Az Ember, 1943 (18. évfolyam, 25. éves jubíleumi szám)
1943-07-04 / 25. éves jubileumi szám
14-ik oldal. Az Ember July 4, 1943. teljes legyen, Velence büszke zászlóit lerántja Görgei ibehódolása. Nemesen küzdött egy nemes ügyért — is igy küzdött és esett el Magyarország is.”' Ez a Horace Greeley bátor fickó; lapja, a Tribune nagyon népszerű lett fennállásának pár esztendejében. Vannak, akik bolondosnak tartják és nevetnek könyörtelen küzdelmén az ivás ellen, de Greeley mindig nevén nevezi a gyereket és kertelés nélkül kimondja, ami minden becsületes demokrata lelkét nyomja. Nem nagyon válogatós a szavakban a rabszolgatartókkal szemben és keményen odamondogat a gazdagoknak, akik rosszul fizetik munkásaikat. Gordon Bennett, a New York Herald tulajdonosa szocialistának és lázitónak nevezi, de magának Bennettnek nincs semmiféle meggyőződése, Igyülöli Angliát, udvarol a temegek előítéleteinek, kiszolgálja rossz ösztöneiket és ellenszenvet érez mindennel szemben, ami nem pénzcsinálást jelent. Természetesen a rabszolgatartók oldalán áll és nem szereti a lázadó európai népeket, akik zavarják az üzletet. De nem kellene éppen ezért többet törődni az európai szabadsággal? Mi lesz, ha Európában a zsarnokság mindenütt győz? Már kezdjük ideát is érezni. A gabonaárak esnek. Ipar és kereskedelem pang. Ezek az átkozott zsarnokok megfizettetik az elnyomott népekkel az elnyomásukat, tönkreteszik a pénzügyeket, megbénítják a kereskedelmet, nem fizetik adósságaikat és nem akarnak és nem tudnak venni Amerikától. Nem olyan-e a zsarnokság, mint a kolera? Nem oson-e a zsarnokság bacillusa éppen úgy határokon és tengereken át? És odaát, a zsarnokok nem tekintik-e úgy Amerikát, mint a forradalom és anarkia megtestesülését, ahol egyszer “rendet kell teremteni?” Résen kell lenni. Az urak ott Washington kicsit többet törődhetének Európával. Valamit, persze, minden jó amerikai tehetne. De épp ez a pocsék szeptemberi nap szeszélyes időjárásával és rossz híreivel, annyira ráfekszik a kedélyre, hogy az ember legszívesebben mindenről megfeledkezne. Jólesnék valami szórakozás. El lehetne este menni Bármim Amerikai Múzeumába, ha az idő megjavul. Látható “a brazíliai óriáskígyó” és az “egyiptomi Leviathan” és a “világ öszszes népeinek színes felvonulása.” A szorongó szívnek jót tenne egy kis zene; a Broadway-n ma Miss Biscaccianti, Amerika csalogánya a Luciát énekli. De ha az ember az újságoktól kérdezi, mit kezdjen az estével, egész más tanácsot kap. Kivétel nélkül minden újság azt követeli, bogy a new yorki polgár ma este a “Park”-ba menjen és vegyen részt a “magyar ügyért” való tüntetésben. Nemcsak Horace Greeley, minden jó ügy bajnoka harsonázza ezt, hanem Gordon Bennett Herald-ja is, sőt rabszolgatartók lapjai is. Watson Webb tábornok “Courier and Inquirer”-je éppen úgy lelke- | sedik ezért a ma esti de- [ monstrációért, mint Cullett Bryant, a szabadságköltő lapja, az “Evening Post.” Csodálatos, de a bankok és hivatalok konzervatív lapjai s az egyébként véleménynélküli “Sun” is csatlakozik a kórushoz. Ez olyan egyhangúság, hogy szinte erkölcsi kötelességévé teszi a new yorki polgárnak, ezen az 18'i9 szeptember 6-iki estén a Parkba menni és demonstrálni a magyar ügy mellett. Kossuth Lajos, a magyar szabadsághős neve úgy zeng a lapok hasábjairól, mintha minden amerikainak tudnia kellene, mit jelent ez a név. A legtöbben azonban nem tudják és keveset tudnak általában Magyarországról, bár a lapok annyit Írtak erről a távoli kis országról és szabadságharcáról. Csak a lélekbe és képzeletbe vésődött be ez aj név: Kossuth és fénye, színe, ragyogása már olyan, mint Lafayette nevéé. A gondolattársulás ezen a napon Lafayette