Az Ember, 1952 (27. évfolyam, 2-49. szám)
1952-10-25 / 40. szám
AZÉ eot • • • i» CONDOR EERBNC POH Reentered as second matter Aug. 4, 1942, at the post office at New York, N. Y., under the Act of March, 1879 SZERKESZTŐSIG ES KIADÓHIVATAL: 320 hast 79ST., NEW YORK, 21, N. Y. Phone: BLtteriield 8-tilb8 VCL. XXVII — No. 40 NEW YORK, N. Y„ OCTOBER 25. 1952 EGYES SZÁM ÁRA 20 CENT Tolvajok Kossuth körül Irta: DR. DEÁK ZOLTÁN ÁGH “JOBBAN TUDJA“ . . . A “Magyar Bányászta//' írja az alábbi sorokat: Lelketlenül félrevezetik a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének tagjait. Pár héttel előtt leközöltük s velünk együtt két napilapunk és hatilapjaink egyrésze is leközölte jogtanácsosunk szakvéleményét, amely szerint a fenti szervezet tagjai nem kaphatnak amerikai polgárlevelet, amig a szervezethez tartoznak. Felsorolta az okokat, amelyek kizárják, hogy valaki tagsága megtartása mellett amerikai polgár lehessen. Ez természetesen nem tetszik a vezetők által hírhedté tett szervezet vezetőinek, akiknek nevében itteni megbízó'tjük, Ágh László félrevezető nyilatkozatot tett közzé. Ágh László “jobban tudja,” hogy mik az amerikai törvények, mint jogtanácsosunk és mint az a szövetségi ügyész, akivel ezt jogtanácsosunk megtárgyalta, s lelketlenül arról biztosítja a szervezet tagjait, hogy igenis tagságuk megtartásával is polgárok lehetnek. Hallgat Ágh László arról a csekélységről, hogy mint “idegen ügynöknek” jelentkeznie kellett és lajstromoztatni kellett magát a megfelelő washingtoni hatóságnál, ami magában azt jelenti, hogy szervezetét idegen hatalom szolgálatában állónak tekintik. Valószínűleg a szeme sem rebbent meg, amikor azt a hazugságot leírta, hogy az MHBK “társadalmi és nem katonai szervezet.” Ezt természetesen elhitetheti félrevezetett tagjaival, de nem az amerikai hatóságokkal, melyek tisztában vannak vele, hogy: 1) Zakó generális a hírhedt szervezet sokkal hirhedtebb feje elfogadta a nem kevésbé hírhedt Kisbarnaki Farkas Ferenc kinevezését, hogy ő a “főparancsnoka” a “magyar honvédségnek.” 2) hogy Zákó ilyen minőségben ígért “büntetést” a párisi rádión keresztül a magyarországi magyaroknak, s 3) hogy Zákó “katonai szervezetét” eddig minden nyugati hatalomnak felajánlotta,' természetesen kellő anyagi támogatás ellenében, ami egyáltalán nem titok, legfeljebb a tagok között. Tér mészetesen a legostobább halandzsázás azzal dicsekedni, hogy hány MHBK-tag adott vért, vagy hányat soroztak be itt katonának, aminek egyáltalában nincs semmi köze ahhoz, hogy a külföldi katonai szervezet tagjai lehetnek-e amerikai polgárok. Sajnáljuk, hogy vissza kell térnünk a szervezet ügyeihez, melyek olvasóink csak egy kis részét érdeklik, de sajnálnánk, ha az Aghféle félrevezető hazugság miatt egy néhány, vagy esetleg csak egy becsületes MHBK-tag is elesne attól a lehetőségtől, hogy polgára legyen ennek a hazának. Úgy látszik, hogy azok az urak, akiknek sikerült múltjuk elkendőzésével, hamis okmányok vagy vallomásuk segítségével Európában a bevándorlási közegeket félrevezetni, roppant lesújtó véleménnyel vannak erről a nemzetről, annak kormányáról, mert azt hiszik, hogy itt minden hazugságot bevesznek. S Ágh ur nem törődik azzal, hogy bajtársai közül hányán érzik majd magukat szerencsétlennek, ha véletlenül ő rá hallgatnak. Ott állt a nép a szoborral és Révaival szemben és nem Révait, de a szobrot hallotta. Révai izzadva átértékelt, de az ércalak ezt mondta: “. . . és intésül hagyom a magyar faj megszületendő nemzedékeinek, ha még jövendőt óhajt a magyar hazának, tegye stúdiumává a 48-49-i korszak jellemző vonásait. Menthet abból ihletet, tanulhat abból nemcsak hazafiságot, hanem tanulhat erkölcsiséget is, mely a társadalmak biztonságának talpköve.” Ezt mondta az ércalak, ezt hallgatta a nép, meg ezt a kossuthi mondatot: “ ... ha a kisebb nemzetek a nagyhatalmak általi elnyeletéstől meg nem_ óvatnak, Európában nem lesz