Atomerőmű, 2016 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2016-12-01 / 12. szám

30

NYUGDÍJASAINK

„Jani világgá megy!" - Szabó János

Vadai Zsuzsa | Fotó: saját archívum

Szüleimmel Tolnanémedin éltem, és ott is születtem. Az általános iskola elvégzése után Budapesten tanultam és dolgoztam. Behívtak katonának, majd leszerelésem után Pétfürdőre mentem üzemlakatosnak, és kitanultam a turbinagépész szakmát. A Paksi Atomerőmű Vállalathoz 1981. január 15-én kerültem turbinagépésznek. Ősszel, majd a következő év tavaszán Novovoronyezsbe mentünk szakmai továbbképzésre. Az ottlétünk alatt elmentünk Moszkvába, megnéztük a Lenin Mauzóleumot, a Vörös teret és a csodás hagymakupolákat. A Don-kanyarba benn jártunk azokban a lövészárkokban, amelyeket a magyar honvédek a

két kezükkel ástak ki, és elhelyeztük a képzeletbeli (akkor még tilos volt a koszorúzás) koszorúnkat az elesett katonák emlékére.

Nagyon szép emlékeket őrzök ezekről az évekről. Büszke vagyok, hogy tagja lehettem a „Csikócsapatnak", az 1. blokkon a „C" műszakban dolgoztam végig. Nemcsak a lányokat táncoltattam meg, hanem a melegindításnál az „alaphőcserélőt" is. A vidámság és összetartozás a munkahelyünkön is végigkísérte az utunkat. Az évek során összekovácsolódott munkatársakról el lehet mondani, hogy „egy mindenkiért, mindenki egyért"! Az atomerőműben eltöltött 24 évet a fiatalságom legszebb éveinek tartom, és ha most kezdeném, ugyanezt az utat választanám. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a Céggyűrű kitüntetést az elsők között kaptam meg.

Ha a szabadidőnk engedte, sokszor szerveztünk bulikat, amelyeken mindenki a családjával együtt vett részt. Cseresznyésben volt egy parasztházunk, ahol rendszeresen tartottuk az összetartásbulikat. Az egyik szobánk még földes volt, és a csapat segédletével lebetonoztuk, majd egy fergeteges össztánccal felavattuk a nagy művet. Emlékszem, annyit táncolt az ügyeletes mérnök, hogy a cipője talpa elkopott és kilyukadt a durva