Atomerőmű, 2016 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2016-12-01 / 12. szám

22

AZ OTTHON FÉNYE

„Tegyetek a világhoz valamit!"

(Gáti Mariann: Kékmadaras dal)

Mítosz és mese

Gyöngyösiné Nyúl Petra | Fotó: saját archívum

Gáti Mariann Sárszentlőrincen született, a Petőfi-emlékházban, misztikus a kötődése szülőfalujához. Művészetéhez óriási indíttatást adott a forrás, az eredet. Tanítónőként indult el útjára. A szakma adta formaságok szárnyaló lelkületét jócskán visszafogták. Úgy érezte, bár már 20 éve tanított, mégis el kell hagynia ezt a pályát. Hiszen mindig is arra vágyott, hogy kötöttségek nélkül tudja megmutatni gyermeknek és felnőttnek a jóság és a szeretet világát.

Álmát megmagyarázhatatlan belső késztetés hatására kezdte életre hívni. ízlelgette a különböző

matériákat, technikákat (kerámia, fa, tűzzománc, olajfesték, grafika, pasztell stb.). Kereste és végül megtalálta gondolatai kifejezéséhez a leginkább illőt. Minden anyag más és más, ahogy minden ember is. Szereti és tiszteli őket. Úgy gondolta, hogy a saját megélt élményeit, érzéseit kell kifejeznie. Férje székely ember, két fiúgyermekük született. Családi körben hozták létre az alkotóműhelyt és egyben a csodák világát. A dédszülők verandás, fehér falú parasztházát alakították át a képzőművészet és a mítoszok világa iránt érdeklődők fogadóterévé.

1991-ben nyitották meg a Mítosz Galériát, majd 2005-ben a Meseházat az udvarban. A kettő együtt adja immár a Mítosz Mesegalériát, amely az évek során múzeummá nőtte ki magát. Itt láthatók Mariann, a Kékhajú (ahogy egyik kedves tanára annak idején elnevezte) alkotásai is, melyeket szíve-lelke, a természet, a világ és az emberek adta benyomások egyaránt ihlettek: szobrok, térplasztikák, égetett üveg tárgyak, tűzzománc képek, olajfestmények. Mariann hálás a sorsnak és segítőinek, hogy az útját járhatja.

„Soha nem tudom előre, hogy milyen anyaggal és mit fogok alkotni. Csak véletlenül összetalálkozunk, az anyag és én. Egymásra hangolódunk, mint ahogy a váratlanul betoppant emberekkel is. Tiszteljük, becsüljük egymást. Felfedezzük a másikban a közöset, hisz a mindenség részei vagyunk. Örülünk az együttlétnek, vagy sírunk egy nagyot. Katartikus pillanatok ezek. Lelket építek, léleképülünk, tanítok és tanulok. Emberek tízezreit, gyerekeket, felnőtteket egymás tiszteletére, elfogadására, feltétlen szeretetre."