Atomerőmű, 2018 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2018-08-01 / 8-9. szám
GONDOLATOK 59 Nagyanyám történetei és a történelmi emlékezet Prancz Zoltán | Fotó: Kimiti Marcsi („A Ti fotóitok" pályázat) Gyerekként szívesen hallgattam nagyanyám történeteit az emberpróbáló időkről (nagyapám kevésbé volt beszédes). Az öregek hajósok voltak, a Duna teljes hosszát bejárták egy kereskedelmi uszályon. A 2. világháború a Románia és Bulgária közötti határszakaszon érte őket. A német hadsereg egy hajóhidat épített itt a harci járművek átkeléséhez, amibe az ő uszályukat is bevonta. így egy csapásra az események sűrűjében találták magukat, mivel a stratégiai jelentőségű átkelő a szövetségesek állandó támadásának volt kitéve. A gyerekfejjel hallgatott történetekből mára csak részletek maradtak meg az emlékezetemben, és visszakérdezni sajnos már nem lehet. Azonban ezek a részletek is súlyosak. A támadó harci repülők félelmetes hangja, a hajóhíd körül lángoló Duna, vagy éppen nagyapám gyalogos hazatérése Gerjenbe... - a montázsszerű képek is hűen közvetítik, milyen volt a 2. világháború alulnézetből, a történelem irdatlan és irgalmatlan erőinek kiszolgáltatott kisember szemszögéből. A tömegeknek nincs történelmi emlékezete - hallani olykor a lesújtó megállapítást. Mivel nagy igazság van benne, felbecsülhetetlenül fontos a generációk közötti közvetlen és személyes tapasztalatátadás, vagyis hogy az idősebb nemzedék képviselői elmondják, milyen valójában egy háború, a fiatalabbak pedig odafigyeljenek rájuk, és jól az eszükbe véssék, majd ők is továbbadják az utánuk következőknek. Úgy tűnik viszont, ma már nem tudatosul kellőképpen, hogy Közép-Nyugat-Európa utóbbi hetven éve bizonyos szempontból valóságos csoda: nem volt háború, az élet békében és viszonylagos jólétben telt. A történelem folyamán kevés nemzedéknek adatott ez meg. A 2. világháború tragédiája - legalábbis egy időre - józanabbá tette a népeket és a politikusokat, az együttműködés és a kompromisszumkészség felé orientálva őket. Ugyanakkor tény, hogy az 1. világháború borzalma után hihetetlennek tűnt, hogy egy hasonló borzalomba még egyszer bele lehet vinni a világot. Bele lehetett. Most megint hihetetlennek tűnik... A jelenlegi békekorszakot kikényszerítő világégés emléke halványulóban van. A politikai eseményeket távolabbról figyelők számára is egyre nyilvánvalóbb, hogy a nemzetközi szövetségekben baljós feszültségek, sőt törésvonalak alakulnak ki. A verejtékes és kevésbé látványos konszenzuskeresés igenlése helyett újra hódít a politikai messianizmus, igéző szirénhangokból pedig sosincs hiány. Éppen ezért nem muszáj, sőt nem szabad beletörődni abba, hogy a tömegeknek nincs történelmi emlékezete. A tömegeket egyes emberek alkotják, akik egyenként személyes közelségből hallgathatták nagyszüleik történeteit. A gonosz szellemet pedig ennek az egyénekből felépülő józan sokaságnak - a nem pejoratív értelemben mondott tömegnek - kell a palackban tartania, amíg még megteheti. Mert „akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt". (George Santayana)
