Atomerőmű, 2017 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2017-04-01 / 4. szám
SPORT 55 ...és egy negyven éve adott útravaló Egy kirándulás képei... Hajba Antal, egykori edzőnk hamvait paksi barátai nagy gonddal, virágok között szétterítették a Duna vizén, a paksi csónakház előtt. Azóta is bennem van valami. Rám zuhantak, előtörtek a képek, előjöttek az emlékek. Pakson a sok ősz hajú, örökre ismerős kenus (kajakos) veterán arca és mosolya ugyanis megkésett reflexként felhozta az ifjúságunkat Tonióval. Több, generációkat is átölelő egykori versenyző tekintete egyelőre nem engedi, hogy továbblépjek attól a képtől, ami a tavaszi napsütésben, fekete ruhában, a paksi Duna-parti töltésen türelmesen álldogálókról bennem maradt. Kitúrtam egy szekrényben elásott dobozból egy régi túra képeit. Nézve azokat, megint lerohantak az emlékek, felhozták azokat az 1974-75-ös éveket, amikor Tonióval töltöttük minden napunkat egy korábbi Magyarországon, az ifjúságunk idején. A megtalált képekről most tudtam meg, hogy egész életemben bennem voltak, bennem maradtak, mert hatnak rám ma is azok a napok, azok az évek. Emlékek, emlékképek, amelyek a közös kenus életünket őrizték meg bennem. És a döbbenet. A megtalált képek mindegyikénél Tonió is ott áll valahol, mégsem látható egyik képen sem, nem került a Smena 8-as orosz technikai csoda látószögébe egyszer sem. Ez volt Ő. Akkoriban olvastuk Eric Knight regényét, s kerestük a ránk is vonatkozó nagy igazságot a „Légy hű magadhoz" sorai között. Ma nincs olyan tehetségkutató, vagy riport, ahol ne hangozna el, hogy „és légy önmagad...", aminek ugye semmi értelme nincs egy mai celeb szájából. De Tonió más eset, tőle, még ha ki sem mondta így, éppen ezt volt érdemes megtanulni. A közelében, általa ismertük meg az életünkben rejlő lehetőséget, a szabadságot. Azt, hogy mindig van, ami fontos, és van, ami nem. A szabadságvágya belénk költözött, és ezt keressük ma is mindenben, ezt próbáljuk továbbadni, s küzdünk az új világ porszívóügynöki marketingjével, miközben keressük a vándorlás, az együttlét elveszett örömét, a tábortüzeinket, a régi szabadságunkat. ... és ezért tudtunk, hibáink és tévedéseink ellenére, őszülő hajjal, ma is egymás szemébe nézni ott a paksi Duna parton, Tonió temetésén. Őrizzétek Ti is a képeiteket... Jupát induló (első két versszak) Jupát apánk szállj le hozzánk, Védd meg kenus népedet, Űzz el minden versenybírót, Versenyeztünk eleget. Mit nekünk az Olimpia! És a Világbajnokság! Jobb túrázni, mint gürizni, Éljen-éljen Szent Jupát! Hajba Antal Budapesten nőtt fel, élete derekán költözött Paksra, ahol az ő nevéhez fűződik a kajak-kenu sportág felfuttatása, a csónakház népszerűvé tétele. Birkózóként kezdte, 21 évesen, 1957-ben váltotta kenuzásra. És megpecsételődött a sorsa. 1960-ban a válogatott tagja lett, három évre rá negyedik helyet szerzett a világ-és az Európa-bajnokságon is, amely sorozatot a tokiói olimpián folytatta. 1966-ban érte el az olimpiai szereplés után - amely minden sportoló célja - pályafutása második csúcspontját egy kenu egyes 10000 méteren szerzett világbajnoki arannyal. TF-es szakedzői diplomát szerzett, 1977-ben pedig mesteredző lett. Paksra 1982-ben „gyütt", és maradt is, egészen 2017. március 5-én bekövetkezett haláláig. Az ASE Örökös Tagjaként, Paks város Pro Urbedíjasaként, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjének viselőjeként az volt az utolsó kívánsága, hogy a paksi Dunában lelje meg az örök nyugalmat.
