Atomerőmű, 2016 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2016-03-01 / 3. szám
2016. március 15 mym paksi atomerőmű Régi motorosok Akik a kezdetektől itt dolgoznak Ez volt az első munkahelye. Friss diplomával a kezében került az atomerőműhöz 1982. július 15-én. Először persze szinte mindenki idősebb volt nála. Akkor nagyrészt a „csikócsapat” tagjai voltak az események fő mozgatórugói. Részt vett a legelső blokkindításon, igaz, akkor még csak háttérszemélyzetként, majd a többi blokkon már élesben lehetett részese a rendkívüli eseményeknek. Rovatunkban ezúttal dr. Nemes Imre, a Reaktorfizikai Osztály vezetője idézi fel pályafutását.- Hogy jellemeznéd a kezdeti időszakot, amikor fiatal fizikusként elkezdtél itt, az atomerőműben dolgozni?- Egy nagyszámítógép volt az Eü. épület 4. emeletén, az R55-ÖS számítógép. Méretre és teljesítményre is annak számított. Akkora klimatizált termet foglalt el, mint három átlagos méretű iroda. Ott álltak a panelek, nagy szekrényben volt a gép, a tárolóegységek, a diszkek pedig egy-egy pult tetején. Természetesen a gép mellé személyzet is tartozott, probléma, elakadás esetén őket mozgósították. Már a kezdeti időszaktól fogva mi készítettük az üzemanyagtöltetek számításait, és ezen az R55-ÖS gépen futtattuk le a számításokat. Ennek ellenére mégis jóval egyszerűbb matematikai megoldások kellettek, mert ez a gép nem volt számunkra elég gyors. A géphez tartozó személyzet is mindig a helyszínen volt, mert sokszor éjszaka ment le a számítás, és helyt kellett állniuk az ő részükről is, és természetesen a mi kollégáink részéről is. Néha, ha valami hiba keletkezett, megállt a gép, és újra kellett indítani az egészet. Rendelkeztünk egy terminállal, ami az R55-tel volt közvetlen összeköttetésben (monitor, billentyűzet). Igazából nem volt anynyira jó a kapcsolat, sokat kínlódtunk, az összeköttetés gyakran bizonytalan időre megszakadt. Egyik alkalommal éppen a legfiatalabb kollégával ültünk ketten a terminál előtt. Sajnos akkor éppen ismét megszakadt a kapcsolatunk, elsötétült az egész terminál, és mi mást nem tudtunk csinálni, mint várni. Szóba jöhetett még átmenni, átballagni az Eü. épületbe, de azt nem lehetett tudni, hogy melyik a jobb megoldás. Hátha közben helyreáll mégis az összeköttetés. Egy ideig mindenesetre mi vártunk, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Egy másik alkalommal is ott ültünk ketten egy sötét terminál előtt, és belépett az irodába Pónya Józsi bácsi, és megkérdezte, hogy mit csinálunk itt, minek bámuljuk itt azt az üres monitort?! Mi meg magyarázkodhattunk persze, de meg kellett győznünk Józsi bácsit, hogy jobb és más megoldás nincs. Elég korán és elég fiatalon átvettük az üzemanyagtöltetek tervezésének témáját. Némely idősebb felsőbb vezetőnknek nem sok bizodalma volt felénk, hogy ezt tényleg meg tudjuk csinálni. Egy alkalommal az akkori főnökömnek egy szokatlanabbnak látszó megoldást javasoltunk, hogy a következő üzemanyagtöltet milyen legyen. Nem volt az annyira progresszív, csak neki tűnt újdonságnak. Azt mondta: „Ehhez Kádár János engedélye kellene, hogy ezt itt megvalósítsuk”. Ezek után mi nem szóltunk semmit, néztünk egymásra értetlenül. Egy év múlva pedig megcsináltuk, és nem kellett a külön engedély mégsem. Mindez végül is a mi felelősségünk volt, és mi bátran vállaltuk is azt.- Milyen érzés volt akkor egy atomerőműben dolgozni?- Csak azt tudom mondani, amit mindenki szokott: nagyon megtisztelő dolog volt. Mindenki olyan felemelőnek érezte. Nem volt alkohol-ellenőrző rendszer, nem volt beléptetőrendszer, nem volt túlszabályozás. A közvetlen munkahelyi vezető figyelemmel tudta követni a munkaidőnket, és naponta rögzítettük is papíron. Soha nem volt probléma. Nem volt igazán szabályozása a cégnek. Talán nem is voltak írott szabályok, vagy nagyon kevés és nagyon szétszórtan. Mégis működött az egész komplexum, a „gépezet”. Mindenképpen lelkesedést ébresztett mindenkiben az itteni munka. Hiába voltunk nagyon fiatalok (szinte csak 30 év alattiak dolgoztak a mi területünkön), és hiába lehetett az orosz kollégáktól sok mindent megtanulni, átvenni, akkor is nekünk kellett elvégezni a munkát, és az a mi felelősségünk volt. Csináltuk is! Talán nem is rosszul.