nevével szinte kényszerű. Éppen ma ünnepük Lafayette születésnapját. Pere Cariare hobokeni Lamartine Cottage cimü vendéglőjében ma nagy bankett lesz, a “Garde Lafayette” részvételével. De a lapok megemlítik, hogy a bankettet nemcsak Lafayette emlékének szentelik, hanem “Kossuth és Magyarország ügyének is.” A new yorki polgár tehát tudja, hogy mit kell ezen az estén tennie. És a késő délutáni órákban fölkerekedik húszezer new yorki polgár, dacolva széllel és hideggel és elindul a “Park” felé. öt órától kezdve szakadatlanul özönlik a tömeg a kopárszikláju, levele hullatott parkba, lelkesen vásárolja a kis piros-fehér-zöld szinü zászlókat. kokárdákat tűz ki, a szakadatlanul játszó zenekar hangjaira kórusban énekli a “Marseilese”-t és a “Hail Columbia”-t, dulakodik az alkalmi árusok körül, akik öt és tiz centért a magyar szabadságharc rövid történetét árulják, Kossuth arcképével, megtapsolja a felvonuló Irish Fusiliers Company-t és annak narancssárgazöld-fehér szinü zászlaját, amely az elesett szabadsághősök emlékére gyászfátyollal van borítva, hangosan ünnepli a Montgomery gárdát és tomboló tapssal fogadja William F. Hövein ey ért, a volt polgármestert, aki végül esti hat órakor megnyitja a gyűlést. Húszezer ember ... ez rettenetesen nagy tömeg egy városban, amelynek mindössze négyszázezer lakosa van, gyermekeket és aggastyánokat beleszámítva. Mi hajtja őket össze? Mi közük ahhoz a kicsi,1 messzi idegen országhoz, amelynek egy év előtt legtöbben még a nevét se hallották? Mit várnak húszezren, dideregve nyári ruháikban, ezen a barátságtalan őszi estén ettől a demonstrációtól? Egy szélesvállu ember áll ott a szónoki emelvényen és megadja ezekre a kérdésekre a választ. James Kelly a neve, városi tanácsos, “Alderman”, de mindenki csak a “kömives Kelly" - ként ismeri. Ezt a majdnem hét láb magas óriást, len tlő szőke hajával, örökös vörös mellényével és nyitott inggellérjával ott lát-! ták az utolsó évek majd minden tüntetésén, mindé- j nütt, ahol az elnyomott népekért kellett szót emelni. Vele tüntettek Írországért, Lengyelországért, Görögországért, Franciaországért, Németországért és csak természetes, hogy a “Kömives Kelly” most itt van, amikor Magyarországról van szó. Azokról az országokról se tudtak sokkal többet. James Kelly büszkén emlegeti, hogy egyszerű kömives volt, bár régen feladta ezt a mesterségét és most inkább, szimbolikusan, a “szabadság kömivesének” nevezi magát. Polgármester akar lenni, all right, ezt mindenki tudja, de tisztességes demokrata, aki feláldozta magát, hamisítatlan gyermeke ennek a városnak s melodikus, mélyzengésü hangját mindig szívesen hallgatják. “A magyarokat, egy tizennégy milliós népet, letiporták, megalázták, megfosztották természetes és alkotmányos jogaitól. S ez a kis nép mindmegannyi Dávid fölkelt, hogy megmentse országát a filiszteusoktól” — dörgi Kömives j Kelly a Parkba s a bibliai kép, bármennyire elhasznált, megteszi most is hatását. A kis népnek nagy Ügye van a világ előtt és ez az ügy próbaköve lesz nemcsak Magyarországnak, hanem megpecsételheti talán évszázadokra egész Európa sorsát,” — folytatja Kelly és egyben végső választ ad a kérdésre, miért áll húszezer ember ezen a nedves, b.ideg estén itt a Parkban. “A szentségtelen hadjárat, amelyet Ausztria és Oroszország folytatnak Magyarország ellen, a szabadság barátainak figyelmét az egész világon, de különösen a mi országunkban, erre az iigfyre irányítja. Nem lenne mentség rá, ha ezzel szemben mi hűvös vagy közönyös magatartást tanusi-! tanánk. A hely, amelyet a j világban elfoglalunk és a politikai előnyök, amelyeket élvezünk, nem ajándékként hulltak az ölünkbe. Munka, küzdelem, harc,) rengeteg