Atomerőmű, 2018 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2018-12-01 / 12. szám
10 A LEGNAGYOBB AJÁNDÉK Csendben élj Czibuláné Mayer Szilvia | fotó: internet Silent night, Stille nacht, Csendes éj... Az egyik legszebb dal, a legbensőségesebb ünnepen. Lágy dallamok, ismerős ritmusok, fahéjillat, meghitt harmónia, ropogó kandallótűz, fülünkben a fehér kerámiaharang csengettyűje, amire a gyerekek mindjárt befutnak, hogy meglessék az ajándékokat a karácsonyfa alatt, mert kinek este, kinek reggel érkezik a várva várt Jézuska. Talán még a hó is hull, együtt vagyunk, sok családban nagy a boldogság. Minden idilli, leülünk vacsorázni, beszélgetünk, kitöltjük a kitűnő bort, és hálát adunk, hogy ismét eltelt békében egy év. A többedik fogás után még az élet nagy dolgai is szóba kerülnek, mert ez jó, mert ez fontos, tekintve, hogy mi zajlik a világban körülöttünk. Este kellemes az álomba merülés, játszanak a fények, úszunk a boldogságban, gyerekként várjuk a másnapot, hogy minél hamarabb játszhassunk az újjal, felnőttként pedig nagy teher esik le a vállunkról, ha minden úgy sikerült, ahogyan elterveztük. Az ajándék környezetbarát, a dédit is felhívtuk, mindenki megkapta az áhított meglepetést, a Vöröskeresztnek is adakoztunk, tárgyak és érzések keverednek, ez már valami. Pedig burokban vagyunk, és ez a buborék érzékeny. A csend is tud kiabálni, ha keserű az íze és fanyar az illata. Pillanatok alatt kerülhetünk más helyzetbe, megfordulhat életünk, önhibánkon kívül elszegényedhetünk, elárvulhatunk, leéghet az otthonunk vagy ami még szomorúbb, gyászolhatjuk gyermekeinket, amire még szó sincs a magyarban. Hirtelen minden rendben van, volt- de hamar lehetünk egyedül. Erről sokszor megfeledkezünk. Tudom, mert ilyenek vagyunk, emberek vagyunk. Pedig próbálunk nem így tenni, de elragadnak a hétköznapok, az autóval elszigetelt közlekedés, a tényleges és közvetlen tájékozatlanság - pedig a világ legfrissebb dolgaiban „up to date"-ek vagyunk. Hiszen talán nem is ismerjük a hideg estéket, a szegénységet, a kiszolgáltatottságot, mert nekünk szerencsénk van. Tudjuk is, meg is becsüljük. De volt már ilyen tapasztalod? Voltál már dermesztő hidegben az utcán, maradtál már egy fontos napon egyedül? Lógott már ki a cipőből a lábad ujja zimankóban? Kerültél már indokolatlanul bajba, vagy karácsonykor ettél egy melegedőben? Megetted-e az anyóssal a levest, vagy csak odavitted neki? Mert egyedül enni nagyon nem jó. Nem, nem kell ilyen messze elmenni, és ne is erről fantáziáljunk, de létezik. Ijesztő, riasztó, nem a mindennapokra jellemző, irtózunk tőle, nem szeretünk erre gondolni, velünk ez meg sem történhet, elfordulunk, talán nem is akarattal, egyszerűen csak azért, hogy a gondolatot is távol tartsuk - hiszen ezt is tanítják. Nem nyújtjuk kezünket elégszer a buszon, pedig csak szégyelli magát a mozgáskorlátozott, nem hajolunk le elégszer, pedig megtehetnénk. Vajon beszélgetünk eleget? Hallgatunk-e eleget? Mosolygunk eleget? Adakozunk eleget? Nevelünk eleget? Nem egyenes út a liberalizmus mindenben, pedig mi a legjobbat szeretnénk, és ez meggyőződésünk. A takarító is tiszteletre méltó, tanult ember lehet, a hajléktalan is lehetett tegnap vagyonos, a drogos is lehet még zseni, csak néha utat kell mutatni. A világ baját nem vehetjük nyakunkba, ez nem is dolgunk. De az utca nem túl barátságos karácsony éjjel egyedül. Míg a szüleimmel laktam Budapesten, szenteste az ablak villámgyors becsukásakor néha kinéztem a nyolcadikról, és mikor láttam a lent lézengő embereket, arra gondoltam, mennek valahová, aki sietett, azért, akik kettesben voltak, azért, aki őgyelgett, azért. De ma azt gondolom, lehet, hogy némelyek csak egyedül voltak, és azért mentek sétálni, mert végül is jobb, mint otthon magukban. Eleget biztosan nem teszünk, mert eleget nem lehet. Picit üljünk le, gondolkodjunk, maradjunk magunk, és élvezzük a csendet, mert megszelídít - kit, miért. Hiszen oka mindenkinek van, kérdés, szánunk-e rá egyáltalán időt.
