Az Ember, 1952 (27. évfolyam, 2-49. szám)
1952-03-22 / 13. szám
March 22. 1952 AZ EMBER 7-ik oldcA Bucsua “dipi” - élettől Irta: Köves Ernő Túl sok időt és papirt kellene elhasználnom ahhoz, hogry az olvasó elé tárhassam egy “dipi”nek kálváriáját, amig végre elindulhat az utolsó európai stáció felé és ahonnan végre hajóra kérőivé, elindulhat az élet, az uj élet, a szabad és félelemmentes élet felé. Évek kellenek ahhoz, hogy valaki az I.R.O. bürokráciáján, az orvosok és konzulátusok idegölő és szivetgyilkoló várószobáján túljutva, — végre egy bevándorló vizűm birtokosává váljék. A dipi is, mint minden más földi halandó, szívesen felejti a rosszat és igyekszik önmagát hamis illúziókba ringatva, gyönyörűnek elképzelni a szabad életet. Pedig az élet, a gond és a megpróbáltatások csak ezután követbehajózunk. Mindenkinek előre ki volt jelölve az ülőhelye. Nagyjából hat személy került egy fülkébe. A szerelvényhez konyha-kocsi is volt csatolva és a 48-órás utón háromszor naponta főtt, meleg ételt szolgáltattak. Valóban kitűnő rendezés mellett, minden baj és kár nélkül érkeztünk meg kétnapos fárasztó utazás után a Bremen-Lesum áldomásra. Magáról az útról valóban nem lehet sokat írni. Mint minden utazás ,amely néhány óránál tovább tart, — fárasztó és unalmas. Bár az I.R.O. Itáliában mindent elkövetett, hogy a végre magáról j lerázott emigránsokat a lehető' legjobb emlékekkel bocsássa útra. Valóban, az utosóelötti akkord minden elismerést megérdemel. De az, ami ezideig megtörtént?. . . Talán bocsássunk fátyolt a múltra. De talán mégis annyit, hogy az I.R.O. a világ bürokráciájának a csucsszervezete és miként a katonaságnál, itt se keressünk logikát. Pedig én is I.R.O.-tisztviselő j voltam! keznek. -Jelen cikkem nem akar útleírás lenni, — csak talán egy összefoglaló,.egy rövid beszámoló és egyben buesu Európától s a saját hitvány dipi-életemtől, amelyet végre sikerült levetnem és amely annyi bajt és megaláztatást okozott nekem is. Az itáliai I.R.O.-központ Bagnoliban van, közvetlen Nápoly mellett. Az I.R.O.-nek hivatalos szobáit is éppen úgy át kell járogatni a dipinek, mint az iskolásgyerekeknek az iskola osztályait, amikor abba a “boldog” helyzetbe kerül, hogy egy, akár más camp-ből valakit ide transzferálnak emigrációra. Ez már azt jelenti, hogy az illető átgázolta az összes nagy akadályokat és ezentúl már aránylag sima területen haladhat végcélja felé. Ami után én is annyira sóvárogtam — bekövetkezett. Én is tagja lettem végre egy indulásra kész csoportnak. Teherautókkal a vasútállomásra vittek bennünket, ahol már várt a külön szerelvény, amely minket Bréma városába (Németország) szállít s ahol A vonat, amely csakis kivándorlókat, emigránsokat cipelt magával, kétnapi robogás után, fáradtan döcögött be a Bréma meleltti Lesum kis álloináskájára. Velünk párhuzamosan, egy másik szerelvény állott az állomáson, amely ugyancsak emigránsokat hozott Ausztriából. Ezek is tehát kiváltságosak, mint mi. Ez volna tehát az utolsó stáció a vén Európában, ahol még 2-3-szor költözködünk, j rakosgatunk és ha igaz: 2-3 hét múlva behajózunk, — végre elindulhatunk uj életet kezdeni. A mellettünk levő szerelvényt, —az itteni organizációnak dicséretére legyen mondva — egy óra leforgása alatt elintézték. A mi kivagonizálásunk sem tartott to- I vább. Teherautókon vittek be I minket és a lesumi camp - ben, | ahol gyorsan átestünk az adminisztráción, végre mindenki elfoglalhata a számára kijelölt szoj bát, illetve fekhelyet. Bréma mellett két tábor áll az átutazó dipik rendelkezésére. A másik camp tőlünk 4-5 km.