Az Ember, 1943 (18. évfolyam, 25. éves jubíleumi szám)
1943-07-04 / 25. éves jubileumi szám
July 4, 1943. Az Ember 49-ik oldal. y TALÁLKOZÁS AZ UR ANGYALÁVAL (ÉJFÉLI TÖRTÉNET 1943-ból.) Ii . . . Jákob pedig egyedid marada és tusakodik vala ővele egy férfin egész hajnal eljöveteléig. Aki mikor látta, hogy nem vehet rajta erőt, megillető csípőjének forgócsontját. Amaz pedig monda: . . . küzdöttél Istennel és emberekkel és győztél ... És megáldó öt ott . . . És a nap fel kell vala rajta, Jákob pedig sántít vala csípőjére, (ótestámentom I. 32.) újból kezdődik e csalfa játék, bírja e baromfaj, mely annyit átélt?” (Az Idegen nem szólt, hallgatott.) “Az ember mindig balga volt, bízott véled kötött frigyében, s még most is hordja zúzott szügyében kificamodott tomporában, mit szerzett az utolsó tornában. Mi hát a szándékod most velünk, égbe vagy pokolba ívelünk? Adj tüzcsóvát e tévelygő fajnak, vége lesz-e egyszer a jajjnak? . . . Nem szólsz Uram, most te vagy néma? Égi jelt várunk, a hitünk béna!” (A félig hunyt istenszem szögéből mosoly villant rám mégis végül:) “Vén kérdező, nem találtad már azt, hogy sok kérdésre nem lelsz választ? Bevallom, sokszor én se tudom, nem-e tévedtem el az utón. S az útról jut eszembe: még messze kell mennem, hajnalhasadásra otthon kell fennem.” (Vad vihar támadt erre szivemben, milliók ereje gyűlt a kezemben, letérdepeltem az Úrral szemben, zokogtam, kértem, követeltem, térdeit karommal átöleltem.) "Óh ember, ember, te bajcsináló, hozzámtapadt, de különálló, izgága porszem gyöngykagylóban, bajomra vagytok, bajomra valóban. Mit gyötrődtök végcéllal, árral, kínlódtok kinyithatatlan zárral? Ideje, hogy felnőjjetek, magatok ura legyetek. Nem látod az idők érésit? A sors betűit nem vezérek vésik, ez a harc a közember harca, fajod jövőjét vállán ő tartja. Repülő várakban mindent merő, poklok kapuit beverő, kicsi fickókban van az erő. Már tudja, méri az erejét, kobakjában a velejét. Mikor a poklokból visszatér, uj rendet kovácsol, nem kér. S majd rajtatok és rajta áll: a nóta ne legyen a régi nóta, s a tojás min kotlódtok száz év óta, szül-e jobb kort vagy újból zápra vál!” Még hosszan búgott hangja fülembe, mig eltűnt a párás végtelenbe. Megverve agyba, főbe, tagba ott leltek reggel vérbe fagyva, de boldog mosollyal szájam szélén, mint ki kincset hord a szive mélyén. Mikor az éj, az éj, a denevér ráhull a földre s bíbor kéj, sikoltó párok párzása, kéje parázna illatát ontja az éjbe, az égi fénypille begubódzik, millió állat, fü, fa, virág, a tarka-barka, csillogó, pillangószinekben villogó gyönyörű nappali világ, ez óriás szirom becsukódik; s mind aki töretlen és egész, kiben sin-páron gördül az ész, aki szabályos, rendes, ép, álomvár leejtett hídjára lép, s a rácsontuli zöld mezőkről mohó újakkal mézet tép a nyugvó test, e kincses lép ezerszemü titkos rejtekébe (kébe, kébe, kébe, kébe) s fürdeti lelkét mézálom kéjbe (kéjbe, kéjbe, kéjbe, kéjbe): — rám nem száll pihenés, sem álom, üdvöm az éjben nem találom, forgolódom a gyűlölt ágyon, aludni, aludni, aludni, soha fel nem ébredni vágyom! S hogy gyötrött, sürgető szóval hivom az álmot, ő, kivel vivőm örök harcom a nagy porondon, az ür e foltján, a földkorongon, eljön hozzám az Idegen. (Mind tusázunk véled idelenn óh hétpecsétes, szent titok, amit ki sohasem nyithatok: te vagy-e az Urnák angyala, vagy talán, talán az Ur maga.) Nincs szárnya, szakálla, sem kaszája, nem dübörög ijesztőn a lába, szelíd mosolyra áll a szája, halkan surran be a szobába, leül mellém a gyűrött ágyra. S hogy védekezve felemelem feszült