nyugalom, csak nagyravágyási tulsulyra-törekvési vetélkedések lesznek egyfelől, másfelöl örökös konspirációk. Én erősen meg vagyok győződve, hogy a dunavölgyi kisebb nemzetek konföderációja a történelem logikájának parancsoló követelménye. Ez azonban egy független Magyarországot feltételez. Enélkül lehetetlen.” Révai dadogott, de a szobor ajkáról tisztán és félreérthetetlenül csendült a hajdani szó: “ ... ha a keleti kérdés oly fordulatot venne, hogy szomszédunkban szabad — de szabad és nem orosz vazallus — államok támadnának: Magyarország, ha függetlenségét visszaszerzi, bizonyára kész lesz velük kültámadás elleni kölcsönös védelem végett szövetséges viszonyba lépni.” S miközben Révai Sztálint éltette, a nép ezeket hallotta a szobor ajkáról: “A zsarnok csak magának él s magának élve a népet gyengének szereti, gyengévé teszi . . .”, vagy pedig ezt: “. . . a cár-féle büszke emberfaj, melynek hatalma csakis a szuronyokra támaszkodik, nem képes megérteni, hogy minő nyomorúságosán ügyefogyottá lészen a veszély perceiben az oly uralkodó, aki népének ragaszkodását eljátszotta. Akit népe síhagy, szuronyok nem menthetik meg.” Ezt hallgatta a nép, amint szembenézett Révaival és fölötte felmagasodni látta Kossuth uj szobrát, amely öt méter magas, ellenben Sztálin nemrég leleplezett szobra tizenegy méterrel magasabb. Sok mindenre gondolt a nép a szoborleleplezésen s utána, akinek megvolt, elővette Kossuth “Irataim az emigrációból” cimü könyvét, amelyben ezeket olvasta a viszonylagos esti csendben és magányban: “ .. . hogy a fejedelemségek a szerződő hatalmak együttes garanciája alá helyezve, jövendőben sem orosz ‘pártfogásnak,’ sem osztrák avetke v zásnak ne legyenek kitéve. . .” s miközben ezt olvasta, elme' rengett azon, hogy lám a pártfogás szó idézőjelben szerepel. “El a kezekkel Kossuthtól!”—rikoltotta Révai a beszéde folyamán és nem lehetett tudni, kire érti ezt. A hazug és hamisitó mondatok ennél a résznél Amerika és az amerikai magyarság felé voltak cimezve, de valójában az egész magyar népnek szólt ez a fenyegetés, amely bilincsbetört, szabadulni vágyó kezét Kossuth felé tárja ki. Az ijesztő fenyegetésnek szánt mondat felröppent Révai hörgő szájáról és visszakanyarodva, milliók néma ellenkezésétől megsulyosodva Révaira ütött vissza. . . . Babits Mihály mondja valahol, hogy valójában két hazánk van. Az egyik a határok által megvont, hegy- és vízrajzi térképpel meghatározott földrajzi fogalom. Ezt a hazát elvehetik tőlünk, erre az erőszak és zsarnokság időlegesen ráteheti mohó karvalykezét: csak a földrajzi hazát markolta át, ami sovány győzelem, talmi diadal. A másik haza, az igazi és örökkévaló: bevehetetlen. Mi ez a másik haza? ősi hagyományaink, szokásaink, nyelvünk izes zamata és zenés dallama, Íróink és művészeink alkotásai, Vörösmarty zengő hexameterjei, Ady vátesz-sorai, Krúdy nyírségi bája, Szinyei-Merse pipacsai, Liszt aszú zenéje, gondolkodóink vívódásai, tudósaink diadalai, hőseink tettei, mártírjaink kiontott vére. Ebbe a hazába tartozik Kossuth is, eszméivel, tanításaival, útmutatásaival. Ez a haza el nem vehető, ez bennünk és általunk van. Hiába settenkedik Révai és a moszkovita rendszer Kossuth körül, nem érhet hozzá tolvaj-kezük. A szellemfal, amely védi őt, számukra áthatolhatatlan és bevehetetlen. antibolsevista és antifasiszta tábor központi hetilapját: “AZ EMBER”-t V Az otthoni szovjet-kommunista rendszer Budapesten uj Kossuth-szobrot állított fel. Furcsa szoborleleplezés volt ez. Rendes körülmények között lehull a lepel a szoborról, de most Révai, a moszkvai eredetű népművelési miniszter a leplet ráborította a szoborra: Kossuth Lajos ércbeöntött, mozdulni nem tudó alakját körülcsavarta a bolsevista rezsim harácsoló, vörös leplével. Itt van az általa elmondott avató beszéd szöve; ge, amely nem más, mint nyilvános kisérlet a magyar történelem elleni legnagyobb tolvajlásra. Kisebb-nagyobb történelmi és