Atomerőmű, 2007 (30. évfolyam, 1-12. szám)
2007-11-01 / 11. szám
2007. november mym paksi atomerőmű 13. oldal 2005. FEBRUÁR - 2007. MÁJUS írtam, írogattam... Atomerőmű újság Mint sok minden mást, ezt is a sportnak köszönhetem. Még ’87-ben egy túrán beszélgettem egy hölggyel. Meséltem korábbi útjainkról. Közbevágott, miért nem írod le? Minek? Hogy más is megismerje. A hölgy Lócziné Fábián Erzsébet, az Atomerőmű Építői című lap szerkesztője volt éppen. így indult. Először szerény kis beszámolók jelentek meg a legutóbbi túrákról, majd egyre bővebbek, és más eseményekről is. Az írások minőségét rögtön a megjelenés után lemérhettem. Munkatársaim azonnal közölték véleményüket. Az akkori lapnak nagy előnye volt, hogy írói nem a szerkesztőségben, az eseményektől távol - elefántcsonttoronyban - éltek, hanem az erőmű mindennapjaiban vettek részt. Nem lehetett mesélni, üres fecsegéssel tömni az oldalt. Rögtön jött a kritika. A megjelenés után néhány perccel. „Na, mi van? Üres a fejed szerkesztőkém?” vagy „Kinél akarsz jó lenni ezzel a finom dumával?”. Azért egy apró nehézség akadt. Még nem volt számítógép, szövegszerkesztő, CD. A cikk tényleg kézirat volt. Hálás vagyok az akkori gépíróhölgyeknek, akik szívességből másolták át nyomdakész állapotba írásaimat. Majd - szerkesztői és kritikusi biztatásra - beleártottam magam a riport műfajába. Életem emlékezetes szakasza volt. Kiváló emberekkel ismerkedhettem meg. Többekkel előtte is jó munkakapcsolatban voltam. De ennyi. Az emberről nem tudtam semmit. Jó volt velük beszélgetni. Az üzembe helyezések idején egy dolog volt a tervek, határidők kitűzése, más a megvalósítás. Ezek az emberek jó értelemben megszállottá tették környezetüket is. Nem számított a munkaidő, hogy éjjel van, vagy nappal. Hogy nincs valamilyen feltétel. Megoldották. Műszaki rafinériával, hirtelen ötlettel, esetleg apró csalással, de mindig felelősen. A beszélgetések sokszor a késő estébe nyúltak. Aztán szűkös hely miatt legfeljebb két hasáb fért a lapba. A 4. blokk elindulása után kicsit lefékeztünk. Több lett a szabadidő. Más is érdekelte az embereket a munkán kívül. A lap stílusa is módosult. Az Atomerőmű-rész némileg csökkent, jobban elfértek az Építői. Zsóka néhány témát feldobott, de egyébként szabadon írhattunk. Készítettem „Nőnapi beszélgetés”-t köztünk dolgozó hölgyekkel, a Céggyűrű kitüntetettjeivel. Tudósító voltam a PAV-os majálison. Nahát, az igen emlékezetes és tanulságos volt. Találomra mentem néhány társasághoz. Szívélyesen, készségesen beszélgettek, de addig nem engedtek el, míg nem kóstoltam főztjüket. Ha még csak enni kellett volna, de inni is. így jártam a következő társaságnál is. Gondoltam, ennyi elég, megpróbáltam elsunnyogni. Nem úgy van az! Akkor már kézről kézre adtak. A többit talán nem részletezem. Nagyon „elfáradtam”. Megtiszteltek azzal, hogy a Pakson rendezett 41. Villamos Ipari Országos Természetbarát-találkozó tudósítój a lehettem. Büszkén emlékszem, a cikkeimet több iparági lap is átvette. Jó szerencsém folytán kijutottam Barcelonába az olimpiára. Akkora élmény volt, hogy csak sorozatban fért el. Lehetőséget kaptam, és a teljes írás megjelent. Nagyon boldog voltam, amikor a kritikusok az első rész után várták a folytatást. Ebből is ollóztak más lapok. Ugyanakkor folyamatosan írtam a hazai és külföldi túrákról, kalandos utakról. Tán ez is segített, hogy abban az időben volt legnagyobb a természetjáró-szakosztály létszáma. És írtam, írogattam arról, ahol jártam, amit láttam, amit meséltek, amire megkértek. Közben mások is csatlakoztak az Atomerőmű csapatához. Új szemléletet, új stílust hoztak. Éreztem, ez már nem az én világom. Lassan lemorzsolódtam. Ennyi volt. Élmény volt.