ujjakkal a kezem, megszólal lágyan, melegen, (megszólal a csend is, a fekete éjből halk zene úszik be): “Fáradt vándor gyere velem, elviszlek szebb tájak felé, a titkok forrása elé. Sok ifjúkori jóbarátod a zöld völgyekben megtalálod. Ott vannak mind, kiket szerettél a bánatmosó, álmos vizeknél. Ott van a drága, hü barát, kit kiterítve, békülten, holtan néztél egy hosszú éjen át, s kinek busboltos homlokát búcsúzó bánattal megcsókoltad. Hideg kezd lenni idelenn, fáradt vándor gyere velem.” (Most lassan, az ablakhoz ment, az éjből újból zeng a csend. Megdobban a nyulsziv idebenn, hogy újból szól az idegen:) “Beszélni akartál velem, s most nem szólsz, hallgatsz, mint duzzogó gyermek, kit igaztalanul megvernek. Az ily fickót én kedvelem: torkodból dűl a panaszos nóta, s ha publikum van, néma a flóta.” (Nem bírtam már, hogy szó nélkül áiljam, kiegyenesedett görbe vállam:) “Sártól, hamutól tapadt be a szájam, sebeim, sebeid minek is vájjam. Néked is fáj, tudom, az ember, a zöld völgyekről ezért zengel. Sok itt a bánat, a zűrzavar, eltiport lugasunk csupa avar, s dal helyett tövis van a szivemben. “El, elkellene már innen mennem, és menni szeretnék, de nem megyek, mig, egy-két kérdést nem kérdezek, s tépett életem szövetére egy-két foltot még nem teszek.” “Árnyas mezőkre hivol engem? Jó volna ott barátaimmal lennem. Oh istenadta vízió: Létbe vizében víziló, mig körül az ifjú millió hörög a vérbe, sárba taposva, fáklyás lelkűkből a villogó tüzet a barna lé kimosta!” “Óh Uram, Uram, ki vagy te, mondd, s mért szakadt ránk újból ez a gond? A lényeg ez: atyánk vagy-e Uram, vagy csak egy hűvös idegen, ki fenntről nézed, hogy tépem foszlányra foszlott idegem, elfáradt szivem, májam, lépem, ostromolva a hideg eget. — mely sohasem ad, csak hiteget —: hogy ami van, van, miért lehet, ember ily kotyvalékot, hogy főzhet, ehet, enfőzte barna levébe ily mélyre, hogy mehet? “Kérdem hát újból unott érvekkel: mi célod velünk szegény férgekkel, mi célod velünk, hogy megtaposol a bendőnkig minden tiz-husz évben, s mikor bízón pihenünk révben, újból viharos tengerre hajtól, nem hagysz soká nyugton a bajtól? Hová repül e törékeny sajka, s a furcsa áru, az ember rajta? Megyünk-e végül valahová, vagy csak zápult agyunk hiszi, Isten keze előre viszi, mig forgunk, mint kergült kankutyák, kik körük szédülten futják kergetve saját farkukat, mig vigyorog az egyik, a másik ugat? Vár-e ránk balzsam Gileádban, vagy csak mi reméljük sutánbután, s ez uj, e szörnyű harc után “Nem úgy Uram, nem mégy el innen, mig nem adsz uj frigyet, uj hitet. Nékem hiába említed a válasznélküli süket kérdést, értelemnélküli üres megértést, népemnek, nékem hinnünk kell, hinnem: húsz millió nem hull el újból hiába, s ezúttal balzsam vár Gileádba!” ó erre birkózni kezdett velem.. Én térdeit makacsul ölelem. Soká tartott ez a tusa. Hol gyors volt, hol lassú a ritmusa. Fújtunk lihegtünk mindakeíten. Én ziháltam, zokogtam, énekeltem, ő dörmögött meg bümmögött. Angyalok álltak az Ur mögött, mögöttem kétezer millió ember térdepelt, kért az Úrral szemben. De mi nem néztünk, csak csatáztunk, mindketten verejtékben áztunk. Végül is lágyékon nyomott, kificamította tomporom, — csipőmön, lágyékcsontomon ma is hordom e két nyomot —, aztán megverve összeestem, holtfáradt volt a lelkem, testem, — de félszemmel az Ur arcát lestem. Ö lihegve ült le az ágy szélére, soká hallgatott, s igy szólt végtére: MI EMBER következő jubileumán a mai harc áldásos eredményeit szeretnék ünnepelni: F. R. Ferryman T. L. Mikes Berthold Nagy Joseph Szigethy Stephen Wolter
