Az Ember, 1943 (18. évfolyam, 25. éves jubíleumi szám)
1943-07-04 / 25. éves jubileumi szám
16-ik oldal. July 4, 1943. KÉT SZÜLETÉSNAPRA Irta: BRÓDY ILLÉS Tizennyolc szeptemberében, mikor “Az Ember” született, én nem éltem emberi sorban. Sőt, sokszor majdnem meghaltam. Cambraiban voltam egy lovastüzér üteggel és mert a nyolc tiszt között és voltam a legfiatalabb, a legkisebb ranggal — ami már kisebb nem is lehetett —, kapitányom engem küldött min- i den éjjel mint futárt az első állásban lévő másik üteghez. Erre a golgotái útra, Eambraitól Bapaumeig, két blúzt gomboltam magamra; a blúzokra felvettem majdnem bokáig érő nagykabátomat, a kabátra pedig báránybőr bekecset vetettem panyókára. Német acél-1 sisakot nyomtam a fejembe, jó mélyen; az egyik blúz I szivarzsebébe beletettem azt a nehéz ezüst cigarettatárcát, amit Boros Samutól kaptam, és a gázmaszkomat is úgy helyeztem el, hogy a! szivem fölött lógjon. Gondoltam, gynöge srapnell elől megvéd a sok ruha, fém és vas és acél. Kis erá- J ris magyar paraszt kancám ismerte már az utat, tudta, hol lehet lépésben menni és hol kell szélsebesen vágtatni. A ló gondolkozott, nyugodtabb volt, mint a lovas. Kezeim reszkettek, fogaim vacogtak. Féltem a haláltól, még nem j voltam tizenkilenc éves. Élni akartam! Imádkoztam egy jól plaszszirozott gránátszilánkért, de már egy gépfegyverlövésben is kiegyeztem volna, különösen ha a golyó nem ér csontot. Arra is sokszor j gondoltam, hogy revolve-j réminél átlövöm a balkezemet. Ettől a kétségbeesett lépéstől csak az tartott viszsza, hogy hallottam, hogy az ömcsonkitókat felakasztják. El voltam keseredve ebben az időben; egyszer már m egsebes ültem az orosz fronton, az éjszakai halállovaglások megőrölték j az idegeimet, a németeket, akikhez be voltunk osztva, j utáltam, a koszt lehetetlen' volt. A szörnyű koszt mentette meg az életemet — j vérhast kaptam tőle és szeptember közepén már egy kelni katonai kórházban törtem a fejem, hogy hogyan lehetne este kiszökni, nőre találni, rajnai angolnát ejnni, mózeli bort inni. Mert amint megláttam a kölni kaledrális kupoláját, mindjárt meggyógyultam. A jó élethez, allűrökhöz, nőhöz akkor még pénz kellett; akkor még nem tudtam, hogy azok az igazi BRÓDY ILLÉS lébemannok, akiknek soha egy vas sincs a zsebükben. Tüzérbekecsemért ö t v e n márkát kaptam, de arra már nem emlékszem, menynyivel vesztegettem meg a vártát hogy kiengedjen, vagy hogy mennyibe került az a nagylábu nő, akit füles ip lem a sötét Ringen. Az biztos, hogy egy pár óráig úgy éltem, mint egy milliomos: literszámra vettem az otkolont, Batchari cigarettát szívtam, alkudtam egy fényképezőgépre és egy látcsőre, és későn este, az angolna-vacsora után, egy zenéskávéház habitüék részére fenntartott sarkában ültem és konyakoztam. Akkor éjszaka véletlenül nem volt légitámadás; de az angolok es amerikaiak majdnem minden más éjjel bombázták a várost, és én sokszor kuporogtam a kórház pincéjében és átkoztam a háborút. A németek is. Különösen Vilmos császárt szidták. Privát gondolataim ebben az időben nem igen voltak. Azt hiszem, szimpla eszemmel úgy terveztem, bogy a háború eltart még vagy három évig, hogy a végén, ha el nem esem, kapitány leszek, és bezupálok. Gondolom, a háború egy kicsit megzavarta az agyamat. Most, hogy igy nagyon messziről nézem magam, látom, hogy tizenkilenc éves fejjel nihilista voltam. Soha sem gondoltam az élet nagy dessin-jeive, mint más rendes ideálista fiatalember, í Sohasem gondoltam a jö! vőre. Minden uj nap egy llj ajándék volt. És meg voltam győződve, hogy éle, temet, azt hogy nem estem Az Ember el a fronton, csodának köszönhetem, külön, nekem szóló és kijáró csodának. Nevelésemet tökéletesnek tartottam: hét éves voltam, mikor anyám meghalt, nem kellett iskolába járni, nekqm soha senki nem mondta mit szabad és mit nem, soha senki nem maceráit, hogy tejet igyák, spenótot egyek, hogy ne szívjak busz cigarettát és négy szivart naponta tizenkét éves koromban, vagy hogy ne látogassam meg délutánonként az inspekcióst a Ró- j zsa utcai bordélyházban. J Sőt. Apám, atyai barátaim j és bátyáim azt mondták, hogy az a helyes, hogyha az inspekcióst meglátogatom. Csak afelől voltak hajlandók vitatkozni, hogy a \ Rózsa utcába menjek-e, vagy a Józsika utcába. A távolság nekem mindegy j volt—biciklin jártam ezekre a korai randevúkra, egy Puch gépen, amit Hatvány Laci bácsitól kaptam ajándékba. A Pucb gyárnak Bárdi József