-Nagy István-A szerkesztésemben álló Paksi Hírnök felfutása idején kért meg a TLK akkori vezetője, Kováts Balázs, hogy vállaljam el az Atomerőmű újság szerkesztését is. Elvállaltam, örömmel tettem, bár egypáran kétkedtek, hogy a „két lovat” nehéz lesz egyszerre megülni. Mint később kiderült, nekik lett igazuk. De nem azért, mert jó minőségben nem lehetett volna megcsinálni - ha ezt mások is akarják. Többen, ha karikatúrát rajzoltak volna rólam, akkor úgy ábrázoltak volna a két újsággal a kezemben, mint valami sajtócézárt. Hát, ez tényleg nevetséges lett volna, főleg azok részéről, akik ezt kitalálták. Sokan hiszik, hogy a főszerkesztőség egy hihetetlen nagy pozíció - főleg ha kettő! De ezt csak azok hiszik, akiknek nem sok közük van a sajtóhoz. Ha nem tudnák, akkor most leírom nekik, a főszerkesztőség: felelősség, még több munka és hatvanéves átlagéletkor. A kísérlet, hogy egy új szülessen, jó volt. Ebben ott volt a „túlzott igényesség”, ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni, és az is, hogy Kováts Balázzsal valami újba kezdtünk, amit egyesek megütközéssel, ellenérzésekkel fogadtak. Arról beszéltünk Balázzsal, hogy az eddigi formátumon, külső és belső tartalmi vonatkozásokon túllépett az idő, mert az újságot át kellene állítani a műszaki közlönyről olvashatóbb újsággá, amit aztán az utcán is, az újságos standon is lehet kapni. Azzal a rendszerrel akartunk szakítani, hogy az újság ne azoktól az adatoktól hemzsegjen, hogy egy perc alatt mennyit fordul a turbina, mert ezt „Mari néni” ugyan megnézi, de neki úgyis mindegy. Voltak, akik pedig a „turbinák fordulatáról” szerettek volna mindig és minden számban írni. Nem volt könnyű, hogy egy új korszakot indítsunk el. Ne feledjük, a kilencvenes éves közepén jártunk, új szelek füjdogáltak. Érősödhetett az erőmű részéről a nyíltság politikája, amikor őszintén beszélhettek a nukleáris iparról. Ma, tíz évvel később ez szinte természetesnek hat, de akkor még nem volt az. Ugyanezt akartuk elérni a sajtóban. Könnyed írások, kedves portrék, őszinte hang, kevesebb műszaki szakszöveg. Elindultunk az újsággal, nagy képek, modem formátum. Lehet, egy kicsit hirtelen jött mindez, talán szokatlan volt: de tény, hogy nem volt osztatlan siker. Lehet, hogy jobban kellett volna egy kicsit figyelni az átmenetre: az újtól mindig óvakodnak az emberek, főleg ha az gyökeres. Úgy gondolom, hogy mégis: megérte. Sikerült elindítani valamit, ami ma szinte már természetesnek tűnik. De így is van ez rendjén, mert az első lépéseket megtenni a legnehezebb. Véleményem szerint mégis érdemes elvállalni ezt annak, aki tudja, aki számol azzal, hogy az elültetett termés csak később szüretelhető. Ma is szívesen veszem a kezembe az újságot, és minden alkalommal megnézem, olvasom. Talán ezért is, mert egy kicsit én is, a magam módján egy kis darabbal a részese vagyok. Köszönettel tartozom az erőmű vezetőinek, akik bíztak bennem, és olyan feladatot adtak nekem, amit érdemes és jó volt elkezdeni. -Kiss G. Péter- Ne turkálj Józsi, úgysem találsz benne száraz kenyeret! mű működése is érdekelt minden vonatkozásban. Az is előfordult, hogy amikor szombat délután adódott lehetőség a karbantartás alatt álló reaktorral ismerkedni, félretettem a szabadidőt, és mentem. A szekunder kör is érdekes volt, a turbinacsamok egy óriási labirintus, ahol egy hozzám hasonló földi halandó eltéved segítség nélkül. A primer körnek pedig van egy máig megmagyarázhatatlan misztikus hangulata. Bár munkakörömnél fogva szigorúan be kellett tartani, hogy mennyit lehettem ezen a területen, mindig