-nyíre van, az a Grohn-i tábor. Ez egészen másként néz ki, mint a mienk, mert GYÁSZJELENTÉS Fájdalomtól megtört szívvel jelentjük, hogy HOENIG MAURICE március 16-án hirtelen itthagyott minket. Felesége: Frances, fiai: Vilmos és Pál, menye, két unokája, fivérei és nővérei gyászolják. Felejthetetlen emlékét kegyelettel és gyöngéd szeretettel megőrizzük. az már teljesen készen várja az emigránsokat, mig a lesumi csak ’ félig készen: nyersen, nagy rendetlenségben hever, de mégis a befejezéshez közelebb. Amikor a grohni camp kapuján tuljut a szemlélő, — az első percekben azt hiszi, hogy az egyik üllői-uti klinika virágos udvarába-kertjébe került. Vöröstéglás épületek, jobbról-balról sima betonutak, melyek pázsittal vannak szegélyezve, — { sőt, még a fehér padok sem hiányoznak. Ragyogó tisztaság és rend mindenütt. A kapun való bejutás nem olyan egyszerű, komoly őrség óvja a displaced person-okat (dipi-ket) az idegen betolakodóktól. A mi táborunk még nem mutatja ezt az impozáns képet. A camp-rendőrség az amerikai és francia katonaság uniformisát majmolva feszeng és különkülön mindegyik egy-egy Eisenhowernek képzeli magát. A tábor még drótkerítéssel van elkerítve s azon túl is sétálgatnak fel és alá a camp-rendőrök, fegyverrel a vállukon ... ez belőlünk olyan érzést vált ki, mintha koncentrációs lágerben lennénk. Sőt, a kapun való ki- és belépéskor mindenkinek igazolnia kell magát, — bár az “igazolvány” csak az étkező-kártya, amit egyébként is lépten-nyomon fel kell mutatni. Van mozink is s bár csak jó régi képeket mutatnak be, de ezért is 25 pfennig dijat szednek. Könyvtárunk roppant szegényesen van fel- i szerelve, kulturális szempontból a nullával egyenlő. Más szórakozási lehetőség nincs, — ha csak a kantint nem sorolom fel, ahol az árak j roppant magasak s ahol a szegény dipit megszabadítják utolsó fil; lőréitől. Néhány sort a kosztról. Nekünk, magyaroknak, rossz volt az olasz olaj s rossz a német koszt is. Amig Itáliában egy életre megesömörlöttünk a maecaroni-fajtáktól, (bár 2-3 napig üditőleg hatott annak “h'ánya”), 2-3 nappal az íztelen német ételek ehetetlennek mutatkoztak számunkj ra. Sebaj, majd ha újból saját | háztartásunk lesz, szabad földön, mindent bepótolunk. Azt hittük, hogy itt, az utolsó . európai állomáson a szegény dipinek már békessége lesz és csak I nyugodtan a behajózásra kell várakoznia. Nos, hát tévedtünk, — a szent bürokrácia itt sem engedi meg a pihenést. Különféle bizottságok, orvosi vizsgálat (megint), consul, stb., stb., szaladgáltalak ide-oda. Reggeli, ebéd és vacsora elötí legalább félórás sorbaállás, j A hangosanbeszélőt is állandóan ! figyelni kell, mert mindennap 'újabb utasításokat adnak le ne; künk. Végül a hirdető táblákat is olvasni kell, mert ott van kifüg{gesztve a névsor, azok nevei, akik : másnap (napi 4 órai munkakötelezetségünk van) bizonyos helyen jelentkezni kötelesek. Hát igen, úgy szép az élet, ha zajlik s ebben ' a kis dipi államocskában, ahol át[ lagosan 20-22 nyelven zajonganak—zajlik minden! Viszont, azt | el kell ismernünk, hogy a fegyelem nagy, bár mindenre büntető szankciók vannak és a rendbontók. mielőtt valamit elkövetnének j —jól felfogott érdekük miatt le | is higgadnak. Országuk még mindig romokban hever “cs mi csak dolgozhatunk a jóvátételért, nekünk már nincs kiütünk, mint a kivándorlási”— mondogatták. Mindketten Ausztráliát vették célba. . . De nemcsak ezek a munkások “zokogták“ el nekem ebbéli fájdalmukat—igen sokan mások is, főleg a fiatalabb korosztályból. Abban valamenynyien megegyeztek, hogy 20-30 év múlva, amikor gazdagok lesznek, visszatelepülnek a Vaterlandba. A többiek addig csak építsék az országot — gondolják ezek a derék ‘»Übermenschek,” —de ők most elhagyják sülyedö hajójukat. Magáról Bréma városáról nem sokat irhatok, mert az amerikai és angol légiflotta alapos munkát végzett itt, — sajnos, maradtak ép házak is. Egynek sem lett volna szabad megmaradnia. N'em tudom nekik megbocsájtani a mi szép Budapestünket — s még sok egyebet! • Végre eljött a nagy nap. HoLnap b e h a józunk, — mondták. Számunkra a “General Blatchford” nevű 17,000-tonnás hajó jutott. Hajnalban keltünk, hogy d.u. 3 órára mindenki a hajón lehessen. Négykor hajónk már kifutott a kikötőből. A hajón mindenkinek dolgoznia kellett, mert a személyzet igen kicsi, a legalantasabb munkától kezdve egészen az iroda csodálatos birodalmáig, mindenki beosztást kapott. A tenger két napig csendes volt, de a harmadik napon már igen kevesen lézengtek az étkezőkben. Ez mutatja a tengeri betegség hatását legjobban. A fedélzet is kihalt—az utasok szinte eltűntek. Akikkel mégis itt találkoztam, azok is sápadtar dülöngélve kerestek megkönynyebbülést, enyhülést, ha ezt a kellemetlen processziót egyáltalában annak lehet nevezni. Aznap este felé én is kidőltem a sorból — én is a “rókáci-ut” környékér« menekültem. Nem tudom hogyar kerültem le a “küiönbejáratu' 100-személyes, rettentő mélyer fekvő kabinnak csúfolt tömegszál lásomra. 