Az Ember, 1951 (26. évfolyam, 6-49. szám)

1951-10-13 / 38. szám

/

4-ik oldal

őrnek pedig dr. Benedek Lászlót, Vas Zoltán sógorát rendelték, egy züllö*t, magzatelhajtásból élő nőorvost, aki egyúttal a nagymultu Zsidókórház kontár igazgató-főorvosa lett. A nyolctagú intézőbizottság tagjai közül 5 nyílt kommunista és hirbedt ÁVÓ-spion. így történt, hogy a hitélet mechanizmusán kívül a zsidóságot ehhez a kommunista vezetőséghez csak az irántuk való megvetés és utálat fűzi. A zsidó papok közül mindössze kettőt kényszeri the tnek,arra hogy Stöcklerék közigazgatásában részt vegyenek, a többiek mind lelkészi hivatásuknak élnek és távolmaradtak a kommunista manifesztációtól.

A budapesti kommunista kormány 1950 óta céltudatosan egyre fokozottabb mértékben az antiszemitizmust is kijátsza arra, hogy a közvélemény figyelmét elterelje az 1950 óta egyre érezhetőbb gazdasági válságról és az élelmezés lázitó csődjéről. Sok száz éves muszka szisztéma — cárok öröksége! — hogy a közelgő vagy már bekövetkezett katasztrófákat antiszemitizmussal leplezik. Rákosi, Gerő, Révai és a többi istentelen moszkovita ugyanezt a mérget keveri. Válságban teng a mezőgazdaság, az ipar, az élelmiszerellátás, a külkereskedelem és ami Moszkvát ma egyedül izgatja: a HADIGAZDÁLKODÁS és a HADSEREG SZERVEZÉS. Ezek a legmélyebb okai a bestiális deportálásoknak, de a központilag irányított antiszemitizmusnak is. A cél szentesíti* az eszközöket. A parasztot szembe állítani a munkással, az értelmiséget a proletáriátussal, a kereszténységet a zsidósággal. Ez volt Hitler és ez ma Rákosiék politikája!

Ez a politika Magyarországon 1951-ben csődöt mondott. 1945 óta még a nácik gyűlölete sem kovácsolta úgy' össze a társadalmat, a felekezeteket, a foglalkozásokat, mint a tömegterror akciók, a deportálások. A közös balsors, a közös életkökriilmények egyre inkább feloldják az elmúlt 15 év ugyancsak központilag szított ellentéteit, ma már alig öt százalékot leszámítva Magyarország népe egy fronton áll: a kommunisták ellen. Ez az igazság, amelynek dokumentálását “Az Ember” hasábjain folytatni fogom.

Talán még volna kedvem élni

Irta: JÁVOR LÁSZLÓ

Fenyő Miksának, a “Nyugat” és a magyar irodalom zászlósurának küldöm.

Mint haldokló szája előtt a tükörlap Hogy mutassa van-e még lehelet, élet,

Egy simul elém ez a papiros.

Sorok futják be, írok: élek, élek!

. . . De a tinta már nem a szivemből bugyog,

A képek árnyak, agyamból kúsznak elő.

Nem pattan a ritmus, nem csendül a rim,

A rim is szegénykém fásult—ölelkező.

Maró hajnalon már nem ízlik az ének.

Ernyedt eremben zsong az altató,

Tudják kik a dolgok végére értek:

Minden ének hiábavaló.

A hiúság már nem kerget rohamra.

Tapsra füttyre rég süket vagyok.

Erdőben ha egy ágról levágnak A világnak nyelvet mutatok.

Hol üzlet hálóját nem szövögeti Egy kis kávéház pálmaszigetén Feketémet kavargatva halkan Szeretnék üldögélni én.

Nézni a csillagos párisi uccát.

Beszélgetni a bölcs fákkal némán.

Talán még volna kedvem élni! . . .

És írni — témám.

