Atomerőmű, 2018 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2018-03-01 / 3. szám
50 NYUGDÍJASAINK „A Balatonnak mindig előre köszönni" Vadai Zsuzsa | Fotó: saját archívum Boda László- Kérlek, mesélj a fiatalkori éveidről!- Körmenden születtem házasságon kívüli gyerekként. Mivel abban az időben nagy szégyen volt, ha egy nő megesett, így a nagymamám vett a szárnyai alá, és nevelt fel. Hihetetlen nyomorban éltünk, sokszor egy-egy cukros kenyér jutott csak a tányéromba. A szüleim nem tudtak dűlőre jutni az életükkel, sokat vitáztak, de nem jutottak közös nevezőre. Édesapám kiment a disszidens öccséhez látogatóba, Svájcba, és ott is maradt. Fiatal felnőttként egy kórussal kijutottunk nyugatra, és ott volt a nagy lehetőség előttem, hogy felkeressem az apámat, és „gazdagabb" életem lehetett volna. De nem tudtam disszidálni! Tudod miért jöttem haza? Mert szerettem a nagyanyámat, aki felnevelt! Élhettem volna Svájcban, de akkor nem lenne ilyen szép családom, és nem lennének ilyen nagyszerű gyerekeim! Felvettem a kapcsolatot az édesapámmal, mindent kibeszéltünk a gyerekkorom sanyarú éveiről, és egyetértettem az akkori döntésével. Rendszeresek lettek a látogatásaink oda-vissza. Érdekes volt, amikor az apám a halála előtt pár évvel (száz és fél éves korában hunyt el), az utolsó erejével elment, és meglátogatta az édesanyámat, vitt neki virágot, és még akkor is udvarolt neki. Áldott jó lelkű, egy aranykezű asztalosmester volt. Ez hozzátartozik az életem történetéhez, hogy a semmiből - egy klottgatyából -, tanulással és nagyon sok munkával megalapoztam a családom életét.- Hol, milyen területeken dolgoztál?- A gépipari technikumot 1972- ben elvégeztem, majd 1,5 évig dízelmozdony-szerelőként dolgoztam, majd beiratkoztam főiskolára népművelő-könyvtár szakra. Körmenden kultúrházvezetőként helyezkedtem el, és mellette még két faluban is kultúrosként dolgoztam. Hiába szerettem ezt a pályát, de annyira kevés volt a fizetés, hogy ezen álmaimat fel kellett adnom. Budapestre kerültem a metróhoz, lakatosként kezdtem dolgozni, majd műszaki vezető lettem. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel. Az erőműbe kerülésem már szinte történelem. Budapesten laktunk, az anyósom hívta fel a figyelmemet, a paksi munkalehetőségre. A minisztériumban tájékoztattak, hogy ha érdekel az atomerőművi munka, akkor személyesen kell jelentkezni a vállalatnál. Vonattal lejöttem Paksra, de azt sem tudtam, merre induljak az erőműbe. Felgyalogoltam a „hegyre", ott bolyongtam a lakótelep betondzsungelében, amikor arra jött egy autó, és intettem neki, hogy útbaigazítást kérjek. Szerencsémre az autóban Balogi Jenő ült, akihez felvételre kellett jelentkeznem. A Paksi Atomerőmű Vállalathoz 1977. december 1-jén vettek fel. Műszaki rajzolásból kiemelkedő tudással rendelkeztem, így nagy hasznát vettem, amikor a Paks l.-nek a terveit honosítottuk oroszról magyarra. A gyakorlati lépcsőket végigjártam, majd a Turbinaosztályra kerültem. Nagyon szerettem a munkámat, a turbinák az életem részévé váltak. Az a tudás, élettapasztalat, amit az 1. és a 3. blokki első csőszereléstől az üzembe helyezésig végigélhettem a párhuzamos kapcsolás végéig, felejthetetlen marad a számomra. Örök hálával tartozom Pónya úrnak, aki megalapozott egy hihetetlen jövőt, egy generációt. Azóta is legendaként emlegetik a csikócsapatot! Nyugdíjba vonulásomig, 2007. december 30-ig én voltam a legöregebb turbinaoperátor, aki abból a beosztásból ment el nyugdíjba. A mostani fiatalságnak be lehet ülni a főiskolára, egyetemre, tanulni kell, de a legtöbb tudást a gyakorlatban lehet megszerezni.- Mivel töltőd a nyugdíjas éveidet?- Nyugdíjasként aktív életet élek, nagy szerelmem a vitorlázás. VISE- tag vagyok, aktívan vitorlázom, részt veszek a rendezvényeken segítőként és önkéntes vízi mentőként. Az újoncoknak jó tanácsként azt javaslom, hogy aki a vitorlázás rejtelmeit szeretné elsajátítani, először a kis hajókkal kezdje a tanulást,
