet-é ezt még fokozni? Lehet-é, szükséges-é? A ravatalozó mellett elhúzódó avenue egy nagy államférfiura emlékeztet: Madisonra, James Madison a nagy történelmi fordulat idején igy érvelt az alkotmány elfogadása mellett: “Nem vagyok többé csupán virginiai, az USA polgára vagyok; jobb virginiai vagyok, mivel az USA polgára vagyok.”'De mert Madison kora óta volt nekünk egy Lincolnunk is, aki nemcsak egy nemzet fennmaradását nem tudta elképzelni félig szabadon, félig rabságban, de a világ fennmaradását sem, azért Madison ma már igy érvelne: “Nem vagyok csupán az USA boldog, hálás polgára, hanem az emberiség nagy közösségéé is: jobb amerikai polgár vagyok,

(Folytatás a 2. oldalon)

/