Az Élet, 1909 (4. évfolyam, 1-8. szám)

1909-08-20 / 8. szám

6

A Z É L E T.

évvel is ezelőtt úgy nevelődött ő fel, mint a tehén alatt a borjú azaz csak testileg — a szellemi képzésérői jobb ha nem beszélünk — igaz voltak tanítóik — de sajnos még azok is a tanításra szorultak.

Ezelőtt Ká lyaházán ritkán akadt közöttük iszákos ember. — Ha pedig akadt, — azokat még az apró gyermekek is uton-utfélen kigunyolták. — Azonban ahogy a filoxera mindegyiknek elpusztította a szép szőlőjüket — egy pár rósz termő év következett. A kocsma bérletek lelketlen uzsorás kézbe kerültek. Ezek pedig a pálinka fogyasztást minden kigondolható fur- fanggal és eszközzel terjesztették. Csakhamar uralmába vette őket a pálinkaivási szenvedély. Most már türelmet igénylő nagy munkával lehet őket lassan a pálinkaivástól visszatartani. Az utóbbi években kezdték a parlagosan heverő szőlőterületeiket felújítani — akinek már terem bora — az már visszatért a bor italhoz.

A svábjaink — vagy vagyonos magyar vidékre került tótjaink a múltban is úgy mint a jelenben a bornak és nem a pálinkának adnak előnyt.

A pálinka ellenes körök megalakulása esetén — a siker egyik kulcsa a közigazgatási hatóságok kezében van — ha majd törvénnyé lesz a kocsmaszüneti javaslat — miként nyer az majd végrehajtást. Végül vájjon a pálinka ellenes köröknek megadják-e a megérdemelt erkölcsi támogatást.

A pálinka szerencsétlenje.

Szatmárvármegye Lázári községből a csendőrség a múlt hónap végén Szatmárra szállított be egy szerencsétlent, akinek a pálinka elvette az eszét, aki ha 3—4 deci pálinkát megiszik, késsel, borotvával, felfegyverkezve jár-kel a faluban, az utóbbi időben már annyira ment, hogy tettlegesen inzultálta Spiegel Ferenc lázárii bérlőt, majd nekitámadt a lázárii körjegyzőnek s ennek válláról erőszakkal leakarta venni a töltött duplacsövű fegyvert.

Erőszakkal kellett megfékezni és behozni Szatmárra, ahol a mentők várták már az állomáson.

Egyelőre a további rendelkezésig a csendőrségi fogdába helyezték el.

Naponként többször elmegyek a csendőrségi fogda előtt, amely nálunk néha megfigyelő intézet, néha boncoló terem, de ma valami különös hideg borzongás futott végig rajtam, ahányszor arra jártam. Az a tudat, hogy a fogda vastag ajtaja mögött egy közveszélyes a pálinka őrültje talán tombol és szomjazza az embervélt, emberhúst, bizony megborzongatott.

Idegesen lestem, füleltem, vájjon nem hallom-e dühöngésének, garázdálkodásának hangját, de a szigorúan bezárt ajtó mögött semmi nesz sem hallatszott.

De találtam a fogda küszöbén ülve egy senyvedt képű, koravén, rongyos paraszt asszonyt, ;,ki vánnyadt emlőjén egy hat hónapos kis soványságot ti piált.

Ott ült egész nap s a gyerek rágta az emlőjét reggeltől-estig.

Szóba ereszkedtem vele.

A szerencsétlennek a felesége volt. Ott ült a küszöbön a másik szerencsétlen és leste-várta az urának, a hitvestársának, a kenyérkeresőjének sorsa eldöltét.

Reszketve izgatottan várta, vaj’ mi lesz az ő hites urával, akit otthon vár a kasza, a kapa, amely az ő kezeiben dehogy is ontott embervért, de kenyeret, feketét, de Ízletest keresett a kis családjának.

Dehogy is veszedelmes ember az ő ura, azt mondja dehogy. Szerette a pálinkát, mint a legtöbb falubeli és ha iszik, nem tudja mit csinál.

Később ismét a fogda felé vezetett az utam.

Ekkor már ketten ültek a fogda küszöbén.

A száraz asszony meg a férje.

Kissé távol állottam meg tőlük, nem vitt közel a bátorság, a hidegvér a rettenetes emberhez, akiről annyi kegyetlen dolgot olvastam a lázárii tanuk vallomása alapján felvett jegyzőkönyvben.

Csodálatosképpen egész normális külseje van Kiss Józsefnek.

De meg a beszédjén is csak az a furcsa, hogy szokatlanul értelmes egy parasztembertől.

Elmondja szegény Kiss József az ő nagy baját.

— Pálinkaivó vagyok, szerencsétlen, beteg ember,

ez az egész.

Elmondja, hogy a télen 16 hétig kezelték a nagyváradi kórházban, hol elmebetegeket is tartanak s mikor a 16-ik héten itallal kínálták, undorral tolta el maga elől az italt.

Onnan hazajött, négy napig-nem ivott. Megutálta az italt, dolgozott serényen, szorgalmasan és mivelhogy télen ráért, hát reggelenkint el-eljárt a templomba is.

De az emberek kegyetlenül rosszak. Lelketlenek, kutyábbak a kutyánál. Képesek az úristen széke elől elmarni az embert. Öt is elmarták.

A füle hallatára mondták gúnyosan a templomi ájtatoskodók:

— Mégis csak használt Dicsi Jóskának (Így hívták a falubeliek) a bolondok háza, még az Istenhez tér. — (Pedig kórházban és nem elmegyógyintézetben volt!)

Belemarkolt a leikébe, a szivébe a megbélyegzés Dicsi Jóskának. A rossz emberek elmarták gúnyolódásukkal a jó Istentől. A szivébe vágott, hogy már neki az istenházában sem feledik el a bűnét, amelyből kigyógyult.

Kitántorgott a templomból és a szövetkezeti boltba ment. Ott mindig akadt vigasztaló cimbora (ugyanazok most tanúskodtak ellene s közveszélyesnek tartják), ott szívesen látták az emberek Dicsi Jóskát, aki ismét visszatért az italhoz.

A múltkor Spiegel Ferencnek aratott. S mivel kegyetlen, régi rósz szokás szerint az aratónak előre