szívesen tértem vissza, amint lehetőség nyílt rá. És mindig meleg szívvel köszöntöttek az ott dolgozók. Azt hiszem, nem sokan mondhatják el, hogy még az átrakógépen is ültek. Viszonylag sok időt töltöttem a létesítményi tűzoltóságnál is, hiszen kezdetektől olyan sikereik voltak, amiről szívesen írtam az Atomerőmű újságba, illetve más országos szaklapokba is. Elmentem velük a tatabányai bányamentők számára kiépített akadálypályára is, részt vettem velük néhány nagyon érdekes továbbképzésen. Jól éreztem magam közöttük, és ebben a vezetőjüknek, Böhm Péternek is igen nagy része volt. Az atomerőműben töltött idő alatt sok érdekes dolog történt, hogy csak a legnagyobbakat emeljem ki a pozitív emlékeim közül - volt turbinaprojekt, volt Kiégett Kazetták Átmeneti Tárolójának átadása, volt Karbantartó Gyakorló Központ átadása. De amire mai napig legszívesebben emlékszem vissza, és a legtöbben irigyelnek miatta, az a személyes találkozás volt Teller Edével. Lenyűgözött az egyszerűsége, a szerénysége, a tudása. Az egyik legmegragadóbb bizonyíték ez utóbbira az volt, amikor közel húsz perces abszolút műszaki előadást hallgattunk meg az atomerőmű földrengésbiztonságáról. O közben híres botjára támaszkodva úgy tűnt, mintha aludna. Még a szemeit is becsukta. Aztán, mikor vége lett az előadásnak, és a résztvevők kezdték kínosan hosszúnak érezni a csöndet, Teller Ede felemelte a fejét, és két roppant egyszerű mondatban, olyan fizikai kifejezésekkel és példákkal foglalta össze az elhangzottakat, hogy mindenki elámult. Akkor értettem meg, hogy mit jelent az igazi nagy tudás. Aztán mesélt arról, hogy milyen nagy tervei vannak, hogy a Szahara homokjába kellene egy önmagát szabályozó atomerőművet építeni, hiszen ott nincs kockázata egy esetleges földrengésnek, és ha „kiég” a benne lévő üzemanyag, nem kell eltemetni, maradhat ott nyugodtan. És mesélt, mesélt fáradhatatlanul, és én végig arra gondoltam, hogy lehetne azt a nagy tudást, ami ennek az embernek a fejében van, valahogy átmenteni a jövőnek. Hiszen ő már akkor is idős volt. És ez lett az utolsó magyarországi útja. Még néhány évig tevékenykedett, de egészsége sajnos egyre rosszabb lett, aztán eltávozott közülünk. Soha nem felejtem arcán a mosolyt, ahogy állt a látogatóközpont előtti szoborparkban a mellszobra előtt. Jó, hogy megismertem, hogy hallgathattam, hogy beszélhettem vele. Azt mondják a nagy emberek gondolatokról beszélnek - ő igazán nagy ember volt. Talán az volt a legfontosabb az Atomerőmű újságnál eltöltött évek alatt, hogy nagyon sok emberrel ismerkedhettem meg. Mindenkire szívesen emlékszem vissza. Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Apropó Duna. Az egyik utolsó nagy dolog, amit egyfajta búcsúnak is tekintek az atomerőműtől és a várostól - mert nekem ez a kettő mindig is szervesen egybetartozott -, a Daróczy-virtusúszás volt 2006 nyarán. Igazán szép gesztus a szervezőktől (ha valaki esetleg nem tudja, atomerőművesek), hogy országos sporteseménnyé nőtte ki magát, és pozitívumként vonzza a figyelmet a városra. Valóban életre szóló élmény volt részt venni és teljesíteni a távot. Lassan egy éve Budapesten élek, de azok számára, akik szeretnének megkeresni, bármikor elérhető vagyok, leszek. így értesülhettem az Atomerőmű újság születésnapjáról is, aminek nagyon örülök. Hiszen így ismét kedves emberekkel találkozhatok, beszélgethetek velük a szép emlékekről. A cikk elején arról írtam, hogy a szóbeszéd szerint harminc után kezdődik az élet. Nos, ha ez igaz, ehhez kívánok a lapnak sok-sok olyan témát, amivel további harmincévnyi dokumentáció születik. Boldog születésnapot! -Czinege Mária-