PARIS, 1951. augusztus

KL EMBER

GÖSjDÖR EEMUSNC POLITIKAI HETOAPIA 401 THE MAN

Editor and Publisher: FERENC GÖNDÖR, szerkesztő-kiadó Published weekly, except the last four weeks in August. —

Editorial and Publishing Office — szerkesztőség és kiadóhivatal: 320 East 79th Street New York 21, N. Y.

Xelephnoe: BUtterfield 8-6168

Yearly Subscription Rates: In United States $10.00.

In Foreign Countries $10.00. Single Copy 20 Cents.

Vol. XXVI New York, N. Y„ October 13, 1951 No. 38

Reentered as second class matter Aug. 4, 1942, at the post office at New York, N. Y., under the Actr of March 3, 1879

AZ EMBER

October .13, 1951

A gyógyíthatatlan ember

n.

“Ki maga és hova megy?” “A gyerekeimhez!” kiáltottam. "Hol a családom? . . .” Az ismeretlen nő most már felismerte a helyzetet és csititani próbált. Hogy miket kiabáltam még, arra persze már nem emlékezhetem, de néhány perc alatt összeszaladt az egész ház, — sőt előkerült az épület régi házfelügyelője is. Én rajta is csak a családomat követeltem. Mindenki részvéttel volt irányomban, ami e pillanatban elviselhetetlen volt. A házfelügyelő végre megszólalt: — "Doktor ur, legyen erős és férfiasán viselje a sors csapását!” Vigasztalni próbált, valami olyasmit mondott, hogy “hát a háborúnak sok áldozata van.” Majd közölte velem a szomorú valót. Egy világ omlott össze bennem, — hát ezért tűrtem és ezért ragaszkodtam a hitvány élethez?! Görcsös zokogásomból ájulásba estem. Amikor magamhoz tértem, a házfelügyelő elmondotta nekem a családink szomorú tragédiáját: “Még 1944- ben, amikor a németek megszállták az országot és. a zsidókat külömböző rendelkezésekre kényszeritették, Erzsiké nagyságos aszszony a két gyerekkel kiszökött a sárga csillag viselése nélkül a házból, hogy a gyerekeket valamelyik keresztény rokonához vigye, aki azután őket vidékre viszi. De útközben valahogyan igazoltatták a nyilasok és a nagys. asszony ‘lebukott.’ Én eleget figyelmeztettem a nagys. asszonyt, mert már máskor is meg akarta próbálni ezt, de ő, sajnos, nem hallgatott rám. Szegényeket, mint azután hallottuk—deportálták.” Kis szünetet tartott ezután a házfelügyelő, hogy azután folytathassa családunk tragédiáját: "A doktor ur három húgát is sajnos deportálták. Az öreg nagyságos asszonyt nem hagyta kedves Papája egyedül bemenni a gettóba, szolidaritást és sorsközösséget vállalt vele, együttesen költöztek be oda. Amikor a kedves Mamája meghallotta az Erzsiké nagys. asszony, meg a gyerekek és azután a doktor ur három húgának deportálását, — szegény, szivszélhüdésben szörnyet halt .... Az öreg nagys. ur, azután már kiköltözött a gettóból és mint mondotta “nekem már itt semmi keresni valóm nincsen” . . . Visszament a régi lakásába, de időközben azt már elfoglalták, de azért juttattak neki egy szobát. De szegény, ő sem sokáig maradt özvegyen, mert néhány napra rá szörnyű bombázás volt Pesten és az ő házuk is egy ‘Voltreffer’-t kapott és igy a szegény Papája is ott lelte halálát.” . . . — Elég! — ordítottam önkívületi állapotomban és mint egy őrült, köszönés nélkül kirohantam a lakásból. Ma sem értem, hogy ebben az állapotomban nem dobtam el az életemet, hiszen az életem nem nyújtott többé értelmet .'A. Lementem az uccára, nem gondolkoztam, mert hiszen nem is volt mivel, csak mentem . . . csak mentem, rongyosan .szakálasan, öszszetörve . . .

