Az Ember, 1951 (26. évfolyam, 6-49. szám)

1951-07-07 / 28. szám

July 7, 1951

AZ EMBER

5-ik oldal

MINDENHEZ

SZERENCSE KELL! ...

Mit szépítsem? Ellopták, telje-, sen és visszavonhatatlanul.

Nem is pénztárca, inkább csak levéltárca volt, szép, kissé kopott, fekete és mindig tömött. Szerettem. ő is ragaszkodott hozzám, hiszen már azt sem tudom melyik karácsonyra kaptam és—kitől. . .

Mindig szórakozott vagyok, soha fiók még a lakásomban sem volt bezárva, soha nem is gondoltam arra, hogy egy szakember, egy tolvaj lopni akarjon tőlem— egy újságírótól. És most mégis megtörtént a kínos eset.

Igaz, hogy nem nekem volt kínos, hanem neki, a tolvajnak, szegénynek, mert én észre sem vettem, hogy eltűnt, csak akor hallottam a dologról először, amikor a szerkesztőségből telefonáltak — “Nincs baj, az iratok -mind megvannak!” . . . Eleinte nem is hittem el, csak később, amikor benyúltam a zsebembe, akkor derült ki, hogy hiányzik dagadtratömött tárcám.

És csak akkor kezdtem el szomorkodni: sajnáltam ezt a szegény tolvajt, ezt a rossz emberismerőt. Első lopása lehetett, kisértésbe esett a tömött tárcától, amiben még fönállása óta pénz— soha nem volt!

Megtévesztette szegény kezdő, ügyetlen tolvajt a duzzadt tárca. Tizesekre-huszasokra gondolt, kiemelte hát a zsebemből, vállalta a kockázatot, a börtönt, boldogan szorongatta, érezte, hogy jó fogást csinált. Vidáman szállt le a subway-ról, de még mindig nem merte megnézni a zsákmányt. Csak sokkal később. A woodlawni temetők táján, ahol életemben nem jártam,—ott merte csak elővenni a tárcát ... a tárcámat, ami most már az övé volt és remegő kezekel kezdte nyitogatni a rekeszeket. De csak értéktelen lim-lomot talált benne, unalmas igazolványokat és egy mulatságos fényképemet egy lánnyal együtt, ami Coney Islandon készült, még az elmúlt nyáron, egy kasírozott repülőgépen.

Borzalmas lehetett -szegénykének, amikor már harmadszor kutatta át a tárcát és meggyőződött arról, hogy semmit sefti zsákmányolt, pedig ki tudja, mire kellett a jó embernek a pénz?

Ha csak egy kicsit . ismert volna ez a szerencsétlen lány, fiú, vagy aggastyán, aki ilyen szerencsétlenül járt velem s akiben volt anynyi tisztesség, hogy a woodlawn-i végállomáson letette az iratokat, hogy az állomási iroda felvehesse

. . . mondom, ha csak kicsit ismert volna engem, tolvaj ur, tudhatta volna, hogy pénzt csak a hátsó nadrágzsebemben hordok, a tárcámba soha. És ha hordok is pénzt, akkor is csak rövid ideig, mert hiszek a gazdasági körforgásba! Ön pedig, kedves tolvaj ur, ne haragudjék rám, hiszen ha ftudtam volna, hogy Önnek ennyire kell a pénz, boldogan betettem volna legalább egy zöldhasu bankót. egy egyest . . . hogy mégis legyen valami öröme az egészből. A tárcát is megtarthata volna a sok ócskasággal együtt . . . Sőt, tálául még a fényképen levő lányt is bemutattam volna. . .

műfordítók

NE OLVASSÁK!

“Egy műfordítónak legalább egy nyelven tudnia kell.”

(Balzac)

PÁRISI PANOPTIKUM

JÓ VIDÉK, BENNED BÍZTAM MINDIG MÉG . . .

Irta: JÁVOR LÁSZLÓ

A Sárga Ház bajtársi összejövetele végén Unterberg Hugó egyetemi tanár, a pesti Poliklinika volt igazgató főorvosa mosolyogva oda szólt hozzám: — Holnap keljél fel korán és délután négy órakor keress fel a klinikán .... — Miről van szó? — kérdeztem. —Majd holnap megtudod — válaszolta.

Másnap pontban hat órakor a professzor előtt álltam. Mosolyogva kezet nyújtok. — Vetkőzz le! — parancsolt rám az orvos. — De, Tanár Ur kérem ... — Tessék levetkőzni! — ismételte ridegen.

Körülnéztem. Egyedül voltunk a szobában. De az asztalon csengő, egy gombnyomás és két markos alak bejöhet . . .

— Nem fog fájni? — viccelődtem vigyorogva, hogy főzzem a professzort.