emberélet föláldozása teremtették meg ezt a helyzetünket s nekünk most meg kell mutatnunk, hogy méltó leszármazottjai vagyunk hősi elődeinknek és érdemesek vagyunk a megbecsülésre. amelyben világ-1 szerte részesítenek.” Ezek nagy szavak és Kő-) mives Kelly tűzzel és lelke-) sedéssel m o n d t a őket. j “There spoke my brother, and there my father’s grave uttered forth a voice . . . ” j igen, erről van szó. Nem [ minden tökéletes ebben az j országban, de ezen a na- j pon ráeszmél a tömeg arra, | milyen büszkeség amerikainak lenni. De arra is, milyen kötelességek járnak azzal, hogy minden ameri- j kai zászlóvivője az “isteni | ultimátumnak”, amely kimondta, hogy minden em- i bér egyenlő és joga van az élethez, a szabadsághoz és a boldogsághoz. Ujjongás és taps fogadja a gyűlés minden szónokát. Michael Walsh, ir származású nyomdász és lapkiadó, egyben a Subterranean cimü ir forradalmi lap kiadója, aki Kelly után beszél, vehemensen támadja a washingtoni kormányt, amely “tétlenül nézi az európai szabadság pusztulását.” Egy szemléltető példával magyarázza, hogy milyen a kormány magatartása: “Egy embertársam a vízbe esett és én a parton nézem, amint küzd a hullámokkal, hogy megmentse magát. Segítségért kiált, de én zsebredugom a kezemet és azt mondom: “Kedves barátom, a Jóisten talán megsegít és ha szerencsésen partra értél, megrázom majd a kezedet és gratulálok jószerencsédhez.” Hangos, széles nevetés fut át a tömegen s mint egy jelre, sistergő rakétákat sütnek el, talán azért, hogy meglássák és meghallják Washingtonban is. ‘‘El kell ismerni Kossuthot és kormányát, mint a magyar nép egyetlen és igazi képviselőjét!” — követeli Edgar Sickles, huszonkét évével már tekintélyes képviselő, New York állam képviselőtestületének tagja és a tömeg legnagyobb meglepetésére kétségbevonja, hogy George Washington a Farewell Address-ben minden időkre ajánlotta volna a benem-avatkozás elvét. A nonintervention elve — mondja Sickles — “a gyermek védőpajzsa volt, de erre nincsen már szüksége a felnőtt embernek. Ha az isteni gondviselés és a mi saját küzdelmünk megadta nekünk a szabadságot és az erőt, az isteni gondviselés akarata, hogy ezt a szabadságpt és erőt más népek szabadsága érdekében vessük latba, bárhol a világon forog kockán az emberi szabadság ügye.” Ez uj hang, szinte szentségtörés George Washington végrendeletével szemben. De nem irja-e maga Hamilton Fish, New York állam kormányzója a gyülekezethez intézett levelében, hogy “soha még az amerikai nép nem tüntetett igazságosabb iigy mellett, mint a magyar ügy.” Igen, el kell ismerni Kossuthot és kormányát, bárhol is legyen e pillanatban. De hol van Kossuth és hol van a forradalmi magyar kormány? A lapok Írják, hogy a magyar hadsereg zöme Világosnál letette a fegyvert az oroszok előtt. De ez a Görgey Arthur nevű magyar tábornok állítólag csak egy Arnold Benedict, áruló; még állanak a legerősebb magyar várak és a legázolt magyar népet nem képviseli a zsarnok Habsburgok bécsi korma - nya. Kossuth elhagyta az országot. Ez még nem ok arra, hogy a menekült kormányt Amerika ne ismerje el és ne segítse vissza az országba. Nem változtatta az Unió kormánya többször székhelyét saját szabadságharca alatt? Szabadság és jogszerűség ott van, ahol a népakarat képviselői vannak. “Elismerést, pénzt, fegyvert Kossuthnak” — hangzik mindenfelől a Parkból; húszezer ember | hangját egyetlen követelő kiáltássá sűrítve. De Washingtonban már tudják, hogy a magyar szaí badság-ügy elveszett . . . Negyedszázados jubileuma alkalmából szeretettel üdvözlöm AZ EMBER-t és annak kiváló szerkesztőjét: Göndör Ferencet. DR. KLEIN SÁNDOR Magyar Orvos Perth Amboy, N. J.
