Az Ember, 1952 (27. évfolyam, 2-49. szám)
1952-05-31 / 23. szám
4-ik oldal AZ EMBER May 31, 1952 KL EMBER nbsbön FERENC POIJTJKAJ HBtTLAPlA 401 THE MAN Editor and Publisher: FERENC GÖNDÖR, szerkesztő-kiadó Published weekly, except the last four weeks in August. — Editorial and Publishing Office — szerkesztőség és kiadóhivatal: *20 East 79th Street New York 21, N. Y. Telephnoe: Butterfield 8-6168 Yearly Subscription Rates: In United States $10.00. In Foreign Countries $10.00. Single Copy 20 Cents. Vol. XXVII New York, N. Y. May 31,1952 No. 23 Reaatered as second class matter Aug. 4, 1942, at the post office at New York, N. Y., under the Act of March 3, 1879 CSODAVÁRÓK [ EMLÉKEZÉS EGY HÉT ÉV ELŐTTI TAVASZI NAPRA Április hetedike volt. A hóvirág már rég elvirágzott, a fák legszebb tavaszi mezükbe öltöztek, az erdő ezer és ezer madár dalától visszhangzott s a tavaszszaga földből lassan kidugta fejét a nyári beteljesülés Ígérete: a zöldelö vetés. Április hetedike volt. A Bergen-Belsen-böl Celle felé vezető utón lassan és fáradtan vonszoltuk csonttá soványodot tagjainkat. Ruhánk rongyokban lógott le rólunk. Férfiak, asszonyok, öregek, fiatalok, gyermekek és felnőttek. Szomorú látványt nyújtottunk. De befelé mindnyájunkban ott égett a reménység. Még nem tudtuk hová megyünk, őreink még a régiek voltak, de maga az a tény, hogy kikerültünk a drótsövények közül a szabadság csalóka érzését keltette bennünk. Körülbelül 4-5 kilóméter gyaloglás után megérkeztünk a cellei állomásra, ahol bevagóniroztunk. Elhelyezkedésünk meglehetősen kényelmes volt. Legalább is, a mi fogalmaink szerint. A kisgyermekek és a nagyon betegek személykocsikat kaptak, mi többiek, természetesen teherkocsikat. Minden teherkocsira 40 ember jutott, (ami, tekintve, hogy odafelé nyolcvanan voltunk egy tehervagonba zsúfolva, meglehetősen kényelmes elhelyezésnek nevezhető). Férfiak, asszonyok és nagyobb gyermekek vegyesen, de ilyen csekélység, oly hosszú raboskodás után, igazán nem zavart bennünket. Nappalonkint a vagónajtók nyitva voltak és mi, az ajtónyitásban ülve, sóvárgó szemmel tekintettünk a szabad madarak felé. Sohasem fogom elfelejteni a vonatunk mellett tovasuhanó nyárfák fehérségét, a ránkbámuló gyerekeket, a földeken dolgozó férfiakat és a rettenetes felírásokat az állomásokon, amelyek egy már elvesztett háború hiábavaló folytatására biztatták a népet. És a vonat rohant velünk az ismeretlen cél felé. Április lő-ára virradó éjszaka erős ágyúzást hallottunk és reggelre őreinknek hült helyét találtuk. A yonatot természetesen nem mertük elhagyni, mert mindnyájan tudtuk, hogy olyan országban vagyunk, ahol a lakosságot évek óta irántunk való gyűlöletre nevelik. Délig azonban nem történt semmi és igy, bátorságra kapva, elmentünk a közeli patakhoz ivóvízért és mosakodni. Már késő délután volt mire visszatértünk vonatunkhoz. Az alkonyat lassan bíborba vonta az ezüstszélü felhőket, mintha mindaz a vér, ami ebben a háborúban kiontatott, végigömlőtt volna az ég alján. A szél, amely egész nap fújt, elállt és az egész természeten valami felséges nyugalom ömlött