— Negyven cigaretta, kávéház, feketekávé, majd adok én neked.

Vérnyomásmérőt tett a meztelen karomra. Úgy éreztem magamat mint egy megbilincselt gonosztevő a vizsgálóbíró előtt.

Azt mondta sóhajtsak. Sóhajtottam. Köhögjek. Köhögtem. Azt mondta: harminchárom. Mondogattam: 33. Közben fülével hol a mellkasomnál hol a hátam mögött hallgatózott. Hagytam. Majdcsak megunja.

Valami jót hallhatott. Lekopogta. Kezdtem felvidulni.

Rámparancsolt, hogy gyors léptekkel sétáljak a szobában. Mikor eléggé lestrapáltam magamat, egy székre mutatott. Ártatlan vagyok — lázadoztam hang nélkül, — miért ültet le? Újra a pulzusomat nézte. Aztán csavargatta a kezemet, meg változatosság kedvéért a térdemet püfölte egy hegyes kalapáccsal.

Mikor igy jól elvert, azt parancsolta, hogy nyújtsam ki a nyelvemet. Kitátottám a számat és nyelvet mutattam mérgesen.

Hokusz-pokusz, — mondtam magamban. Viccelni szerettem volna, mert féltem. Amitől az ember fél, azt igyekszik távoltartani magától. Viccel próbáltam elűzni félelmemet. Ma egy éve a kórházi ágyon nem féltem. Érdekes izgalmas játék volt a betegség. Az ember önfenntartási ösztönből hisz a csodában. Hol lehet a csoda, ha nem mellettem . . . Most tizenkétórai alvás után, nappali félébrenléttel az életösztön is lassan eltompul, a lét sorvasztó bágyadt félelem valamitől, amire nincs szavunk a szótárban.

Ösztönéletünk ezer homályos állapotáról talán sose fogunk hirt adni, mert nincs rá szavunk.

Felöltöztem. Kíváncsian néztem az orvos arcát. I?áron:s?or láttam a professzort a kávéházban, felolvasó asztal előtt, páriskörnyéki házának kertjében növényei fölé hajolva. Láttam múzeumban “A romantikus kor portréi” kiállításán, amin a hüdéses mosolyu, bodroshaju, félrebillent fejű alakokat nézte, a modelek álmatag pózát, akiknek fehér keze ernyedten csüggött, egy pillanat és a kéz lehull a földre. A nők angyalok a csipkék, bodrok, fodrok felhőiben lebegve. Egy kor, amely a nőt exaltálta regényben, festményen egyaránt. A mai nő, St, Germain pincéinek “exisztencialista patkányai” nem tejben fürdő rózsák, hanem piszkos lábú, gatyát hordó bomlottak, akik bidéből isszák a gint é% bagóiét köpnek a Flore-kávéház terraszára.

Korunk szépségideálja és szerelmi bálványa a Párttitkár lett.

— Tizenhárom éve. Amikor elhagytam Hegyeshalmot—mondtam fahumorral.

— Sürgősen vidékre kell utaznod, minimum egy hónapra. Ott rendbe jönnek az idegek — mondta a professzor és végül egy kávéházban szidott tovább mint a bokrot.

UTAZÁS A FALUSI FÖLD KÖRÜL ÉS BELÜL [

B. állomáson leszállók a vonatról, egy nő vár nadrágban, bikinimelltartó van rajta. Monsieur X-et keresi — kérdi a bikinis, — jöjjön elkísérem oda. én vagyok a házigazda modelje. A barátom absztrakt képeket csinál, gyakran papirosból vág ki színes tarka-szarkákat.

A nő nem hasonlít a bekeretezett ábrákra. De ez az ő dolga.

Festődoboz van a hónom alatt, egy kis fonott kosárban Bobine, a macskám nyávog.

— Egyemeletes házacska, a tető alatt isteni műterem. A festő szőke flamand fiú. Lekiált:

—Nő nélkül jöttél, marha!?

— Hol lehet tejet venni? — kérdem a nőt.

— A falu végén vannak a farmok, ott árulnak. De mindjárt dudálni fognak, kis targoncán tejet hordanak ki.