volt az igazgatója és Bárdinak Dergán Blanche, a Vígszínház “tagja” volt a szeretője. Ilyeneket pontosan tudtam, öszszeadni vagy szorozni nem. így teltek ql nyugalmasan középiskolai éveim. Nemsokára egyetemre kerültem, a frontra. Zavaros önkéntes ott halt meg öt lépésre tőlem; Toldi zászlós két kezével a fejéhez kapott és furcsán mosolygott, mikor koponyáján keresztülszaladt egy gépfegyvergolyó. Pár lépésre tőlem egy osztrák népfölkelő telefonoskáplárból lisztet darált egy orosz gránát; fél perccel azelőtt elmondta, hogy négy gyermeke van. Lehet-e csodálni, hogy mikor az “egyetemről” kikerültem, csak az örömöknek éltem, hogy rabiátus lettem, hogy mindenkit meg | akartam verni, hogy Frommeromiat a nadrágzsebemben szorongattam? Lehet-e i csodálni, hogy Soréi Julien szerettem volna lenni, vagy I legalábbis egy Rupembré? Mert mást, mint Balzacot ! meg Stendhalt még vélet. lenségből sem olvastam. Egy ilyen fantasztikus fiatalemberrel robogott a vonat tizennyolc szeptem; her végén Kölnből Budapestre. Apa valahogy elintézte, hogy elküldjenek a pesti tizenhatos helyőrségi kórházba, azt hiszem Hazai Samunak szólt. Délelőtt tizenegykor, mikor megérkeztem, óvatosan kopogtat! tam a Rudas fürdő szálloj dájában lévő kétszobás szerény lakásának ajataján. Dacára, hogy' az öreg renj desen tizenkettőkor ébredt, ! ezen a napon már korán j iont volt és harsány hangon kiabált: “Kia?!” mert soha sem mondta, hogy “ki az”? Lassan beléptem a fehérre meszelt szobába. Apám ott feküdt az ágyban és újságot olvasott egy töröttüvegü okulárén keresztül. Nem ismert meg azonnal. Mégegyszer mondta “kia?” ötvenkét kiló voltam, úgy j néztem ki, mint egy kisér- j tét, szürke blúzomat és bricseszemet, amivel még tartoztunk a reszketőfejü Tiller bácsinak, tönkretette a rosenheimi német fertőtlenitőgép, rokkant koldus benyomását kelthettem. Mikor végye apa megismert, ledobta az újságot a földre, kitárta karjait és elkiáltotta magát: “Éliáskám!” Rávetettem magamat és össze-vissza csókoltam. Emlékszem rá pontosan, hogy soha senkit úgy nem szerettem csókolni, mint .az apámat. Olyan gusztusos volt a bőre! Ennek az embernek, aki szappant mosdáshoz vagy fürdéshez soha nem használt, a legfinomabb illata volt. ősz baja, amit mindennap szalonnával kent, puha volt, mint a selyem és ragyogott. A szemét csókoltam és a szája sarkait, ahol a dohánylé lerakodott és a gyönyörű kezeit, amiken a körmök mindig egy kissé piszkosak voltak. Sárga batiszt hálóinge, amit Hamis nénénk Szatmáron varrt remekbe, kinyílott a mellén és én elárasztottam fiúi csókjaimmal. Ő borzasztó erősen magához szorított és aztán elkezdte szőke hajiamat simogatni. Imádtuk egymást egy-két napig, mikor sokáig nem találkoztunk. Ott feküdtünk az ágyban és csendesen beszélgettünk. “Volt-e nő? Nő volt-e?” kérdezte. “Nagyon kevés! Irtott .. . ” mondtam. “Na majd máma lesz. Színházba megyünk. Aztán beviszlek a Fészekbe.” Később feltápászkodtam, odaültem az ágy szélére és ameddig apám engem szivarozva nézett, én fölvettem az újságot, amit eldodott, mikor a szobába léptem. “Apa! Hát ez micsoda? Az Ember.” “Ej lap,” mondta apám,” jól van szerkesztve, ügyesen van irva. Göndör Feri csinálja. Haragszom rá. Illetőleg ő haragszik rám, mert egy Szamuelli nevű furcsa figurával kezet fogtam. Majd este benézünk az Otthonba és megabrichloljuk Ferit egy kissé! Bátyáid is jönnek. Pista hoz kézigránátot ...” Este az Otthonban apát mi fiuk iigy vettük körül, mint királyt a testőrsége. Boldogok voltunk, hogy lesz | egy kis verekedés. De Nádas Sándor mindent elrontott, kibékítette a két haragost, nem is kellett rábeszélnie őket, hogy összeölelkezzenek. “Feri, írni akarok lapodba,.” mondta apám. “Búzáról. Vagy kis fiamról, Éliásröl, akit a fecskék hoztak vissza Franciaországból.’’ Mindez huszonöt év előtt történt, akkor, amikor “Az | Ember” született, és akkor, ! amikor én születtem. Mert csak nem képzeli az olvasó, hogy felszámítom azokat a haszontalan éveket, amik 1918 előtt elteltek az életemben? Én tizennyolcban lettem ember “Az Ember”-el együtt. Most vagyunk mindketten huszonötévesek . . . WITH BEST WISHES to FERENC GÖNDÖR írom ERNEST SCHOENFELD President of H. SCHOENFELD & SONS, Inc. 140 Franklin Street, New York, N. Y. A New Yorki Verhovay Egylet 35-IK OSZTÁLYÁNAK tisztikara és tagsága üdvözli az összmagyarságot AZ EMBER huszonötödik évfordulója alkalmából. DR. BARDOLY IMRE, elnök KLEINER MIKLÓS, titkár.