el. Csendben ültünk és miközben mindnyájan szeretteinkre gondoltunk, szivünkben hatalmas erővel támadt fel a csodavárók Idle. Hittük, éreztük, tudtuk, hogy rabságunk már nem tarthat soká. És a hit, amely köveket mozgat, ezen az estén elhozta számunkra a csodát, amelyre mindnyájan oly hosszú ideje vártunk. Mialatt csendben ültünk, megzörrentek a bokrok és jobbról, balról is előtűnt egy-egy amerikai katona. És utána a többi. A kilencedik hadsereg katonái. Hogy mit éreztünk, azt leírni lehetetlen. Sirtunk boldogságunkban, öleltük-csókoltuk az amerikai fiukat, akik 1945 április 13-án elhozták számunkra Farsleben-be a legdrágábbat, ami nélkül sem az egyén, sem a nemzet hoszszu ideig nem élhet: az igazi, boldog szabadságot. (ALÁÍRÁS) Víg reminiscenciák a múltból Irta: JÁNOS ANDOR Hl azt akarja, hogy pontosan, 100% -an Uj A orvosának rendelése alapján legyen I gyógyszere elkészítve — keresse fel a LIGETI-féle “YORE PHARMACY”-! »—Ligeti Jenő Ph. G., évtizedes amerikai gyakorlattal bíró patikus— Ligeti Patika 65-45 99th St. Forest Hills, L. I. (Tel.: Tw 7-3330) Ismét itt ülök a nagy olasz óceánjáró séta-fedélzetén. Pontosan huszonkettedszer szelem át a tengert Európa és Délamerika között; ugyanolyan az ünnepi érzésem, mint srác-koromban egykor Pesten, amikor az omnibusz tetején rándultam ki a lizsébe. Ismerem a hajó minden rejtett zugát, termeit, kabinjait, tisztjeit, tengerészeit, stewardjait . . . csak a mostani utasait nem. Előttem suhan el egy szép, szőke nő. Rögtön célbaveszem és már előre tudom, hogy az Egyenlítőnél halálosan bele fogok szeretni, hogy harminc fokkal délebbre mélyen kiábránduljak belőle. A maitre d’Hotel rokoni szeretettel üdvözöl, a lelkére kötöm, hogy “töltött tojást” nekem soha ne szervírozzon és a mozigépésznek pedig borravalót helyezek kilátásba, ha az átkelésünk alatt kihagyja műsorából a j nemzetközi filmpiac legostobább humoreszkjét, hogy “Totó lakást keres.” Indulásnál a szokott szivbusitó jelenetek, én üres szemekkel a tengert bámulom és szeretnék már is Buenos Airesben lenni. Vagy legalább a brazil partoknál az amerikai kontinenst megpillantani, amely mindig zsongitólag hat örökemigráns idegeimre. Az első vacsora után beülök a hajóhid kényelmes bárjába, elszívom az első Chesterfield cigarettát és annak füstje mellett kezdek gondolkodni, visszaálmodni a régmúltat . . . s igy születtek meg az alábbi reminiscenciák. MOLNÁR FERENC Az elhunyt nagy magyar íróról elolvastam több érdemes nekrológot “Az Ember”-ben: Göndör Ferenc, Kéri Pál, László Miklós megható Írásait, a clevelandi “Szabadságiban Nógrádi Béla méltatását és a végén őszintén elszomorodtam az összmagyarságot súlyosan érintő haláleset fölött. Bevallom, titkos tervem volt, ha egyszer New Yorkba is kijutok, felkeresem az Írófejedelmet és áhítattal megszorítom a kezét. Noha újságírói tolla és írói müvei siheder koromtól kezdve nagy hatással voltak rám, sajnos az életemben nem adódott úgy, hogy személyesen is megismerkedhettem volna. Illetőleg . . . egyszer régen mégis érintkezésbe kerültem vele . . . Az első világháború előti években a