— Talán még ma is mennék, ha egy orosz katona meg nem rázott volna. Valamit kiabált rám, hogy “Picike robot!” — és máris benn voltam egy' kiégett üzlethelyiségben. Sokan voltunk már ott, de azt csak később láttam, mert én annyira el voltam telve az én fájdalmammal . . . Már sötétedett, amikor magamhoz térve, a világ legtermészetesebb módján ki akartam menni az üzletből. Az ajtónál két orosz katona állta

Irta: Köves Ernő

utamat és amikor azt látták, hogy el akarom hagyni őket, kaján röhögéssel mellbevágtak. Én megkíséreltem megmagyarázni, hogy ma jöttem haza a deportálásból,

— és kértem, engedjenek utamra.

— Válaszként két hatalmas pofonnal a sarokba röpítettek. Én olyan gyenge voltam, hogy még jajgatni sem tudtam és magamba roskadva a saját fájdalmamban— elaludtam ott a földön. Késő este lehetett, amikor felráztak, hogy keljek fel. Már az utóbbi hónapokban annyira megszoktam, hogy állat módjára, terelni hagytam magam . . . Sorba állítottak valamennyiünket s én vánszorogva velük meneteltem.

— Valahol Pestújhelyen pihenőt tartottunk és onnan kora reggel Gödöllőre vánszorogtunk, ahol már enni is kaptunk: káposzta leves volt a komplet menünk. Próbálkoztam a parancsnokhoz kihallgatásra kerülni, de annyi durvasággal és gorombasággal találkoztam, hogy a végén beletörődtem a sorsomba — nekem már mindegy volt . . . Néhány nap múlva Ceglédre gyalogoltunk át, ahol szintén állati körülmények között tartottak minket fogva.

— Körülbelül egyhónap múlva a személyi adatok felvétele után marhavagonokba kerültünk s csekély kéthónapos utazgatás után, Stalingradba érkeztünk, ahol egy vegyes fogolytáborba helyeztek el minket. Az utón alig kaptunk enni és az én amúgy is legyöngült szervezetem (ehhez járult, a komor orosz tél beköszöntése, én meg kiskabátban voltam!) teljesen felmondta a szolgálatot és hogy a baj teljes legyen, 40-fokos lázzal összeestem és — a csodák csodájára egy ágyban tértem eszméletre. Nem volt bennem életösztön és táplálékot sem kívántam magamhoz venni, —lázas állapotomban a családtagjaimat toecézgettem, amiből betegtársaim nem sokat értettek — de nem is túlságosan érdekelte őket a más baja és sorsa. Őszintének kell lennem azonban s ha egyáltalán hálásnak kellene lennem, hogy élek—azt e hadifogoly-kórház doktorkisasszonyának köszönhetem. Amikor lázam már erősen csökkent, egy alkalommal ő volt az éjszakai inspekciós és valamely kérdésére latinul válaszoltam, amire ő felfigyelt és azt kérdezte, honnan tudok latinul? Azt mondottam: orvos vagyok. Erre leült az ágy szélére beszélgetni. A társalgás német nyelven folyt. Azután azt kérdezte: “Maga zsidó?” Nem válaszoltam, mert mit is mondjak rá, hiszen nem voltam az

— de már mindenütt úgy kezeltek hosszú idő óta . . . “Mondja csak meg őszintén—mondotta—ne féljen, mert én is az vagyok.” “Hát igen, az vagyok, de . . .” nem folytattam, mert nem akartam az igazat megmondani. Ettől az időtől kezdve különleges elbánásban részesültem.