- Mit üzennél most az akkori énednek, Nemes Iminek? Van, amit más< képp csinálnál?- Hát, persze! Én is, mint minden í fiatal, türelmetlen voltam, szerettem - volna megmutatni is magam. A rendszerváltás előtt még volt egy olyan légkör, ami azt hangoztatta, hogy „ezt nem is így kellene, jobban kellene csinálni, mások biztosan jobban csinálják nyugaton.” Ez az itt dolgozóknak, nekem is bizony sok-sok nyugtalanságot, elégedetlenséget okozott. Mindig elégedetlen voltam önmagámmal, magunkkal és a körülményeinkkel. így visszatekintve, azt mondom, hogy nem volt igazán erre ok. Nem kell feltétlen ötven feletti ésszel gondolkodnia egy fiatalnak, de van néhány jó tanács, ha megfogadná az akkori Nemes Imi, meg lehetne spórolni álmatlan éjszakákat, sok türelmetlenséget és elégedetlenséget. Nem kell állandóan elégedetlenkedni és stresszelni. Persze a korral változik az ember.- Most hogy érzed magad dr. Nemes Imreként, idősebb fejjel, több tapasztalattal a hátad mögött?- Hát jól! Azt gondolom, hogy a legutóbbi időszakban sikeresek voltunk, a csapatom is és én is. Mindazokkal együtt, akik itt körülöttünk dolgoznak. Ahogy különféle médiahírekben is már megjelent, átállunk a 12 hónaposról 15 hónapos üzemelésre, ami még elég egyedi és úttörő vállalkozás. Más, hasonló elven működő erőműveknél még nem valósították meg, és úgy tűnik, hogy ez az egész sikeres lesz. Itt ugye a szűkebb környezetemben, a többi osztályokkal, magas kvalitású kollégákkal együtt igen jó légkört sikerült megvalósítani. Amit itt büszkén emlegetek, mert ezt a sikert csak így lehetett elérni. Nincs itt egyéni megoldás, egész csapatra lett építve a feladat. Úgy érzem, hogy jó felé mennek a dolgok. Sokkal elégedettebb vagyok a környezetemmel, önmagámmal és sok mindennel, mint ifjú koromban.- Beszéljünk a jövőbeni terveidről!- Épp most érkeztem egy szinten tartó képzésről, ahol még azt is elmeséltem, hogy még milyen terveink lehetnek üzemanyagtöltet-, illetve üzemanyagfronton. Még szeretnénk olyan érdekes dolgokat megvalósítani, ami az üzemanyagköltség csökkentésével is összefügg, persze nemzetközi együttműködés keretén belül. Mindezt azért csinálom, mert szeretem, és nem a saját dicsőségem érdekében. Amikor az ember már annyi idős, mint én vagyok (58 éves elmúltam), akkor az egyetlen értelmes dolog, hogy valami lelki békességet keres, hogy ezt pont miben találja meg, az persze egyénfüggő. Nem szakmai előmenetelre, dicséretre, publikációkra gondolok, mint fiatal koromban. Okos, bölcs életszemlélet és gondolkodás mellett kell ezeket a dolgokat véghezvinni. Nem szabad ezektől függővé tenni az ember boldogságát.- A munkád mellett mire jut még időd? Család, hobbi, szabadidő?- Az én gyermekeim már szépen megnőttek. Fiam önálló ember, sikeres építész, megnősült, sőt unokát várunk. Lányom most végzett nagyon jó eredményekkel Budapesten, a jogi karon, és éppen munkakeresésben van. Feleségemmel több mint harminc éve vagyunk együtt. Nekem tulajdonképpen rengeteg hobbim van, azt mindenki tudja, aki a környezetemben él. Nem is tudom, hogy honnan kezdjem sorolni: a magyar nyelv mélységei és kapcsolatai, magyar nóták, keleti filozófiák, kertészkedés, borkultúra (pincém van Györkönyben), gasztronómia, barkácsolás, versírás. Persze házi kedvencünk is van, egy kutya.- Ha visszatekintesz az elmúlt évekre, mit tartasz a legfontosabb dolognak az életedben?- Mindig törekedtem arra, hogy „privát paradicsom” vegyen körül. Ami alatt sok mindent kell érteni: rendben legyen a házam, a kertem, a főztöm és a vacsorám, a rokonaim, barátaim, gyerekeim, ismerőseim. Minden persze nem lehet tökéletes és az enyém, de legyen egy bizonyos komfort körülöttem. Ez jelenti a hardvert a privát paradicsomból. A szoftver pedig az emberi kapcsolatok. Röviden csak ennyi, és ebben benne van minden. OrbánO