pesti “Otthon írók és Hírlapírók Köré”-nek klubhelyisége a Dohány-ucca egyik egyemeletes házában volt. A társaskör altisztjét Dávidnak hívták, nagyon derék, jószivü férfiú volt, az Isten nyugosztalja; ismert minden irótujságirót, ismerte azok gyengéit, szeszélyeit, vagyoni állapotukat és különös barátsággal viseltetett az ifjú titánok irányában. Én is azidőben kezdtem “kutyanyelvet” használni, ceruzát tövig hegyezni s szenvedélyesen dohányozni és főleg arra voltam büszke, hogy a “Fidibusz” nevű élclap több bökversemet is közölte. Az Otthonban mi, fiatal iró-óriások nagy vitaestélyeket rendeztünk, oroszlánkörmeinket hangos üvöltés közben csattogtattuk, bennünket csak néhai Nagy Endre tudott tulkajabálni kártyái - differenciái közben. A világirodalmat megváltani akaró asztaltársaságunk közös ideálja Molnár Ferenc volt,— vagy ahogy mi neveztük: A MESTER, akinek külső megjelenését is szerettük volna leutánozni. Ez okból többen közülünk odahaza monokli-próbákat is tartottunk a falitükör előtt. Nem sokkal ezután jelent meg a Mester “Andor” cimü pesti tárgyú regénye, amely például rám olyan hatással volt, hogy az utolsó fejezet elolvasása előtt standapé felvettem az ANDOR nevet (keresztlevelemben András vagyok) és ezt a mai napig is használom. Egy esős őszi délután, hat óra tájban éppen Dáviddal folytattam gazdasági eszmecserét, amikor az előcsarnok ajtajában megjelent a Mester — Heltai Jenő és Jób Dani társaságában. Nekem a váratlan örömtől még a szájam is tátvamaradt, a lábaim legyökereződtek a parketten, a szemeim pedig oly földöntúli áhítatot fejezhettek ki, hogy Molnár egykét pillanatig rámnézett, elmosolyodott, majd egyenesen hozzámjött és egy barackot nyomott a fejemre. A görög istennők az Olympuszon nem lehettek boldogabbak, mint én voltam akkor ... abban a szent percben leültem egy asztalhoz, megírtam a nagy eseményről egy hatsoros bökverset és lóhalálában elfutottam a “Fidibusz” szerkesztőségébe. Az élclap diktátora, Fischof bácsi nem volt egy cseppet sem elragadtatva tőle. Szerinte bagatell ügy volt az egész, közlésre lap-politikai okokból sem volt alkalmas, mert semmi pikantéria nem volt benne. Nekem kétheti közelharcomba került, amig a harmadik héten megjelenhetett; kárpótlásul Írtam a “Fidibusz”-nak egy pár olyan disznó strófát, hogy még magam is elpirultam tőle . . . Nagy izgalommal vártam a megjelent bökvers eredményét, Dávidot kérdeztem meg naponta többször, hogy Molnár szokta-e olvasni a “Fidibusz”-t és diszkréten megkértem, hogy hívja fel a Mester figyelmét a dologra. Dávid becsületszavára meg is Ígérte, különösen amikor drága apám szivarskatulyájából csentem részére portorico-szivarokat. Esküt azonban nem mernék arra tenni, mert a Mester később már nem mosolygott reám. Én azidőben legjobban szerettem volna az ujjlenyomatok mintájára — BARACKLENYOMATOT csináltatni, de a tudomány akkori állása miatt az még nem volt lehetséges, így hát csak kegyes, örök emlékként őrzöm meg Molnár Ferenc müvészkezének rövid érintését fejem búbján. GÖNDÖR FERENC “Az Ember” 25 éves newyorki évfordulójára sok mindent megírtak