Atomerőmű, 2016 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2016-12-01 / 12. szám
GONDOLATOK Az életet és ihletet adó fény Prancz Zoltán | Fotó: Sitkéi Gábor, „A Ti Fotóitok" fotópályázat A fény az élet egyik legalapvetőbb fizikai feltétele. Talán nincs még egy olyan jelkép, amely ennyire mélyen átjárja az emberi civilizációt, és annyi gondolatot, alkotást ihletett. Azt, hogy a fény az egyik legalapvetőbb életelemünk egyben tapasztalatunk, világosan tükrözik már az ókori napkultuszok, amelyekben az éltető fényt (és meleget) adó Napot - s nem ritkán a Fioldat is - mindenféle szimbolikus tartalom nélkül istennek tartották. Kevésbé köztudott, hogy a karácsony eredete is a napkultuszhoz, a téli napfordulóhoz kapcsolódik. Ettől egy lépésnyi elmozdulást jelentett az alkotó spiritual itás felé a naphimnuszok megjelenése, például Ehnaton fáraó Naphimnusza vagy a műfaj későbbi, „modernizált" darabjaként Assisi Szent Ferenc hasonló című költeménye. A fény jelképként töretlen utat futott be az ókortól napjainkig, elsősorban az értelmet, az igazságot, illetve az ezekkel kapcsolatos szellemi cselekvéseket, így a felismerést, a megértést, a belátást szimbolizálva - gondoljunk itt a temérdek szóba hozható példa közül csupán a bibliai lámpás-metaforára, Petőfi „Világosságot!" című versére vagy éppen a közkeletű szólásra: „Fény gyűlt az agyamban". A fényszimbolika bizonyos szempontból Platónnál ér a tetőpontjára, akinek Nap-hasonlatában - és érintőlegesen a híres barlanghasonlatában is - rendszerszintű szerepet kap a fény, etikai magasságokba emelkedve. Miként a tapasztalati világban a látáshoz nem elég a szem és a látnivaló dolog, hanem harmadik közegként a fénynek is jelen kell lennie, úgy a tapasztalaton túli, az értelemmel megragadható szférában sem elég az értelem és az elgondolható dolog, hanem egyfajta eredendő jóságnak is át kell hatnia ezt a szférát, hogy a megértés végbemehessen - mondja Platón.
