Az Élet, 1907 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1907-02-20 / 2. szám

4

AZ ÉLET.

Ellenben a Szahara sivatag sziklásdomp csoportjain különösen négy jókora utazó bunda nagyságúvá összezsugorodott parányi oázon, csak a felbugygyanó viz- erecske körül van egy kevés fü, melyeknek hegyei még a veréb felett sem csapódnának össze. A körül tartózkodnak a foglyok. Két jércze és egy kakasnál többet egy társaságban látni nem lehet. Ezek is nem bújnak össze, hanem egymástól egy pár méternyire lapulnak valamelyik nagyobb kőaljában-, melylyel az ő tollazatuknak a színe a felismerhetetlen- ségig egybe vegyül. A helyükből nappal alig egy-két órára mozdulnak ki, bogarászni a fü között a forrásból szomjukat kielégíteni. Ilyenkor is egy-két lépés után egy pár percre meglapulnak és ha veszély nem környezi őket, akkor folytatják hasonló módon tovább ez élelem keresést..

Mi késztette őket erre az óvatosságra! Nem más, mint az élethez való ragaszkodás ösztöne, mely minden élőlény sejtjeiben él és mely folyton működik állandósult veszélylyel szemben. Ezeknek a szegény kis tollasoknak a pusztító réme egy kissebb fajta sas, mely a mi szirti sasunkhoz hasonlít. Az kóvályog ilyen ember nélküli kis miniatűr oáz felett oly magasban, hogy a fürkésző vadásznak a szeme is ritkán fedezi fel. De ezek a foglyok tudják, hogy az azúrkék magasból folyton leselkedik reájok a rabló, tehát az egész életmódjukat attól való félelmükben rendezik be. A kis fióka fogoly még az is tudja, hogy a kövek között elcsittulva kell ülni, mert egy legcsekélyebb mozgás is, a figyelmet a magasból magára irányítja és a másik perczben már egy-két falat formában a sas gyomrába kerül.

Egy alkalommal a .közelemben elsompolygó sivatagi rókát akartam egy kőgörrel megdobni, közvetlen a lábam mellől felveszek egy kőrögöt, melynek sajátos melege figyelmemet maga iránt felköltötte. Forgatom a kezemben, nézem egyszer csak csipogni kezd az én göröm, majd előtűnik a kis csőre és lábai. Nem vittem el szegénykét vissza tettem a helyére, hogy etesse és nevelje tovább az ő mamája és papája. Itten eltérőleg ami fogoly madarainknál észlelt szokástól. Ugyajérce, mint a kakas a fiókákat felváltva etetik. Kettőnél többet a jérce nem tojik. Egyikét ő és a másikát a kakas költi ki. Nappal nem ülnek a tojáson, mivel a helyes ösztönük azt diktálja, hogy a nap forró sugara a költést helyettük még jobban elvégzi. Éjjel azonban testi melegségükkel már óvják a tojást, mert az éjjelek oly hűvösek, hogy az abban ébredő életet okvetlenül elpusztítanák.

Ezek a tények mind azt bizonyítják, hogy a kellően alkalmazott óvatosság bennünket megvéd a veszedelemtől.

Az alkokollal szemben a védekezést bennünk elaltatja azon a köztudatban már teljesen beivódott nézet, hogy egy nehány pohár bor, vagy sör, mely kellemes hangulatban ringat, ha nem is használ, de ártani semmi esetre sem árt. Ezért vált az ivás szokássá. Ezen kijelentésnél

áljunk meg egy pillanatra. „Kellemes hangulatba ringat“. Mi idézi elő azt az állítólagos kellemes hangulatot! Nem más, mint az agy működésének bénulása. A bénulás kezdetén első sorban gyengül a tiszta öntudat. Ezért mutatkozik az oknélküli jókedv, a melyet nem korlátoz többé a gondolkodásunk szabályozója a kritika. Az ember nyiltszivüen közlékeny lesz, melyből mint a csirke a tojásból úgy búvik elő a gondatlan vidámság, de a gondatlan beszédek és cselekedetek is. Miért? mert az ítélkezési képességünk megbénulása következtében a veszélyt magunk körül nem látjuk. Lassan, hovatovább ezután a lélek narkótizálója után már úgy vágyódunk, mint az ölben levő kis gyermek a feléje nyújtott piros alma után. Az ellentállásí képességünk gyengülése arányában pedig mint romboló elem kerül az idegeinkbe az alkohol. Később már felismerjük az önmagunkba szállás perceiben annak káros voltát, de csakhamar villámgyorsan ott terem a szokás, valamint a példavonzó hatalma és a felbugygyanó felismerést együttesen agyonverik azon tényállással, hogy ime Péter czimboránk nap-nap mellett elfogyaszt 2 liter sört és kutyabaja sincsen. Tehát csak egy ostoba képzelődés az, hogy olyan mértékben árt az alkohol, mint a hogy kiabálják azt az antialkoholisták. De azt nem tudják, hogy Péter,kinek látszólag nem árt az alkohol regenerált idegzetű, kinek idegeit éppen azért nehezen őröli meg az alkohol. — Az ily idegeket nagyon meg- kellene becsülni, mert az ilyen idegzetű emberek képesek maradandó dolgokat alkotni. — De ha Péter elhal utódaiban már erősen pusztít az alkohot. Leszármazói többnyire gyenge idegzettel jönnek a világra ésgyermekkorban mindenféle betegségre hajlamosítva vannak. De továbbá nagyon szeretnek Németország volt vas-kanczellárával Bismarkkal előhozakodni: 80 éves korában is nagymértékben hódolt az italnak mégis kutyabaja sem volt. Erre az antialkoholistáknak az a felelete : egyes példákból törvényt nem lehet alkotni, de továbbá Bismarknak a gyermekei már degenerálódtak. Az egyik fia 50 éves korban, a szesz mérgező hatása folytán keletkezett szívbajban halt el, holott ő csak a mértékletes ivók közzé tartozott. A leányai pedig egytől- egyig idegbajosak. Ezeknek a 11 gyermekei között már csak kettő normális, a többi elmegyenge és idióta. A két normális idegzetű gyermek is nehézkes felfogású. Tehát a nagy Bismarknak a lángelméjét leszármazás tekintetében az alkohol teljesen tönkre tette.

Végpont gyanánt ezen cikkünkhöz azt a kérelmet illesztjük ide : Vértezzük fel magunk azzal a tudattal, hogy az alkohol hideg időben nem melegít, bizonyítja ezt az a sok megfagyott ember halála. Az alkohol búnkat, bánatunkat nem feledteti, jókedvre nem dérit mert az a látszólagos „ valami “ nem egyéb, mint a józan ész megbénításának következménye, már pedig ha sürjen bénítjuk az eszünket, azzal idegeinkben nagy kárt teszünk, melynek végkövetkezményei kiszámíthatatlanok. Mert adósságba, erkölcsi züllésbe, koldusbotra, de sőt még tébolydába is juttat bennünket.