Atomerőmű, 2017 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2017-08-01 / 8-9. szám
TUDATOSSÁG 21 napi tíz órát robotolva, viszonylagos szociális jólétben élve egyetlen boldogságom, ha hétvégente a tévé előtt ülve nézem a legújabb akció- vagy horrorfilmeket? Lehetséges. Természetesen nem zárható ki házon kívülre a 21. század adta technológia - nem is kell, de miután egy kellemes eperfagyival az ízlelőbimbóinkat kényeztettük, gondoltunk-e arra, hogy hogyan kényeztethetnénk a lelkünket is? Milyen pozitív energiákkal tölthetnénk meg az amúgy elfáradt szellemünket? Miért lenne alábbvaló ezen szükségletünk? Emlékszünk még egyáltalán arra, hogy milyen egy kellemes vízparti séta vagy egy erdei kirándulás a családdal, barátokkal? Zenehallgatás a cseresznyefa alatt?... Jaj, de mi lesz, ha a szomszéd lustának néz? Mit gondolnak majd rólam az emberek? Fényes nappal pihenni, sétálni, „energizálni" magam? - merül fel a kérdés mindannyiunkban. Miért szomszéd, neked nem kikapcsolódás, ha a tévé előtt kiabálsz a kedvenc csapatodnak? Kikiabálod magadból a stresszt, az egész héten át felhalmozódott elfojtást? Annyi energiát fordítunk mások megismerésére, hogy magunk megismerésére már nem fordítunk kellő figyelmet. Fessünk, ússzunk, másszunk! Szakítsuk ki magunkat a mókuskerékből, találjuk magunknak időnként olyan elfoglaltságot, amely igazán szabaddá tesz bennünket! Flímezzünk. Akár különösebb ok nélkül is, a hímzés öröméért és a bennünk felszabaduló pozitív energiák megteremtéséért. Kertészkedjünk, és csodáljuk az alkotásunkat! Kiránduljunk, ússzunk! Legyünk jók magunkhoz, hiszen ha mi nem tesszük meg a kezdő lépést magunkért, hogyan is várhatnánk el másoktól ugyanezt? Kell egy elhatározás... Rövidebb gondolkodás után a tavasz utolsó heteiben eldöntöttem, hogy részt veszek egy néhány kilométeres zarándokúton, amely a biskói komptragédia helyszínére (Paks határában), az 1884. június 18-án bekövetkezett - Magyarország legtragikusabb vízi katasztrófájaként számon tartott baleset helyszínére látogat, immár sokadik éve. A hullámsírban több mint kétszázfő lelte borzalmas halálát, gyakorlatilag teljes családok vesztek a Dunába. Jól ismertem ezt a városi történetet, ahogyan azt is, hogy a helyszínre évek óta zarándoklatot szervez a paksi plébánia. Zarándoklat. Milyen jól csengő szó. Gyalogolni valamiért vagy valakiért. Mi fontosabb az úti cél vagy a megtett út? Esetleg mindkettő? Utunk a paksi Szent Vendel-kápolnától indult csakúgy, ahogy azon a végzetes nyár eleji napon is. A menetben volt, aki énekelt, volt, aki imádkozott, és volt, aki látszólag csak sétált, de bizonyára különböző gondolatok kavarogtak a fejekben. Valamiért vagy valakiért gyalogoltunk. Jómagam úgy indultam neki az útnak, hogy ezzel a hosszú, egyenes, árnyékosnak egy cseppet sem mondható úttal a Mindenhatónak, legyen bármi is a neve, hálát adjak olyan dolgokért, amelyekért éjszakákon át könnyek közt fohászkodtam. Mindenki életében vannak betegségek, csapások és sok-sok rossz, de ha nem is vesszük mindig észre, ott van minden nap egy nagyonnagyon jó is. Flogy kinyitottuk a szemünket, hogy a szeretteinkkel lehetünk. Lehet, hogy most még nem telik egy gyönyörű lakásra, de most ez egyszer ne ebben mérjük a boldogságunkat. Beérhetem kevesebbel is? Van egy kicsi, de szép házam, autóm, lehet nem csúcstechnológia, de az enyém, megdolgoztam érte. Hát nem öröm ez is? Szüléinkre, gyermekeinkre ránézni nem boldogság? Gondoltunk már arra, hogy mi az, ami feltölt minket és boldoggá tesz? Álltunk már kitárt karokkal a nyári lágy szellőben? (Szerk.: jómagam először csak két hete.) Na és, ha kinevetnek? Titkon bizonyára ők is ezt csinálnák. Engem feltöltött a közel kétórás séta. Nehéz volt kissé, mert meleg volt, és rég gyalogoltam egyszerre ennyit, de határozottan feltöltődtem, fizikailag és lelkileg is