3-4 emeletnyi mélység | be kellett lemenni és még nia r rejtély, hogy találtam oda dűlőn Megkezdődött a Tavaszi Vásár Nadrágok, melyek uccai üzletekben $10, Nődéinél $5.95 Sportkabátok, ' ” ” $21.50 Nődéinél $12.75 Tavaszi felöltök, tiszta gyapjú “Princeton" szövetből' készítve, amlyeket az uccai üzletekben $49.50-ért árusítanak, NADELNÉL ..........I.............................. $28,31 Férfiruhák, uccai üzletekben $59.50, Nadelnél-. .. .$39.50 Ez csak egy pár minta Nadel áraiból! A finom importált gyapjúszövetből készített ruhák és kabátok vételénél még nagyobb összeget takarít meg, ha Nadel hatalmas raktárából választja ki ruha szükségletét. — Tekintse meg raktárunkat, minden vételkényszer nélkül. Udvarias kiszolgálás. A szükséges igazitásokat díjmentesen csináljuk meg. — Nyitva este 6-ig, szombaton is. (Vasárnap csak előzetes megállapodás esetén tartunk nyitva.) NADEL HUGO 104 FIFTH AVE (a 1 5 és 16. utcák között, fent a 15-ik emeleten (Telefon C H2-5666» NEW YORK CITY Egyik délután végre teljesen szabad” voltam és ezt a pár órát rra használtam fel, hogy körülléztem Brémában, ami 14 km.-re an mindössze táborunktól. A votaton két munkás mellé kerültem, .kikkel hamarosan beszélgetésbe legyedtem. Először ők kérdeztek ngem: ki vagyok?, hova emigráok?, stb. Magukról és hazájukról ►eszéltek. Ők nem hibásak semniért és ők nem követek el semniféle bűnt! Reménytelenségüknek igen élénken adtak kifejezést. Hímzett szegedi papucsok, Hunyadi János ásványvíz, akácméz, j u h t u r ó‘ LIBAMÁJ, PAPRIKA, MÁK, LEKVÁR és ezer más import áru, — MAGYAR LEMEZEK nagy választékban. — Kérjen 400-képpel ellátott ingyen árjegyzéket — Hallgassa a WBNX (1380 hullámhossz) rádióműsorunkat vasárnap délután I órától kezdődőleg. ■ ■ RAVII AAta 1577 FIRST AVENUE H. ROTH & SON - TM s »• *• IMPORTERS (Corner East Bind Street) Tel.: REgent 4-1110 gő állapotomban — holott addig “józanul'’ is mindig eltévedtem,— sőt, a kiszállásunk percéig sem tanultam meg az utat oda-vissza. Felmásztam végre ágyamra és rettenetes rosszullétembcn szidtam a hajót, a tengert és az egész utazást. Hiába szedtem a pilulákat — amiket drágán vásároltam egy brémai patikában,—az csak a gyógyszerésznek használt, de nekem cs a többi áldozatnak nem. Érdekes a tengeri beteg lelkiállapota. Azt hiszem valamennyien megfogadják, hogy soha többet, — ha ugyan élve szárazföldre kerülnek! — nem utaznak többé hajón. Utólag is Ízléstelenség Írni arról, amit egy utas végigcsinál a hajón, de mindez roppant komikus is néha. Talán mégis leírhatom most utólag egyik igen humoros esetemet, aminek én voltam szenvedő “hőse.” Napok óta feküdtem, mint egy "hulla'’ — ennivaló? . . . brrr — még látni se kívántam. A szakállam is alaposan megnőtt, már valósággal suhogott. A személyzet eltűnt, sőt a dipi “melósok” is kidőltek. Mit tagadjam: nyitott s csukott szemmel már csak a halált vártam. . . Csak már jönne a Kaszás s megszabadítana a szörnyű “szenvedé: sektől.” (A tengeri betegségen átesettek ne tagadják, hogy ők is hasonlóan gondolkoztak!) Egyik éjszaka úgy éreztem, hogy meg kell látogatnom azt a “bizonyos” mellékhelységet. Igen, de hogyan? A hajó azon az éjszakán valóságos vitustáncot járt. Azon reményemet, hogy cipőmet megkeresem s felhúzom — jó néhány fejbeütés után, egyik ágytól a másikig (bár ezek az összeütközések kijózanítottak — egy - kettőre feladtam. Éreztem, hogy az lehetetlen lesz. Hirtelen nagy akarattal, neki iramodtam, gyalogosan, úgy mezítláb, de pizsamában. Nagy lendülettel szaladtam neki a lépcsőháznek, mert úgy emlékeztem, hogy arra volt az “ut.” Az egyik ajtón 1 —csak úgy találomra, — benyitottam, ahol egy folyosóra kerültem, amit egy vörös lámpa világított meg igen gyengén. Igen, hcly. ben vagyunk, erre felé van a keresett “hely” — gondoltam. Gon-