irodalomtörténeti tolvaj lási kísérletek után Révai most a nemzeti történelem legnagyobb és legbecsesebb értékét, Kossuth Lajost akarta a bolsevista rezsim hézagosán tátongó Patheonjába átsibolni. Előttem van Révai beszédének teljes szövege, ostoba okfejtésével, szédelgő logikátlanságával, bicegő hasonlataival, az igazságot gondosan s makacsul kerülgető hebegésével, Sunyi hazudozásaival, a stereotip moszkvai propaganda szikkadt és együgyü szólamaival bezárólag Amerika gyalázásig és Sztálin éltetéséig; itt van az íróasztalon ennek a történelmi banditizmusnak írott okmánya, amely Kossuth Lajost, történelmünk legnagyobb szabadsághősét, a nemzeti függetlenség bajnokát, a diktatúrával szembehelyezkedő első tudatos demokratánkat a bolsevista rendszer előfutárának akarja “átértékelni.” "Mi kommunisták a müve folytatójának, haladó eszméi örököseinek tekintjük magunkat, nekünk, csak nekünk van erre jogunk, senki másnak” — hangzott Révai rikoltó mondata és a hangsúly az örökösi minőség kizárólagosságán volt. A kivezényelt tömegek hallgatták, a jádió bömbölte, az uniformizált sajtó ezt gargalizálta az egész országnak és azt is, hogy “a mi népköztársasági kormányunk büszkén mondhatja el magáról, hogy utódja Kossuth Lajos forradalmi, nemzeti kormányzatának.” íme, halljad magyar nép és majd az üzemi értekezleteken s az élet minden területére csúszós polipkarokkal begyűrűző “leckefelmondásokon” igy állítsd magad is, így rendeli el ezt neked Révai József, a “dögölj meg apám, dögölj meg anyám, dögölj meg tanitóm” kezdetű halhatatlan vers szerzője és rajta keresztül igy rendeli ezt el a történelemtolvaj rendszer. Mindaz, amit eddig tudtál Kossuthról, csalás és ámítás volt. Kossuth nem a zsarnokság ellen kelt fel, nem a . nemzeti függetlenségnek és a nép szabadságjogainak volt hős í védelmezője, hanem a sztálini diktatúra álmodója, a szovjetj kommunizmus előfutára, a nemzeti függetlenség és demok! rácia sirbatételének mohó követelője volt . . . Az ércbeöntött, mozdulatlan szobor alatt igy mondta ezt Révai és nem szakadt le az ég. A tömeg, amelyet kivezényeltek a nagy átértékelési folyamathoz, Kossuth eszméinek nyilvános kiforgatásához s végső fokon Kossuth elon zási tervének megkísérléséhez, maga is oly mozdulatlan maradt, mint az ércbeformált óriás. Egyenlőtlen .küzdelem volt ez: egyik oldalon I állt a félelmetes miniszter, akinek a régi nyavalyáktól hörgősre mart torkából az orosz fegyverek ugattak ki, a másik oldalon ott állt a hallgatóságnak odaráncigált fegyvertelen nép, meg a tehetetlen ércszobor. Egyenlőtlen küzdelem volt ez: j Révai egyedül maradt a porondon ék senki, senki, senki nem hitte el mindazt, amit mond. Az égnek nem kellett leszakadni, [ a szobornak nem kellett hatalmas és súlyos érckarjával a szó- J nők fejére sújtani, a népnek nem kellett lázadásban kitörnie. Kossuth Lajos népe állt szemben a magányos Révaival és Kossuth Lajos népe boldog, önelégült derűvel szemlélte a verejtékező handabandázást, amely a tolvajlási szándékot köritette. Ez a nép tudja, hogy kicsoda Kossuth, ennek a népnek évszázadosán atavisztikus szabadságvágya és demokratikus hajlama Kossuth alakjával van összeforrva, ez a nép Kossuth nevét veszi daloló ajkára és Kossuth igéit imádkozza a sötét iéiszakában. Ez a nép 1945-ben Kossuth álmát akarta valóra váltani. S ez a nép ma, amikor hármakként hajszolják az embereket, amikor a börtönök, akasztófák, internálások és de- I portálások hollófekete árnya borul a mindennapokra, amikor ! nemre, korra és felekezetre tekintet nélkül csak a törvénytelenségben van egyenlőség, amikor nincs szabad sajtó, nincs ! választójog, nincs gyülekezési szabadság, amikor a nemzeti függetlenség és önkormányzat tetszhalottá dermed, hangos j szívveréssel fordul Kossuth alakja és tanítása felé. A tolvaj!lás! szándék nem juthatott túl a szándéknál, ebből a népből i sem Révai, sem más nem tudja kilopni az igazi Kossuthot.