•

Kiengedem Bobine-t a kosárból. Ideges. Megmagyarázom neki, itt egészséges *az élet, ez a természet lágy öle. Undorral néz körül, megrázza fehér fejét, a nyakára kötött piros övecskén csörög a kis csengetyü. Dudál a tejes, tejet veszek, kistányérra öntök Bobine-nak. Bobine leheveredik, enni sincs kedve. A szomszédos házak tetején, a i kőfal peremén macskák jelennek meg. Egy párisi macska, adják szájról-szájra a pletykát. Félrehuzódok — no mi lesz itt? Vagy tiz macska sompolyog az udvarra. Néhány bele üti az orrát Bobine tejestányérjába. Fintorral otthagyják a tejet. Ezek vadak. Mezei egeret, szárnyasokat lopkodnak. Nem ismerik a tejet, mint az emberi társadalomban degenerálódott Bobine. -1

Bobine a macskakor közepén ül mint egy manekén. Körbejárják. Az egyik elkezd nevetni. Gúnyolják, röhögnek rajta. Egyik kandúr, olyan tipikus falurossza, tépett fülét hegyezve ráugrik a félszeg párisi midinetre. Ahölgy nyakon akarja ragadni gyermeksirásszerü szerelmi üvöltéssel. Aztán félreugrik és rémülten elmenekül. A többi macska is szétugrik, mintha bomba csapott volna közéjük.

A model kinéz a konyhából:

— A maga macskáját nem fogják megejteni, mert a nyakán őv van. A macska raffináltabb, mint az enjberi lény. Csak teljesen inesteien nő kell neki.

•

A földszinten van az én szobám, mellette a konyha. Magam főzök. Elmentem bevásárolni. A községházát polgármesteri hivatalnak nevezik. Délután van, fiatal lányok tarka köténykében jönnek ki a suliból. Féllábon ugrálnak. Most jut eszembe, hogy ezt nem először látom. Bejártam néhány országot s úgy emlékszem mindenhol ez a szokás. Féllábon ugrálnak a gyerekek az iskolából kijövet.

Cigarettát tettem a számba és figyeltem az orvost. Kiváncsi voltam mit szól.

— Félcigarettát szívjál — mondta. Minél kevesebbet. Mikor voltál utoljára vidéken?

1

I

I

I

I

I

1

I

I

I

I

Herendi Muzeum

Meghívjuk vidéki vevőinket és Herendi-poreellán imádókat, látogassanak el hozzánk, — élvezzék a szehhnél-szebh Herendi darabokat, teljes 4 (farriitlírákat, különböző dekorációkkal.

Minden kötelezettség nélkül—szívesen lesznek látva.

JOHN MAYER, Inc'

IMPORTERS - DISTRIBUTORS of Fine HEREND Porcelain.

692 Lexington Ave. New York

Telefon: PL 8-0607 56-57 uccók között)

i

I

I

I

I

I

I

I

I

l

i

•

Fedezzük fel a falut. Templomba megyek. A kis kápolnán kőből faragott szám: 1512. A kapu zárva van, a temetőt keresem. Az alacsony kőfal mögött kis hordozható széken öreg asszony ül mozdulatlanul. Harisnyát köt. Mellette könyve hever. Félek leírni olyan hihetetlen. “Poésies” a könyv cime, szerzője Rainer Maria Rilke . . .

•

A fűszereshez mentem vacsorára valót venni. A falu gyomrába lát itt az ember. A csemegék elképzelhetetlen pompája. A “közönséges” francia paraszt eszi ezeket a holmikat. Farmosok, napszámosok, cselédek.

Óriási halom margarin.

— Itt margarint is fogyasztanak? — kérdem csodálkozva a fűszerest. ; {.

Furcsa és egyben szellemes választ kapok: ' ’

— A paraszt nem sajnál Ínyenc falatokért pénzt adni, de a vajat nem főzi fel. Mert maga készíti. Kiszámítja mennyit takarít meg, ha drágán eladja a vajat és olcsó margarint vesz. Az igy spórolt pénzen inkább kaviárt vásárol.

•

“Vigyázat a kutya hamis” figyelmeztet egy tábla ottan az egyik kisbirtokos kapuján. Benyitok, egy kis öleb ugrál elém. Minden ajtón ilyen táblák vannak és minden kapu mögött ilyen “hamis” kutyák. Vajat veszek. Egy óriási halomban hagyma illatozik.

— Szépek a hagymák — mondom elismeréssel az asszonynak, akt az istállóból jön elém.

Nézem a hagymát, fogalmam sincs arról, hogy miért szép a hagyma. De már beszél is a kisgazdáné:

— Az óhagyma is szép volt. Alig volt héjjá. A hagymának időmegérző ösztöne van, — magyarázza az egyszerű ember.—Ha a hagymának vékony a héjjá akkor könnyű tél lfsz. A növény igy védi magát a megfagyás ellen . . .

Az ösztön gyűjtőnév, mindenre ráhúzzuk, amit nem tudunk megmagyarázni. Az ösztön az intelligencia egy bizonyos megnyilatkozása.

Az ember tökéletesnek hiszi magát. Sok állat megérzi előre a, földrengést és más ezer titkot tud. És itt vannak a növények. A le-