Az Élet, 1909 (4. évfolyam, 1-8. szám)

1909-05-20 / 5. szám

AZ ÉLET

7

rendesen meg is találja valamelyik lebujbán, amint huzza neki a háromtagú malaczbanda, vagy pedig ő magyarázza egy pajtásának a tűrhetetlen drágaságot, amely miatt maholnap kenyérre valója se lesz a szegény embernek. Az asszony, aszerint, hogy milyen természetű, vagy könyörög és sir az urának, hogy jöjjön haza, nem ettek sem ő, sem a gyerekek reggel óta, vagy pedig át- kozódik és szidja a férfit aljasnak, gazembernek, lelketlen bitangnak, akitől felfordulhat a családja. A férfi pedig szintén aszerint, hogy milyen a természete, vagy hazamegy, vagy megköti magát és dob az asszonynak pár hatost, hogy csak kotródjon, majd jön ő is nemsokára, vagy végül elveri az asszonyt kegyetlenül. Az is megtörténik, hogy bicskát fog rája, amiért nem hagyja békében. Amelyik férfi hazamegy, az folytatja az ivást otthon. Be lehet nézni az odúkba, ahol 3—4, többnyire vadházasságban élő pár és 8—10 gyerek kuczorog: szombaton és vasárnap egész nap szünet nélkül hordják az italt a kocsmából. Étel is van bőven: csak pecsenye járja, meg kalács, amig a pénz el nem fogy, amit hétfőn reggel már konstatálnak. Akkor aztán szombatig tart újra a koplalás, vagy kenyér, szalonna — hitelbe. A nőtlen napszámosfélék, mihelyt megkapták heti keresetüket, rögtön beveszik magukat a kocsmába és hétfőn reggelig ki se jönnek a részegségből. És mihelyt berúgtak, azonnal garázdák. Nem találják a helyüket addig, amig valakin ki nem mutatják a virtust. Jajj annak a haragosuknak, aki ilyenkor a szemük elé kerül. Egy-kettőre kezükben a bicska. A más ember élete annyi nekik, mint az utczán fölrúgott dinyehaj. Ha nincs közelben a haragosuk, egymásba kötnek bele, sőt képesek egy idegen, ártatlan embernek nekitámadni és leszúrni azt könyörtelenül, pusztán virtusból. A vasárnapi és hétfői rendőri jelentések szerint százával támad a részeg kocsmázók közt véres összeütközés, sok más száznak tettesei és sebesültjei pedig elillannak, még mielőtt a rendőrség közbelép, vagy pedig kituszkolja őket helyiségéből a vendéglős. Szóval szombat estétől hétfő reggelig nincsen nyomor, drágaság, nincsen semmiféle anyagi gond. Minden kocsma, minden kávéház tele, van cigány- és hölgyzenekarok, sváb rezesbandák, citerák, harmonikák, tam- burák vig muzsikája hallatszik ki belőlük, megspékelve szegény emberek jókedvű kurjongatásaival, hogy „sohase halunk meg“. A boros üvegek közt úgy érzik magukat a nyomor fiai, mint a hal a vízben. Hétfőtől kezdve aztán megváltozik a hangulat, kezdődik a jajveszékelés, hogy a szegény embernek nem lehet kibírni a mostani állapotot, mert hiába dolgozik rogyásig mégis majdnem éhen hal. Így van ez ebben a néposztályban. A jóravaló, derék munkás családoknál azonban nincs igy, mert ezek bizony szombaton is, meg vasárnap is szűkölködnek, mert különben a többi napon tényleg koplalnának.

A kóborlás psychológiája.

Tudósok állítják, hogy a kóborlás az elme bizonyos betegségének a jele; a kóborló emberek tehát tulajdonképen nem normális eszüek. Ugyancsak rokonbaj ezzel a koldulásra való hajlam. Mendel tanár Berlinben 85 kóborló koldust figyelt meg; ezek közül hat őrült volt, öt hülye, nyolc epileptikus és ötvenkettő korlátolt elmeállapotú.

Bontoffer Breszlau koldusait tanulmányozta; úgy találta, hogy hetven százalékuk a katonai szolgálatra alkalmatlan volt, azt is megfigyelte, hogy az esetek ötven százalékában a szülők is öröklött elmebeli fogyatékosságban szenvedtek. A megfigyelt emberek egyhar- madrésze vele született általános gyöngeségben szenvedett, 70°/o-a pedig alkoholista szülőktől származott. Igen tekintélyes részüknek az anyja szoptatásra képtelen volt. A mi a legnagyobb fokú degenerálodásnak a tanúság tétele; mig a szerzett elmebaj, legtöbbnyire a paralizis, mintegy hat százalékra szorítkozik. Az a jelenség, hogy az emberek oly nagy része alkalmatlan volt a katonai szolgálatra és hogy velük született gyöngeségben szenvedtek, arra mutat, hogy ezek nem a külső környezete hatása alatt lettek satnyák és a társadalomra nézve hasznavehetetlen egyének, hanem már olyanoknak születtek.

Hires szociológusok: Florium, Cavaglieri, Bonget, stb. azt állítják, hogy a kóborlás psychológiájának legtipikusabb jellemvonása a figyelem és az akarat teljes hiánya, párosulva a testi munkától való irtózattal. Ez az oka annak, hogy a nemes emberbarátok minden abbeli igyekezete, hogy a koldusokat és kóborcigányokat rendszeres munkára szoktassák, eddigelé hajótörést szenvedett.

Párizsban például a munkaközvetítő intézet adatai szerint 480 koldust hívtak négy frank napszám mellett munkába; 312 elfogadta az ajánlatot, de csak 174-en álltak munkába; ezek közül 54-en félnapi munka után két frankot előre kikértek ebédre, de egy se tért vissza közülük; 68-an végigdolgozták a napot, de amikor megkapták a négy frankot, valamennyi odább állt; 31-en két napig győzték a munkát, mig a rendszeres, tartós munkát 174 közül mindössze 18 szokta meg. Az elmúlt télen egyetlen egy párizsi elhelyező intézet naponta átlag 700 foglalkozás nélküli egyént látott el élelemmel és szállással.

Valamennyinek előnyös ajánlatot tettek, csakhogy munkába álljanak; 100-an vállalkoztak rá, de csak 55-en álltak munkába, s két nap múlva ezek száma is kettőre olvadt le.

Mig a filantrópok nemes igyekezettel és rábeszéléssel iparkodnak a sehonnai emberekből munkást faragni, addig a norvég parlament szigorú törvényt ho