— A kolleganőm mindent elkövetett, hogy mielőbb talpra állhassak. A kosztom is (relatíve) jó volt. A kórházból már többször ki akartak tenni, de ő minden esetben megakadályozta ezt azzal, hogy még nem yagyok gyógyult, így sikerült 3 hónapig aránylag emberi módon élnem. Egy napon behivattak az irodába és érdeklődtek praxisom iránt. Miután a válasz kielégítette őket — beosztást kaptam a kórház fogászati osztályán. Mint orvos szabadon dolgoztam és ez egyben azt is jelentette, hogy majdnem szabad ember voltam. A városba is szabad bejárásom volt— csak éppen a kolleganőm csimpaszkodott nyakamba állandóan. Egyik este meggyóntam neki, mert előzőleg azt a kérdést szegezte nekem, hogy nem-e volna kedvem vele házasságra lépni és letelepedni. Roppant érdeklődéssel hallgatta szomorú történetemet és amikor azt befejeztem, minden átmenet nélkül azt kérdezte: “Haza akar-e menni?” “Haza?!” . . . sóhajtottam—“az aligha van nekem, de Magyarországba, — igen, azt szeretnék.” “Rendben van—mondotta a kolléganőm—elintézem, hogy 3-4 hónap múlva haza mehessen.”

— őszintén megmondom, az orvosnő előbbi ajánlata után ezt csak afféle ígérgetésnek hittem. A jóbaráti viszonyunkat nem zavarta meg az én elutasitásom, — sőt, ha lehet fokozni, még kedvesebb volt hozzám. Ez emlékezetes beszélgetésünkre rá pontosan négy hónapra behivattak az irodába,— ahol közölték velem, hogy mint beteg most haza mehetek a következő transzporttal, de jól gondoljam meg, mert itt jobb dolgom van, mint otthon lesz. "Köszönöm, de nekem kötelezettségeim vannak és én menni akarok.” “Rendben van” — mondották. Máris be voltam osztva és tíz nap múlva megtörtént a nagy csoda, hogy egy év múlva visszafelé vitt a vonat! Kedves kolléganőm érthetetlen módon teljesen elrejtőzött előlem és igy nem búcsúztunk el egymástól.

— Nyilván «z is érdekel Téged, hogy mit is láttam Oroszországban? Hát ezt egy bővitett mondatban megmondom, hogy azután folyttahassam történetemet, mert még nem teljes a tragédiám . . . Oroszországban az élők nem emberek, csak számok és rabszolgák, de ha még választékosabban akarnám kifejezni magam, talán igy mondhatnám: gépalkatrészek . . . avagy azoknak szegecsei. Minden szellem és értelem nélkül, de emberi külsővel . . .

—Szóval, Öregem, vissza érkeztem Magyarországba. Magáról az útról felesleges beszélnem, mert most részben kevés az időnk és ez különben csak unalmas és fárasztó volt. Megérkezésem után érdeklődni kezdtem, nem került-e haza valamelyik húgom .... Kutatásom eredménnyel is járt, mert megtudtam, egyedül a legkisebbik húgom, a Klári életben maradt és jelenleg férjével—mert időközben férjhez ment—Hatvanban lakik._. . Mondanom sem kell, hogy azonnal elutaztam Hatvanba és még aznap megtörtént a szomorú, de boldog viszontlátás. Egyikünk se tudta, hogy sirjon-e vagy örüljön? A boldog ölelkezésünk közepette, betoppant a férje, aki csodálkozással és ijedten nézte a történteket. “Lacikám!—kiáltotta húgom, —a bátyám, a Pista van itt-^-nézd ő is életben maradt!”

— A boldogság, öröm és a szomorúság vegyülete volt ez a találkozás. Mindhárman kerültünk egy . . . valamit, ami még nagyon fájt mindig. De a végén én kezdtem el a kerülgetett témát: “Mit tudsz Erzsikéről és a gyerekekről, meg a testvéreinkről?” “Erzsikét és a gyerekeket nem is láttam ott, dehát sajnos, mint már bizonyára tudod, hogy a gyerekes anyákat gyermekeikkel együtt vitték a . . . (húgom nem mondta ki, hogy mi lett velük, de a néma csend utána mindent megmondott!) A két testvérünket elszakították tőlem hamarosan és rövidre rá értesültem a sorsukról . . . elégették őket ... Én nem tudom hogyan ma-