a jubiláló főszerkesztőről: munkatársai, hűséges olvasói, hívei és nagyszámú tisztelői; az ün! népi jelzők közül főleg azt, hogy | harcos, soha meg nem alkuvó, könyörtelen a gazemberekkel szemben és szolidáris, odaadó az igaz barátaihoz. Én most egy másik, talán kevésbé ismert oldaláról szeretném Göndört az olvasóknak bemutatni. A humoros oldaláról. Ugyanis ő egy született “Naturbursch,” arany-kedéllyel és bohém vigsággal s olyan előadó képességgel megáldva, hogy az egy régi Vigszinház-beli jellemszinésznek is becsületére válna. A bécsi emigrációban, amikor vele együtt csináltam a lapot, számtalanszor alkalmam volt megcsodálni ezt a rendkívüli tehetségét is a kávéházi törzsasztalunknál, amikor Havany Lajos, Korda Sándor, Reinitz Béla, Kéri Fái, Garami Ernő, Kunfi Zsigmond, Hajnal Jenci stb. társaságának tartott derűs, adomázó, “schlagfertig” előadást aktuális vagy céhbeli témákról, humoros emlékekről, emigráns sorsokról, úgy hogy a hallgatóságánál a finálé mindig általános kacajba fulladt. Szerény személyemmel kapcsolatban is elkövetett egyszer egy felejthetetlen tréfát, amely akkoriban kissé a férfiúi önérzetemet is sértette . . . Ifjú voltam és bohó s megvallom utólag, hogy azidőben nagyon tetszettek nekem a bécsi nők. Rendkívüli nagy sikerekről legfeljebb csak füllenthetnék, nem volt meg ahhoz az előfeltételem sem: az osztrák schilling-valuta. Lelkes, de vékonypénzü újságíró voltam; mondén - helyekre nem igen járhattam havi sztárgázsimnál fogva és igy nem is igen volt alkalmam megismerkedni nagy női “esetekkel.” Egy fojtott him-tüneteket lihegő tavaszi alkonyatban, felderítő sétámon a bécsi Ring-en, észrevettem egy nagyon csinos és elegáns leányzót. Támadó szellemű, harcos gyerek voltam egész életemben, nyomban el is határoztam, hogy huszárcselt fogok elkövetni és alkalmas pillanatban leszólitom, mégha a hatóság kezére is kerülök. Nyomába szegődtem és szabályos pesti aszfaltbetyár módra kpzdtem fiksziroznl. Minthogy e fontos elfoglaltságom miatt hátrafelé nem néztem, nem is láthattam, hogy valahonnét a balfenékről Göndör jelent meg a nyomomban. Az “üldözés” társasjátéka csak egy-két percig tarthatott, mert Göndör, mint egy néma kisértet az éji homályban, egyszerre csak a Ring himes mezejéről a gyanútlan hölgyikéhea ugrott és fennhangon a következőt mondta neki hortobágyi kiejtéssel : — Erlauben Sie, dass ich vorstelle für Ihnen . . . der Herr Redakteur János. Le voltam leplezve, sőt meg voltam semmisülve. Nem akarom Ferit utólag sem Toppesfield Manor Csak 3 órányira New York Citytől! HAINES FALLS New York GREEN COUNTY Üdülő Paradicsom! 2800 LÁB MAGASAN! ÖSSZKOMFORTOS LUXUSHOTEL — a szép ONTEORA-PARK-ban — 150 acre saját erdőség! ÜNNEPÉLYES megnyitás DECORATION DAY-kor • Európai-amerikai konyha • Csodálatos vidék • Luxus-szobák és fürdők • Szórakozás, bár, tánc • Terraszok, kilátók • összes sportok, úszás • Gyermekfelügyelet, játszótér • Háztól-házig szállítás, (Greyhound, Adirondack -autóbuszok) Felvilágosítások, helyfoglalás, brosúrák: tel. Tannersville 245 vagy New York City-ben WA 8-3802 10-1 és 6-9 között.
