Atomerőmű, 2018 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2018-07-01 / 7. szám
GONDOLATOK 59 Makrokozmosz és mikrokozmosz, avagy: „Mi az ember a végtelenségben?" Prancz Zoltán Blaise Pascal francia matematikus, fizikus, filozófus és teológus töredékesen ránk maradt főműve, a Gondolatok, a világirodalom egyik legnagyobb hatású, egyben legrejtélyesebb alkotása. Azon belül is különleges helyet foglal el a 72. töredék. Felvázolja a világegyetem, a makrokozmosz végtelenségét - ami ekkor még nem volt szokványos felfogás, és veszélytelen sem, gondoljunk csak Giordano Bruno vagy Galilei esetére. A gondolatmenet azonban nem áll meg itt. A másik „irányban", a mikrokozmosz, azaz a parányok, az atomok világa tekintetében is végtelenséget ír le. Költőien szárnyaló nyelvezettel érzékelteti mindennek egyszerre ámulatba ejtő és félelmetes voltát. A pontot az i-re pedig azzal teszi fel, hogy rávilágít az ember - akár a tudós - helyére és lehetőségeire ebben az őt mindkét irányban beláthatatlanul meghaladó világban. De hadd szóljon maga Pascal (a 72. töredék alábbi részletét abban a reményben adjuk közre, hogy kedvet teremt a teljes fragmentum, sőt a Gondolatok elolvasásához): „Vizsgálja tehát az ember az egész természetet a maga fenséges és teljes nagyszerűségében, fordítsa el tekintetét az őt körülvevő alantas tárgyaktól. Nézze ezt a ragyogó fényt, amely örök lámpásként világítja meg a mindenséget, s amikor a földet már csak pontnak látja e csillag leírta hatalmas körpályához viszonyítva, ámulva vegye észre, hogy ez a hatalmas körpálya maga is csupán finom hegyű ceruzával felrajzolt pont ahhoz képest, amelyet az égbolton keringő csillagok írnak le. De ha a látás itt megtorpan is, képzelete azért szálljon csak tovább; előbb fog belefáradni a természet felfogásába, mint a természet a felfognivaló nyújtásába. Ez az egész látható világ csupán észrevehetetlen pont a természet dús keblén. Nincs gondolat, amely meg tudná közelíteni. Hiába csigázzuk képzeteinket, tágítjuk ki őket az elképzelhető tereken túlra, csak atomokat szül képzeletünk a dolgok valósága helyett. Olyan gömb ez, amelynek a középpontja mindenütt van, a kerülete sehol. Egyszóval: Isten mindenható voltának az a legnagyobb érzékelhető jellemvonása, hogy gondolatában elvész képzeletünk. Majd önmagához megtérve vegye észbe az ember, micsoda ő ahhoz viszonyítva, ami van; értse meg, hogy a természet e félreeső zugában eltévedt lény; aztán a lakásául szolgáló kis odúból - értem ezen a Világmindenséget - tanulja meg helyesen értékelni a földet, a birodalmakat, a városokat és önmagát. Mi az ember a végtelenségben? De hogy egy másik, éppily ámulatba ejtő csoda táruljon fel előtte, kutasson az általa ismert legkisebb dolgokban. Fedezzen föl az atka parányi testében e testnél is összehasonlíthatatlanul kisebb részeket, lábakat ízületekkel, a lábakban ereket, az erekben vért, a vérben nedveket, a nedvekben cseppeket, s a cseppekben párákat; majd ossza tovább ez utóbbiakat, és minden erejét megfeszítve igyekezzék a végére járni e gondolatsornak, s aztán tárgyául azt a végső valamit tegyük meg, amelyhez el tud jutni; nyilván azt fogja hinni, hogy eljutott a természet végső parányához. Én azonban még ebben is egy újabb feneketlen mélységet akarok megmutatni neki. Nemcsak a látható világmindenséget szándékozom feltárni előtte, hanem azt a mérhetetlenséget is, amelyet e kicsinyke atomon belül alkothat magának a természetről. (...) Ámuljon el e csodáktól, amelyek a maguk kicsinységében éppoly bámulatosak, mint amilyenek nagyságukban a másikak; mert ugyan ki ne csodálná, hogy testünk, amelyik az imént még észrevehetetlen volt a világmindenségben, felfedezhetetlen a minden ölén, most meg kolosszus, egy egész világ, vagy inkább minden ahhoz a semmihez viszonyítva, ameddig az ember már el sem tud jutni. Aki így látja magát, megrémül önmagától, s ráeszmélve, hogy természet adta tömegével a végtelenség és a semmi két feneketlen mélysége között lebeg, remegve tekint majd e csodákra; és én bizonyos vagyok benne, hogy kíváncsisága csodálatra fordul, és hajlandóbb lesz némán szemlélni, mint elbizakodottan kutatni őket. Mert végre is mi az ember a természetben? Semmi a végtelenséghez, minden a semmihez viszonyítva, közép a semmi és a minden között. Végtelen meszsze van tőle, hogy felfogja a szélsőségeket, a dolgok végcélja és lételve leküzdhetetlenül rejtve van számára egy áthatolhatatlan titokban, mert egyaránt képtelen meglátni a semmit, amelyből vétetett, és a végtelent, amelyben elmerül."
